Gyurcsány hibái és a népszerűségi mutatók

Az októberi közvélemény-kutatásokban jelzett időszakos MSZP-erősödés óta több politikai elemzés vetítette előre a Fidesz közeledő vereségét, kiemelve, hogy az erőteljes kommunikációs offenzívába kezdő, naponta új kezdeményezésekkel előrukkoló, a lap- és tévéinterjúk tucatjait adó Gyurcsány árnyékában csupán a reagálás és a védekezés maradt a Fidesz egyetlen fegyvere. Vajon tényleg ilyen eredményes volt az idő előtti, harsány bulvárelemekkel tarkított szocialista pártkampány? Ennyire nem befolyásolták a közhangulatot a növekvő pénzügyi viharfelhők, az egyre gyakoribb brüsszeli és egyéb külföldi fórumokról érkező intők? Kárba veszett az elmúlt évek nem kevés fáradsággal kidolgozott és az európai parlamenti választáson fényes sikert arató ellenzéki stratégia?
Nehéz lenne egyértelmű választ megfogalmazni, főleg azért, mert a miniszterelnök-váltás óta másodízben tapasztalt Gyurcsány-megugrás a 2002-ben egyszer már jócskán mellétrafált közvélemény-kutatási cégek nyár végi adatain alapult. Kettő közülük (a Gallup és a Medián) a héten egyébként újra jelentős Fidesz-előnyt mért, s időközben a kormányfő – miközben a látszat és a baloldali cselédsajtó szerint diadalt diadalra halmoz – önkéntelenül is elkövetett néhány súlyos taktikai hibát. Ilyen elhibázott lépés volt pár hónappal a választások előtt a választójogi törvény módosítására váratlanul megtett javaslata. Tény, hogy a kis pártok Országgyűlésbe való bejutását elősegíteni akaró, megmosolyogtató érvekkel alátámasztott ötlet joggal idézte fel Medgyessy Péter másfél évvel ezelőtti, elhíresült közjogi csomagját.
A jelenlegi választójogi rendszerben igen nehéz három egyéni mandátumot begyűjteni. Pontosabban anélkül, hogy a két nagy párt valamelyikének szavazótábora ne támogatná a győzelemre esélyes jelöltet, gyakorlatilag lehetetlen. Nem nehéz kitalálni, hogy az MDF és az SZDSZ csekélynek tűnő esélyeit növelte volna a választójogi törvény módosítása. Mindkét párt (még) tagja a törvényhozásnak, és jelen állás szerint nem érdemes túl nagy összeggel fogadni egyikük sikeres 2006-os szereplésére sem. Van azonban néhány olyan politikusuk, akik adott esetben egyéni mandátum megszerzésére is esélyesek lehetnek. Ilyen országosan ismert és saját választókerületében komoly presztízsnek örvendő képviselő például az MDF-ben Dávid Ibolya, Herényi Károly és Csapody Miklós, a szabad demokraták soraiban pedig Kuncze Gábor, Pető Iván és Hankó Faragó Miklós. A hebehurgyán előadott gyurcsányi gondolatmenet ugyan napokon át témát adott a sajtónak és a közvéleménynek, ám hosszabb távon mégis inkább öngólnak minősíthető. A szabad demokraták azonnal visszautasították. Komolyabb vitát ugyan nem okozott a két párt között a kormányfő gondolatfuvallata, ám ne feledjük, hogy a koalíción belüli közjogi nézeteltérésekből és „Medgyessy húzzon el!” színvonalú veszekedésekből még soha nem jöttek ki jól a szocialisták. Másfél évtizedes tapasztalatok alapján kijelenthető, hogy az alkotmányos rend kereteinek aktuálpolitikai feszegetése mindig barométerként jelezte előre az MSZP népszerűségi indexének lejtmenetét. Egy ilyen javaslat tehát eleve rossz ómen.
Az MDF elnöke – komoly hibát vétve – belesétált Gyurcsány csapdájába, mivel azonnal támogatásáról biztosította a miniszterelnököt. A kisebbik ellenzéki párt vezetése ezzel elárulta gyengeségét, lényegében elismerve, hogy a jelenleg érvényben lévő szabályok szerint nincs is reális esélye az ötszázalékos küszöb átlépésére. Azzal pedig, hogy egyedüli politikai erőként a kormányfő mellé álltak, újabb táptalaját adtak azoknak a gyanúsítgatásoknak, melyek szerint jövőre az MDF kész lenne együttműködni az MSZP-vel. Mindezt egy olyan szituációban cselekedték, amikor a felmérések szerint igen sok ellenzéki szavazó elbizonytalanodott. Bölcsebb lépés lett volna Dávid Ibolya részéről, ha mindenki másnál élesebb hangon utasítja vissza az ilyesféle segítséget, és eközben azon gondolkodik inkább, hogy a kormányt leváltani akaró, ám Orbán Viktorral és a Fidesszel valamilyen okból nem szimpatizáló választói célcsoportot hogyan lehetne a saját pártja mögött felsorakoztatni.
Tetézte ezt azzal a hibával, hogy néhány nappal később a nagy hirtelen összesereglő pártelnöki találkozón nem állt a Fidesz elnökének az ötpontos nemzeti garanciára vonatkozó törvényjavaslata mögé. Arra hivatkozott, hogy az alkotmányos rendszerrel összeférhetetlen, hogy bizonyos szociális, az emberek számára biztonságot nyújtó garanciákat kétharmados törvénnyé emeljenek. Az egykori igazságügy-miniszter sajátos álláspontja tehát úgy foglalható össze, hogy ha a hatalom tortájából való részesedésről van szó, akkor nyugodtan hozzá lehet nyúlni a kétharmados törvényekhez, ha viszont több millió választópolgárt érintő problémák alkotmányos körülbástyázása kerülne napirendre, akkor hirtelen szentté és sérthetetlenné válnak a tizenöt éves közjogi rendszer elemei. Ez lenne a „normális Magyarország” felelős és alkotmányos programja?
Az orbáni garanciatörvényre adott válasz az MSZP hétpontos nemzeti minimuma; de ez csupán általánosságok és közhelyek gyűjteménye, amely formáját tekintve nem több, mint a Fidesz másfél éve sikerre vitt Nemzeti petíciójának utánzása. Örvendetes, hogy ennyire érzékennyé váltak nemzeti és szociális ügyekben a nagyobbik kormánypárt prominensei. Ráadásul tanulékonyak is, hiszen a korábban oly sokszor ostorozott fideszes módszereket (aláírásgyűjtés, konzultáció, intenzív utcai jelenlét) immár nem hogy nem utasítják el, de szemrebbenés nélkül plagizálják. Nem árt felidézni, hogy a kilencvenes évek közepén, a Horn-kormány idején azért bukott meg az akkor már finisébe forduló új alkotmányjavaslat a Tisztelt Ház előtt, mert több akkori szocialista képviselő, sőt miniszter leszavazta a saját kormányuk által összeállított alkotmánytervezetet. Azzal az indokolással tették ezt, hogy az nem tartalmaz megfelelő garanciákat a szociális jogok érvényesítése terén. Jelenleg természetesen nincs szó az alaptörvény módosításáról – főleg nem új alkotmány megalkotásáról –, azonban ne feledjük, hogy a Fidesz garanciatörvény-javaslata éppen ezen az egykoron a baloldali politikusok által is hiányolt téren tenne öt nagy lépést előre (száz gyerekesen apró toporgás helyett). A Fidesz által napirendre tűzetett öt pont szinkronban van a klasszikus szociáldemokrata értékekkel, és a jelenlegi költségvetési állapotokhoz képest többletforrásokat sem igényelne. Legfeljebb azért lehet kellemetlen a mindenkor hatalmon lévő kormánynak, mert ha például kétharmados törvény írná elő, hogy a vállalkozók által visszaigényelhető forgalmi adót mindig a törvények által megszabott időben ki kell fizetni, akkor nem lenne még egyszer lehetőség olyan törvénytelen áfavisszatartásra, mint amire Draskovics Tibor pénzügyminisztersége idején volt példa. Hiba volt tehát Gyurcsánynak „disznóságot” emlegetve átlépni rajta, sőt gyűlöletes módon úgy nyilatkozni róla, hogy „törjön le a kezem, ha megszavazom” (Lendvai Ildikó).
További komoly hibája a kormányfőnek a fokozódó Orbán-mániája. Azzal, hogy igyekszik minél többször, ám annál indulatosabb és megosztóbb stílusban, hangnemben provokálni, minősíteni, mi több folyamatos vitára ingerelni Orbán Viktort – mintegy visszavezetve őt a parlamenti politika terepére –, sikerült éppen a választások előttre maximálisan felértékelni az ellenzék vezetőjének személyét és képességeit. Gyurcsány – szándékával ellentétben – ezzel azt éri el, hogy minden egyes támadása alkalmával csak megerősíti azt a vélekedést, hogy kormányának igenis létezik valódi és komolyan veendő ellenzéki alternatívája, s létezik egy olyan ellenfele, akihez akarva-akaratlanul, de állandóan hozzáméri saját magát. S bár az MSZP egyetlen reménységét jelentő miniszterelnöknek épp az a célja, hogy a kampányt egy olyan Gyurcsány– Orbán-párharccá redukálja, amelyből a hatalmas baloldali médiahátszéllel ő jönne ki győztesen, néhány dologgal mégsem számol. Alábecsüli a társadalom egyre szélesebb köreiben erősödő szociális elégedetlenséget, azt gondolván, hogy egy amerikai stílusú, show-elemekkel körített rohamkampánnyal mindent és mindenkit elsöpörhet az útjából. Figyelmen kívül hagyja a nagyobbik ellenzéki párt elnökének találékonyságát, és a Gyurcsányénál aligha rosszabb reagálóképességét; Orbán – megújult külsővel – az ősszel kétszázezres nagyságrendű, sikeres tömeggyűlésen mondott beszédet, felszólalt pártja szövetségi gyűlésén, és kétszer az Országgyűlésben is. Az pedig már csak egy sokszor elkoptatott közhely, hogy egy kormánykoalíció sikeres választási szerepléséhez impozánsan csillogó makrogazdasági mutatók is szükségeltetnek, brüszszeli vállon veregetésekkel.
A gazdaságpolitikai eredményesség és sikeresség viszont már huzamosabb ideje hiányzik a koalíció politikájából, és elnézve a jövő évi költségvetés tervezetét, továbbra is ezen a téren számíthat az MSZP–SZDSZ-kormány a legkevesebb sikerélményre és elismerésre.