Mélyszlovákizmus, üresedő uniós tagság

Szlovákiában szombaton tort ült a hungarofóbia. A civilizált Európában nemigen találunk példát arra, hogy a politikai spektrum elszánt riválisai – baloldali populisták, nemzeti radikálisok és kereszténydemokraták – deklaráltan egy nemzeti kisebbség ellen lépjenek helyi nagykoalíciókra. Mint tudjuk, a magyarok kiszorítására fókuszáló kampányt Nyitra megyében kirobbanó siker koronázta: a Magyar Koalíció Pártja a 31 képviselői helyből csupán 17-et tudott megtartani, így elvesztette addigi abszolút többségét. A Csallóköz centrumában, a 87 százalékban magyarlakta Dunaszerdahelyen Bugár Béláék a négy évvel ezelőtti szavazatok kevesebb mint egyharmadát kapták. A magyar képviselői helyek jelentős visszaesése azt mutatja, hogy a defenzív Magyar Koalíció Pártja sokkal kisebb arányban tudta mozgósítani szavazóit, mint a saját nemzeti céljaikat nyíltan és markánsan vállaló szlovák pártok.
A szombati választás azonban mindenekelőtt az EU-csatlakozáshoz kapcsolt kisebbségpolitikai mítoszokat tette nevetségessé. Az „ellégiesülő határok” metaforájával kezdődő, a Trianon-komplexus feloldódásával folytatódó történetet Nyitra megyében alaposan átírták. Horribile scriptu: a mélyszlovákizmus diadalmenete éppen az ország uniós csatlakozásával kezdődött. „Azok a próbálkozások, amelyek az MKP hatalomból való kiszorítására irányulnak, Szlovákia NATO- és EU-tagságának elnyerésével rögtön jelentkeztek; a szlovák politikusok úgy értékelték, ezentúl már a magyarok nélkül is elfogadja a világ Szlovákiát” – nyilatkozta e lap hasábjain áprilisban Bugár Béla. Az MKP a kormányzati ciklus első felében még keresztülvitt két stratégiai jelentőségű döntést: 2003 októberében a pozsonyi törvényhozás elfogadta a révkomáromi Selye János Egyetem létrehozásáról szóló (a kisebbségi magyar felsőoktatási törekvések szempontjából precedensértékű) törvénytervezetet, és még ugyanebben a hónapban megoldotta a Benes-dekrétumok alapján, illetve a kommunizmus idején elkobzott úgynevezett nevesítetlen földek tulajdonviszonyának a problémáját. Az EU-csatlakozást követő kisebbségpolitikai irányváltás tükrében azonban át kell értékelnünk
a második Dzurinda-kormány eddigi tevékenységét.
Társadalmi szinten az elmúlt egy-másfél évben sikeresen dekódolták a politikai hungarofóbia üzeneteit. Hogy csak a legkirívóbb példákat említsük: 2001 nyarán elbocsátottak a BASF pozsonyi leányvállalatától két nőt, mert az ebédszünetben magyarul beszélgettek; rá két hónapra a szlovák közszolgálati rádió az addig Ján Slota által használt „Na Slovensku po slovensky!” (Szlovákiában szlovákul!) szlogennel kezdte hirdetni műsorait; a Szlovák Testvériség nevű, tagjait Hlinka-egyenruhákba öltöztető szervezet magyargyalázással egybekötött, rohamrendőri jelenléttel biztosított rozsnyói és révkomáromi felvonulása pedig már a nyílt utcai provokáció kategóriája. Szlovákia EU-csatlakozása a magyar–szlovák államközi kapcsolatok minőségén sem változtatott. A konfrontatív nemzetvédő szerepét egyre tudatosabban alakító Dzurinda saját pártjának testvérszervezetével, a Fidesszel éppúgy összekülönbözött, mint a „nacionalista” Gyurcsánnyal: a 2005-ös évben elmaradt és lemondott találkozók sora jelzi Szlovákia Magyarország-politikájának csapásirányát.
Az akut konfliktusok mellett azonban a többségi-kisebbségi kapcsolatokat olyan krónikus problémák is terhelik, mint például az anyanyelv-használati jogok gyakorlati érvényesülésének akadályozása, a dél-szlovákiai régiók infrastrukturális elmaradottságát tartósító diszkriminatív fejlesztési politika, az erkölcsi, emberjogi és anyagi szempontokat egyaránt felvető Benes-dekrétumok, valamint a földrajzi, közlekedési és gazdasági szempontokat negligáló, a magyar lakosságot tudatosan adminisztratív kisebbségbe szorító Meciar–Dzurinda-féle közigazgatási felosztás, amelynek következtében a 79 járásból a magyarok aránya mindössze 12-ben haladja meg a húsz és kettőben az ötven százalékot.
A kibékíthetetlennek tűnő szlovák–magyar ellentétek dacára az anyaország részéről több megbékélési kísérletnek is tanúi lehettünk az elmúlt másfél évtizedben, hiszen a két ország szomszédsági státusa és a magyar államnak a felvidéki nemzetrész iránti alkotmányos felelősségvállalása önmagában is elég okot ad a közeledési kísérletekre. Kormányzati szinten elsőként Jeszenszky Géza vetette fel a kiegyezés szükségességét még Szlovákia önállósulása előtt, egy 1992-es pozsonyi előadásában. A problémakört történészként jól ismerő külügyminiszter kölcsönös gazdasági és kisebbségpolitikai érdekekkel magyarázta a kezdeményezést, aminek alapját a „garantált határokért kisebbségi jogokat”, egyébként logikus és tisztességes alku képezte volna. Az ajánlatra – amely konkrét kisebbségpolitikai elvárásokat is tartalmazott – nem érkezett érdemi válasz. (Ma elsősorban a Benes-dekrétumok revízióját, az anyanyelv-használati jogok gyakorlati érvényesítését, az elmaradott déli területek kiemelt fejlesztését, valamint a tömbmagyarságot egyetlen közigazgatási egységben összefogó magyar többségű megyét kell „beletennünk” abba a kisebbségpolitikai minimálcsomagba, amelynek gyakorlatba ültetését a magyar–szlovák megbékélés előfeltételének kell tekintenünk.)
A szlovák részről tett gesztusok közül általában Pávol Hrusovsky házelnök három évvel ezelőtti újévi beszédét szokták kiemelni. Ebben a kereszténydemokrata politikus Szent Istvánt, Károly Róbertet, Hunyadi Mátyást és Mária Teréziát a szlovákok uralkodójának is nevezte, s felszólította nemzettársait, hogy büszkén fogadják el a Magyar Királyság történelmét a szlovák történelem részeként. Szlovákiában egyébként szakmai körökben régóta próbálkoznak – például szlovák–magyar tankönyv formájában – az eddig külön kezelt nemzeti történelmi ismeretek összekapcsolásával. Nem tudhatjuk, hogy az egykori Magyarország/Uhorsko keretén belül eltöltött, etnikai-nemzeti konfliktusoktól mentes évszázadok, a XIX. század első felében még létező felvidéki magyar–
szlovák (és német) együttélés ténye milyen mértékben tudatosul majd a tömegekben. Figyelemre méltó viszont az a növekvő érdeklődés és tisztelet, amely szlovák részről a Szent Koronát övezi, s amelyből egyértelműen a magyar szakrális örökségből való részesedés igényét lehet kiolvasni. (2003 szilveszterén – az óévi búcsúünnepség fő attrakciójaként – a korona lézerképét vetítették Pozsony egére.)
Számosan azonban inkább a regionalizmusban látják a magyar–szlovák együttműködés kiteljesedésének a lehetőségét, illetve a felvidéki magyarság megmaradásának garanciáját. Északi határunk mentén jelenleg több kisebb-nagyobb eurorégió működik, így például az Esztergom tágabb vonzáskörzetét felölelő Ister-Granum eurorégió, a Nemzetközi Ipoly eurorégió, a történelmi „nagy-Nógrádot” feltámasztó Neograndiensis eurorégió vagy a Sajó-Rima és a Kassa-Miskolc eurorégiók. Az euroregionalizmus lehetőségeit jól szemlélteti az Ister-Granum eurorégió példája, amely a Mária Valéria híd 2001-es felavatásával a munkaerő-áramlást, a turizmust, a kulturális és gazdasági mozgást tekintve az egyik legdinamikusabb határ menti térséggé vált. (Az újjáépítést követő három év alatt a határátlépések száma a hétszeresére emelkedett.) Egészen másképp kell azonban értelmezni a regionalizmus kisebbségpolitikai vonatkozásait. Noha a 2001 szeptemberében elfogadott szlovák decentralizációs törvény például számos állami kompetenciát átruházott a megyékre, ez a jelenlegi közigazgatási határok esetében csak anynyit jelent, hogy alacsonyabb szinten is le lehet szavazni a magyarokat. De óvatosságra intenek a szombati tapasztalatok is, hiszen a minapi választás éppen azt mutatta meg, hogy a magyar– szlovák viszonyt általánosságban meghatározó sztereotípiák, fóbiák és indulatok a regionális keretek között is érvényesek. A mindennapokban mintha nem teljesülne az optimista jóslat, miszerint a kisebbségellenes nemzetállami reflexek a regionális környezetben eltűnnek, s a nemzetiségi szembeállást egyfajta regionális identitás váltja fel. A regionalizmus abszolutizálása – annak minden előnye mellett – éppúgy tévút, mint az EU fetisizálása.

A szerző kisebbségkutató, televíziós szerkesztő