Csak a békesség maradt meg. A béke már régóta el van véve tőlünk – amiként a kocka el van vetve. Nyugodjék békében? Béke poraira? Én sohase tudtam belenyugodni a békepapiba. Sohase tudtam belenyugodni a hamis, hazug, békepapi békébe, hiába állt elém ájtatos manóként és szólított föl: lábakat terpeszbe, most pedig örülni kell. Lefegyverző helyzet. A hamis béke, az álbéke, akár a szilveszteréj. Szilveszterkor nem lehetsz komoly, álbéke idején pedig többé nem lehet igaz benned a harag. Az álbéke lepisili az örökmécs lángját, és kijelenti: tűzoltó vagyok. Az álbéke a megszemélyesült zárónyilatkozat: Isten nem vezérli, anyagnak gyönge. Fedőnevei pedig amúgy, a teljesség igénye nélkül, a következők: normalizáció, közmegegyezés, konzultáció, konszolidáció, status quo, kölcsönös érdek, realitás.
A leghosszabb álbéke, mely osztályrészemül jutott: a detante. Az enyhülés. Ma már, mint egykor tőzegtűzként belül izzó antikommunista, bevallhatom, hogy a detante valójában elkeserített. Az enyhülés által a politikailag úgymond józan világ a vörös zászlót az önmegadás fehér zászlajává tűzte ki maga fölé. Willy Brandt keleti politikája, a helsinki folyamat, a sok helsinki kosár lényegében semmi másról nem szólt, mint a Szovjetunió végleges legitimációjáról. Több intervenció nem lesz, a hidegháború okafogyott, a helyzetnek az a dolga, hogy a végtelenségig maradjon. A szovjet csapatok sohase fognak Kelet-Európából kivonulni, ideiglenességük örökkévaló. Ehhez képest a hidegháború világképe reményt sugallt, igaz, Jalta fényében csak hiú reményt, ám mégiscsak reményt. A hidegháború szerint a Szovjetunió egy rémállam, avagy – amint a megkésett hidegháborúban a Szovjetuniót végül is úgymond legyőző Ronald Reagan mondotta volt – a gonosz birodalma, a kelet-európai szocialista országok pedig rab nemzetek. Megszállt területek, melyek felszabadulásra várnak és vágynak. Hozzájuk beszélt a BBC nemrég megszűnt magyar adása – most a mesés Arábia fülébe súg –, s hozzájuk, a rab nemzetekhez beszélt a jó emlékű Szabad Európa Rádió is, miként 1956. november 4-e óta tudjuk, inkább a felszabadítás teológiai és eszkatológiai, semmint politikai értelmében.
Ma egyébként úgy tűnik, hogy a hidegháború világképe, kommunizmusképe valósághűbb volt, mint a detante szocializmusképe. Willy Brandt helyett Orwell, Szolzsenyicin és Koestler, igen. És McCarthy. Meg Hoover. No meg Churchill. A hidegháború által a Szovjetuniónak és személy szerint Sztálinnak tulajdonított borzalmas vonások utólag igazolódtak. A Nyugat korántsem indokolatlanul tartott a Szovjetuniótól, s az egyébiránt véghetetlenül szép és emberi Rosenberg házaspár sem ártatlanul halt meg. Hirosima és Nagaszaki lángjától lelkiismeretileg perzselten, kommunistaként elárulták hazájukat, az Egyesült Államokat, és átjátszották az atomtitkot Sztálinnak. A KGB ügynökei a legmagasabb szintekre is beépültek, s előszeretettel használták ki a baloldali értelmiség lánglelkű naivitását. Bizony, nemcsak a Sztálin által meghurcolt kommunisták, hanem a hidegháború antikommunistái is rehabilitációra szorulnak, nem elfelejtve, hogy az Egyesült Államokban egykor folyó antikommunista elhárító harc – akárcsak manapság az antiterrorista küzdelem – jelentős demokráciadeficit mellett ment végbe.
Ez a demokráciadeficit azonban eltörpül a realiterek által piedesztálra emelt, s az ártatlanság vélelmével felruházott brezsnyevi, kádári rendszer demokráciadeficitjéhez képest. És ez a demokráciadeficit – miképp Radnótinál Szerbia ájult a háborúba – 1989-ben szinte észrevétlenül ájult át a békébe és a demokráciába, tegyük hozzá, ugyancsak némi demokráciadeficit mellett, ám sebaj: a fekete azóta mégiscsak lehet sötét, s a fehérnek sem kell nemesi származása miatt szégyenkeznie. Ennyit hát életem leghosszabb álbékéjéről.
Volt egy másik álbéke is, igaz, nem állt módomban megélni. Emlékezők kerestetnek. Rákosi megérkezik Belgrádból, chamberlaini optimizmussal eltelve, a szerzett jugoszláv béke trófeájával poggyászában. Elutazott Budapestről, és megérkezett ezerkilencszázötvenhatba. Egy másik városba. Ímé, a történelem legrövidebb álbékéje. Csak egy nap a világ. Elvileg örülni kellett volna, hogy a magyar elvtársak végre kibékültek a jugoszláv elvtársakkal, békülhettek, hisz a cselszövő akkor már halott, Hruscsovnak már nem fájt annyira Tito. Elvileg ünnepelni kellett volna, hogy végre, végre, méltatni, hogy mennyi most a józan ész, hogy micsoda realitásérzék, hogy hány nemzetközi megállapodás, hány tonna bauxit, hány tonna vasérc, hány kilométer vasútvonal, mennyi rubel és hány fő csereüdültetés, ehelyett holmi egyetemisták tüntetni kezdenek. Díszsortűz helyett lövések a rádiónál. A függöny elhúzva, kitekinthetünk az ablakon, s 1956. október 23-tól november 4-ig láthatjuk, hogy tulajdonképpen semmi sem igaz.
Demokráciadeficit mellett létezhetnek részigazságok, de a szabadság hiányában nem. A szabadság hiányában csak lánc van – hol mindenki szem. Fürkész pillantások. Ennyit magyarságtudatom legrövidebb álbékéjéről. És akkor most következzék egy nemrég általam átélt álbéke.
Gyurcsány Ferenc megérkezik Romániából, a magyar–román megbékélés jegyében. Elutazik Budapestről, és megérkezik ezerkilencszázötvenhatba. Megérkezik 2005-be. Díszlövések. Hivatásos katonáké. A rádió szabad. Ruszkik? Hazamentek. Többpártrendszer van. A miniszterelnök egyelőre marad, mégis történik valami, ami hamissá teszi a békét: a román szenátus pár nappal a Nagy Látogatás után tudniillik a magyar kulturális autonómia ellen szavaz. Lesújtó esemény ez, de legalább engedi, hogy világosan láthassunk. E kívül nincsen számodra hely, és az autonómián kívül nincs más valódi kérdés. A detante és a magyar–jugoszláv béke szőnyeg alá söpört igazsága a szabadság volt, a mostani magyar–román béke szőnyeg alá söpört igazsága pedig az autonómia. A Székelyföldnek járó területi autonómia és a szórványmagyarságnak járó önkormányzati, kulturális autonómia. Nem szabad megenyhülni. Teológiai, eszkatológiai értelemben – ahogy az egykori Szabad Európa se mondott le Kelet-Európa szabadságáról – a mindenkori magyar kormány se mondhat le végleg az erdélyi magyar autonómiák igényéről. Románia hovatovább csatlakozik az Európai Unióhoz. Ahhoz az Európához, melynek Spanyolország is tagja. Spanyolországban Baszkföld és Katalónia széles körű területi autonómiával bír. Kárpátok – Pireneusok. Ceausescu – Franco. Két hasonló nagyságú európai állam nehéz batyukkal, és nemsokára ugyanazon jogrend részeseként. Az „úgysem lehet” gyurcsányi realitásával szemben ott áll a „mégis lehet” spanyol realitása. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek. Az új Európában eszerint lehet egy nemzet Jupiter, és lehet ökör? Mondhatják neki, hogy a te autonómiatörekvésed nacionalista, soviniszta hőzöngés, míg a te autonómiatörekvésed respektálandó realitás?
Ma még nem tudni, meddig tart az autonómia ellenében képzelt és képzett hamis béke. Az sem tudható, hogy meddig tart 2004. december 5-e. Az igazságszolgáltatás késik. Az autonómiaszolgáltatás késik. Nem tudjuk, miféle történelmi fordulat vezet majd valódi oldáshoz. Megoldáshoz. Egy viszont tény, december 5-én vagy máskor, mindenekelőtt minekünk, magyaroknak kell kimondanunk az egységes magyar nemzetre a boldogító igent.
A szerző író
origo.hu
Schmidt Mária: Ne szeretkezz, háborúzz!
