Tizenöt éve szabadon választjuk nemcsak kormányainkat, de helyi vezetőinket is. Ezt tesszük Budapesten is, az ország legnagyobb önkormányzatában. Érdemes visszatekintenünk az eltelt időre, hiszen tizenöt év nagy idő. Gondoljunk csak arra, 1945 és 1960 között mi történt Európa számos szétlőtt, lebombázott városával, mi történt 1990 és 2005 között jó néhány volt szocialista ország fővárosával. Tizenöt év alatt ezek a városok újjászülettek. De mi történt velünk Budapesten? Városunkat a baloldal vezette és vezeti, és ha egyszer meg akarják írni ennek a tizenöt évnek a történetét, akkor címnek azt javasoljuk: Illúziók, hit nélkül.
Pedig nagyon szerettük volna, ha a szabadság elhozza mindazt, amit vártunk tőle. Okos, határozott terveket, elképzeléseket a város jövőjéről, csinosodó épületeket, tereket, parkokat rengeteg növénnyel, gondos gazdálkodást, polgárbarát hivatalokat, pezsgő kulturális életet, egyetemvárost. Röviden úgy fogalmazhatnánk: a pesti életet szerettük volna a szabadsággal együtt. Felszabadulást a nyomás alól. Olyan helyet, ahol már nem arról kell álmodnunk, milyen más lehetne, ha nem „azok” vezetnék az országot és a várost.
Mára egyértelműen kijelenthetjük: miképpen csalódtunk a rendszerváltozás számos elemében országosan, úgy csalódtunk Budapesten az önkormányzati rendszerben. Ennek oka nem a rendszerben van, nem törvényszerűen kellett így lennie. Annak van igaza, aki úgy fogalmazott: Budapest utolsó szocialista tanácselnöke Demszky Gábor. A baloldalnak nem sikerült átlépnie a saját maga állította korlátokon sem gondolkodásban, sem tettekben, sem stílusban. A szabadság adta lehetőségeket nem sikerült a baloldali városvezetésnek kihasználnia, vagy ha élt vele, abból nekünk, itt élőknek nem sok hasznunk származott.
Elvesztegetett, tévutas tizenöt év az, ami mögöttünk van. Nincsenek tervek, elképzelések, amelyeknek a város rendezettségét kellene szolgálniuk. Vagy ha tervek vannak is, végül semmi kézzelfogható nem valósul meg belőlük. Mára cáfolhatatlan tényként kezelhetjük azt a megállapítást, hogy Budapest építészetét az ingatlanfejlesztő befektetők határozzák meg, és ennek a városvezetés nem tud vagy nem is akar ellenállni. „A hiperspekulánsok felhúznak a legértékesebb telkekre »fapados« épületeket, aztán eltűnnek. Száz-százötven százalékos haszonnal dolgoznak, holott az európai átlag, a harminc-negyven százalék is tisztességes haszon; és a dinamikus és folyamatos, hosszú távú fejlődésben teszi érdekeltté a cégeket” – mondta egy évvel ezelőtt Bojár Iván András művészettörténész, és megállapításával egyet kell értenünk. Költői a kérdés: vajon a mi érdekünket szolgálja mindez? Csak egy példát említsünk: az Árpád híd pesti hídfőjénél épülő két toronyház két és fél méteres belmagassággal kinek az érdekét szolgálja? Kinek jó az a színkavalkád, ami fogad minket egy-egy üzletsornál, a földszinten rózsaszín az üzlet, mellette egy világoszöld trafik, aztán egy „dizájnos” autószalon csupa üveggel, majd műmárvány borítású szálloda? A város gyönyörű barokk és szecessziós stílusú épületeinek felső emelete romokban, alsó szintje pedig csicsás eklektika.
Álmodtunk gyönyörű tereket, parkokat. Tudja a kedves olvasó, hogy 1990 óta felére esett az egy főre eső zöld terület Budapesten? Az akkori 13 négyzetméter lakosonként fogyó népesség mellett mára hét négyzetméter lett. Az európai nagyvárosok átlaga, csak jelzésképpen azoknak a városvezetőknek, akik oly áhítattal ejtik ki Európa és az Európai Unió nevét, 21 négyzetméter/fő. Amikor azon tűnődünk, hogy miért vagyunk rosszkedvűek, zaklatottak városunkban, néha gondoljunk erre is. Nemcsak az ízléstelen házak, a zsúfolt beépítések, de a parkok hiánya is zavarja szemünket és lelkünket. És hogyan gondolkodik erről a baloldali városvezetés? Erre is egy példa: mindenki nyomon követheti a Károly körúti bazársor lebontása után felszabaduló tér kialakítását. Több mint másfél milliárd elköltésével és egy évtized késlekedéssel a városvezetés tipikus példáját adja egész eddigi ténykedésének. Egy négyzetméter kialakítása közel 450 ezer forintba került. Ennyiért Budán lakást lehet venni. A város vezetői pályázatot hirdettek a park nevére: javaslom, a „gyors” megvalósításra tekintettel a Pató Pál park nevet, így talán a koalíció kedvenc tőkebevonási módszere (a PPP) is megörökíttetik.
Az is jellemző, ahogyan a park jövőjéhez viszonyulnak. Még ne örüljön senki, nem biztos, hogy így marad, mert pályázatot írnak ki a hasznosítására. A többit el tudjuk képzelni: jön egy ingatlanfejlesztő, és a dolog megy a jelenleg (sajnos) szokásos útján. Most ez ideiglenes park. Ideiglenes, mint ahogy az egész városunk az. Tizenöt éve egy megfáradt, elképzelés nélküli, sodródó vezetés regnál a város élén. Nem mernek határozott, világos elképzelésekkel előállni, feltehetjük azért, mert nincsenek ilyen elképzeléseik. Ideiglenes, eldobható, lecserélhető várost kaptunk. Úgy vagyunk, mint egy gyorsétteremben, a csillogás-villogás a tökéletesség illúzióját kelti, de minden eldobható, szétszerelhető, máshova telepíthető.
Azt is vártuk, hogy a köz pénzével gondos gazdaként fognak bánni. Csakhogy ebben is csalatkoznunk kellett. A közműcégeket privatizálták, a tulajdonosok extraprofitot vesznek ki ezekből a cégekből, és ki fedezi mindezt? A budapestiek. Bécsben a lakások energiaigénye negyede a budapestinek, sokkal gazdagabbak, és sokkal kevesebb energiára van igényük. Ilyen helyzetben a privatizációt ebben a körben bevezetni a szegények elleni intézkedés. Ma már a középosztály megélhetését is veszélyezteti mindez. Vagy említhetnénk az illúziókeltés egyik fővárosi csodafegyverét, a PR-t. Milliárdos tételt költenek Budapest PR-jára. Vegyünk egy példát! Az útfelújítások során több tíz milliót költöttek úgymond a budapestiek tájékoztatására. A Baross utcában ugyanakkor egyetlen táblát sem tudtak elhelyezni arról, hogy kik végzik a felújítást, és mikorra fejezik be. A tájékoztatási feladatokkal megbízott PR-cégnél nem tudtak minket telefonon felvilágosítani, az ugyanis a főváros feladata (de akkor mi a PR-cég feladata?). A megadott weboldalon rossz dátumot találtunk. Az eddig egyetlen centiméter alagúttal sem rendelkező négyes metró kommunikációjára szintén bőkezűen, százmilliós nagyságrendben költik a pénzt. A kutyapiszok eltakarítása helyett a kutyapiszokkal foglalkozó kampányra nyolcvanötmillió forintot költenek.
Érzéketlen ez a vezetés az emberek mindennapi problémáira. Ezt egyébként az egyik főpolgármester-helyettes vallotta be nemrég. Azt mondta a főpolgármesterről, hogy az évekkel ezelőtt elvesztette érdeklődését a város ügyei iránt. Tudja a kedves olvasó, hogy tizenöt év alatt háromszázezren költöztek el (köztük a főpolgármester!) Budapestről, rengeteg tősgyökeres budapesti? Már régen nem kétmilliós város vagyunk, most már csak egymillió-hétszázezren élünk itt. Nem hiányoznak mindennapi életünkből azok a barátok, rokonok, ismerősök, munkatársak, akik most valahol az agglomerációban próbálnak egészséges életet élni családjukkal? Elmentek volna, ha ez egy élhetőbb város?
Budapest a nemzet kulturális központja volt és reményeink szerint az lesz újra, egy új vezetéssel. De a napokban Budapest elvesztette azt a versenyt, amelyet az Európa kulturális fővárosa címért folytattak a városok. Mondhatnák azt, hogy ezzel a vezetéssel, ezzel a hozzáállással szinte törvényszerű volt, ami történt. Valljuk be, Budapest pályázatának voltak pozitív elemei, mint például a közraktárak vagy az óbudai gázgyár területének rehabilitációja, vagy említhetnénk akár azt is, hogy a Dunát állítsuk a középpontba. Budapestiként nem akartuk városunk pályázati esélyeit kritikai megjegyzésekkel rontani. Most azonban már el kell mondani, a jövőbeli tapasztalatok miatt is, hogy bizonyos elemei a terveknek inkább a „lila köd” kategóriába tartoztak, semmint a használható és a város fejlődését szolgáló elképzelések voltak. A „negatív terek” a Dunán, az üvegpolip a Margit hídon, a Citadella mint fürdő inkább megint a PR-t szolgálta, mintsem a várost. És megint csak az ideiglenesség, az eldobható, kicserélhető gondolkodás. Ezek a tervek nem az állandóságra, az értékteremtésre törekedtek, inkább egy adott pillanatra készültek. Alkalmasak az illúziókeltésre, de nem a maradandó értékteremtésre. A baloldali városvezetés, karöltve a baloldali kormánnyal, csak ideiglenes építményeket kíván Budapesten. Plázs két hétre, jégpálya a Parlament elé, szétszerelhető híd a Dunára, befüvesített Szabadság híd. Csak az illúzióját keltik annak, hogy valamit tesznek a városért.
A főpolgármester a pályázat elvesztéséről azt mondta, hogy egy politikai döntés született. Ehhez két dolgot lehet hozzátenni: a politikai döntést olyanok hozták, akikkel Demszky 2002 óta együtt politizál, közvetve tehát az a politikai erő mondott ítéletet tevékenységéről, amelyiknek ő is részese. A másik: ha minden tekintetben kifogástalan pályázatot készítettek volna, akkor talán ennek a kritikának lehetne létjogosultsága. Furcsán hangzik mindez egy megfáradt, a város problémái és jövője iránt érzéketlen, csak az illúziókeltéssel foglalkozó, hit nélküli városvezetéstől.
A szerző a Fidesz budapesti elnöke
origo.hu
Kiadták a riasztást, jégeső és szélvihar jön
