Terror elleni háború áthágott szabályokkal

Mialatt e sorok szerzője éppen egy terrorizmus-szakértőknek szervezett nemzetközi konferencián tartózkodott, egy amerikai újság kirobbantotta a legújabb botrányt az Egyesült Államok kormánya által Kelet-Európában fenntartott titkos börtönök kapcsán – amelyekben valószínűsíthetően al-Kaida-tagok vallatása folyhat.
Nos, azon a bizonyos végzetes, négy esztendővel ezelőtti napon háromezer civil vesztette életét mindössze 120 perc leforgása alatt a Pentagonnál, az ikertoronyban és a pennsylvaniai 63-as járaton, amerikaiak és nem amerikaiak, a modern kor egyik legvéresebb támadásában. Kevéssel ezután, amikor a világ még a sokk perceit élte, a Fehér Ház már háborút hirdetett. Egy hónappal később megindultak az afganisztáni hadműveletek, amelyeket – újfent kevés idő elteltével – az iraki megszállás követett. Afganisztánban mindössze maroknyi gyorsreagálású haderő, illetve precíziós fegyverek bevetésével, valamint a helyi Északi Szövetség támogatásával az Egyesült Államok sikert ért el ott, ahol a brit birodalom, a Szovjetunió és sokan mások kudarcot szenvedtek. A folyamat megdöntötte a fundamentalista tálib rezsimet, amely hosszú időn át menedéket biztosított Oszama bin Ladennek. Bár a vezér maga elmenekült, az al-Kaida vezetőinek harmadát letartóztatták vagy likvidálták. A Pentagon törvényen kívüli harcosnak tekintette őket, mondván, nem hagyományos hadifogolyként nem vonatkoztathatók rájuk a genfi konvenció kitételei (ugyanis jelentős részük sem egyenruhát nem hordott, sem nyíltan nem viselt fegyvert). Utólag Afganisztánból a Guantánamói-öbölbe kerültek át. Ennek magyarázata, hogy mivel nem voltak hagyományos hadifoglyok (nem lévén tradicionális haderő részei), a Pentagon nem kívánta köztörvényes bűnözői kategóriába sorolni őket, és a védelmi minisztérium meg akarta előzni, hogy amerikai földön a fogvatartottak ügyvédért folyamodjanak, még mielőtt egy bíróság elégtelennek nyilvánítja a foglyok ellen szóló bizonyítékokat.
A Pentagon e döntéssorozata a legkevésbé sem volt szerencsés. Egyszerre áthágni a háború megszokott szabályrendszerét, ráadásul a média teljes körű figyelmétől övezve (hiszen Guantánamo nem titkos objektum), és önmagát a szabadság és törvényesség bajnokának bemutatni – ez szükségszerűen a belföldi és nemzetközi hitelesség csökkenéséhez vezetett. Ráadásul, ahogyan a terror ellen vívott globális háború a harmadik, majd negyedik évébe lépett, az újonnan letartóztatottak száma csak nőtt, s lassan kinőtte Guantánamót is. Itt jutunk el a Pentagon rendkívül pragmatikus megoldásához: a rendition (vagy informális átadás) és az őrizet kihelyezése más országokba. Az átadás a kiadatás nem jogi keretét képezi, vagy még egyszerűbben fogalmazva: a gyanúsított elfogása egy idegen országban, majd kihozatala onnan az adott államban lefolytatott igazságügyi (vagy kiadatási) procedúra nélkül. Számos hitelesnek tekinthető forrásból tudunk ilyen rajtaütésekről nem amerikai állampolgárokkal, elsősorban mozlimokkal kapcsolatban, akiket amerikai ügynökök raboltak el, és szállítottak közel-keleti vallatási központokba, ahol a CIA és a védelmi minisztérium kihallgatótisztjei várták őket. Fontos tudni, hogy a legtöbb esetben mindez az érintett ország (azaz a gyanúsított eredeti tartózkodási helye) kormányának hallgatólagos beleegyezésével történt (például Svédországban), ám tudunk teljes mértékben illegális akciókról is (például Olaszországban). Most a mi régiónk szerepel a hírekben mint az eddigi utolsó olyan térség, ahol a CIA vallatóközpontokat alakított ki és tart fönn.
Amikor arra kértek, hogy kommentáljam e hírek valószínűségét, megpróbáltam a következőt hangsúlyozni: amennyiben a történet igaz, a helyzetet akkor is csupán esetenként és külön-külön lehetséges értelmeznünk. Azt gondolom, ilyen központ előfordulása a Cseh Köztársaságban valószínűtlen, egyes ellenkező híresztelések ellenére is. Ismerve az ottani politikai kultúrát és Václav Havel örökségének erőteljes hatását, ilyesmit igen nehezen tudok elképzelni. Romániában ugyanakkor, amelyben az objektivitásra törekvő szemlélő nehezen találja az érett politikai kultúra nyomait, egyáltalán nem találom lehetetlennek, hogy a dolog megtörténhetett. Különösen erre utal a román kormányzat hajlandóságot előtérbe helyező politikája, amelynek keretében teljes szívvel támogatta Amerikát a terror elleni háború minden szóba jöhető területén. Ehhez hasonlóan, bár eltérő okok következtében, Lengyelország is az ilyen jellegű központok potenciális befogadója lehet. Bár régiónk egyik legstabilabb demokráciájáról van szó, a második világháború óta Varsót különleges viszony fűzi Washingtonhoz, amelynek az ország a terror elleni harc során is bizonyítékát szolgáltatta – ahogyan ezt az önálló, lengyel ellenőrzés alatt álló iraki katonai szektor is jelzi. Könnyű elképzelni tehát, menynyire nehéz helyzetbe kerülhetett a lengyel kormányzat akkor, ha az Egyesült Államok ténylegesen előállt ilyen kéréssel. A két ország érintettségét erősítik meg a legfrissebb sajtóhírek is.
A kelet-európai titkos CIA-börtönökről szóló amerikai újsághír azért sem lehetetlen, mert a világ más tájain is működnek hasonló létesítmények. A kérdés az, pontosan hol találhatók ezek. Létezésük, amelynek tényét lényegében elismerte az amerikai kormány, komoly kellemetlenséget okozhat a térség minden kormányzata számára. Ha létezik egy ilyen titkos vallatóközpont Magyarországon is, s azt a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok alatt hozták létre, a posztkommunista vezetésű elitnek haladéktalanul vállalnia kell érte a teljes felelősséget.
E sorok írója személy szerint hisz a terror ellen vívott háború szükségességében, ám abban is, hogy e folyamatnak a megfelelő keretek között kell zajlania. Oszama bin Laden mindannyiunkat el akar pusztítani, s e kihívás még előtte áll. Kifüstölni őt sokáig biztonságos rejtekéből, és megdönteni a tálib rendszert fontos lépések voltak egy jó úton. Ugyanakkor egy, az afgán elnök, Hamid Karzai unokatestvérével folytatott beszélgetés a már említett konferencián, épp e botrány kitörésének napjaiban, éberségre intett. Attól félek, az Egyesült Államok napjainkban ugyanazt a hibát követi el, amit az 1990-es években, amikor elfeledkezett Afganisztánról, és ezzel lehetővé tette Bin Laden felemelkedését. Ugyanez ma igazolódhat a káosszal küzdő Irakkal kapcsolatban is. Kérem az olvasót, ne értsen félre. Szaddám Huszein a XX. század egyik legelvetemültebb vezetője volt, és elmozdítását a hatalomból csak örömteli eseményként kezelhetjük. Ennek ellenére ő sohasem kapcsolódott szervesen az al-Kaidához, és nem volt felelős szeptember 11-ért sem. Ehhez hasonló probléma a háború utáni stabilizációra vonatkozó tervek hiánya, s a kezdeti rövid hadműveletek mára egy hosszan tartó háborút eredményeztek az arab fundamentalistákkal szemben. Közben elfelejtődik Afganisztán.
A legnagyobb probléma azonban az, hogy majdnem ötven éven keresztül emberek milliói számára (beleértve rengeteg honfitársunkat) Amerika jelentette a demokrácia szimbolikus bajnokát, amely a Szovjetunió képében jelentkező erőközpont igazi ellenfele lehet. Szeptember 11. óta, taktikai hibák sorozatának eredményeképpen, az Egyesült Államok aláásta pozitív képét egészen addig a pontig, ahol Bush elnököt már Hitlerhez hasonlítják – ahogyan ez a napokban zajlott latin-amerikai csúcsértekezleten is történt. Bár a párhuzam a demokratikusan választott amerikai kormányzat és egy emberek millióinak életét kioltó diktátor között abszurd, a törvényi szabályozás megkerülésére létesített, titkos vallatóbörtönök mindenképpen kompromittálóak. Úgy gondolom, hogy a neokonzervatívok is érzik: eljött az újraértékelés ideje. Ezt az amerikai média számos politikai tudósítása alátámasztja.
Mindezek ellenére azt gondolom, hogy a Magyarországon működő titkos börtönökről szóló történet igaz. Nem elsősorban azért, mert Washingtonnal vagy a neokonzervatívokkal lenne problémám – sokkal inkább, mert így végre bizonyítást nyerne, hogy a Kádár-korszak örökösei az évek alatt mit sem változtak. A demokrácia és a szolidaritás megközelítésében a jelenlegi politikai elit ma is legalább annyira bukott morálisan, mint amikor 49 esztendővel ezelőtt leverte a nemzet csodálatos forradalmát, bebörtönözte és likvidálta az igazi hazafiakat.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonság
Intézet igazgatója