Latabárék kikérték maguknak. Becsületsértésnek vették, hogy holmi miniszterelnököt és gazdasági minisztert a tehetséges komikuspároshoz hasonlított egy újságíró. A két felejthetetlen komédiás ivadéka tollat ragadott, hogy tiltakozzon a család számára zsenánt párhuzam ellen (A Latabár család tiltakozó levele, Magyar Nemzet, november 18., 19. oldal). És igazuk is van: mérhetetlen a különbség a bohóc és a futóbolond között. A vicc és a között az állítás között, hogy Orbán Viktortól kell félteni azt az országot, ahol annyira dübörög a gazdaság, hogy a fogyatékosokra szánt pénzt csökkenteni kell, és amúgy pedig küszöbön áll az éhséglázadás.
Képzeljük el ezt a tiltakozó levelet Angliában, ahol mondjuk a The Guardian újságírója egy mérges pillanatában Mr. Beanhez hasonlítja a tétovázó Tony Blairt. És akkor jelentkezik a színész családjából valaki, aki ezt a sértést kikéri magának. Hogy ennek a tiltakozó levélnek a végtelen groteszksége senkinek fel se tűnt, az mindennél jobban jellemzi közállapotainkat. Hozzászoktunk az abszurdhoz, az elviselhetetlenhez, a kaotikus összevissza beszéléshez és az elképesztően nevetségeshez. Már nincs kedvünk felháborodni. Eldurvult, nevetséges közéletünkben már észre sem vesszük az ironikus összefüggések finomabb megjelenési formáit.
Mi lehet az oka annak, hogy amikor Gyurcsány kijelentette: „Mi a fenét akar tőlünk Európa?”, senki sem nevezte őt populistának a médiában. Pedig keményen és nyilván tudatosan arra játszott rá, amit az utca embere érez. Hát tényleg, mi a… tulajdonképpen lehetne még szaftosabban is. De Gyurcsány nem a sarki kocsmában van, hanem a magyar miniszterelnök. De egyedül Simicskó volt az, aki az uniós csatlakozás előtt felállt a parlamentben, és vállalva a következményeket, kijelentette: ő nemmel szavaz. Meg is kapta érte a magáét.
Felállt-e akkor, becsületesen bevallva ellenérzéseit Gyurcsány sportminiszter? Ha nem, akkor ma milyen jogon teszi fel a kérdést, hogy mi a fenét akar tőlünk Európa? Akkor most ki is a szélkakas? Orbán Viktor ellen hónapokig tartó sajtóhadjárat indult, amikor csak annyit mondott, hogy van élet az Európai Unión kívül is. Pedig ebben a mondatban nem volt benne a csatlakozás megkérdőjelezése, hanem csak egy kis erőt adó hetykeség: ne mindent kívülről várjunk, álljunk helyt önmagunkért.
„Minden idők legszervilisebb sajtója” (egy kolléga definíciója) inkább arról ad hírt, miről cseveg a két legnagyszerűbb, leghaladóbb és szociálisan legérzékenyebb párt. Most éppen arról vitatkoznak – ma, 2005 novemberében! –, hogy 2023-ban ötven vagy inkább százezer forintos csekket kapjanak-e jutalmul a ma született csecsemők. No, ilyet még a Latyiék sem pipáltak. Annak fényében, hogy az értelmiségi fizetések tizennyolc éve hatezer forint körül voltak, tizennyolc év múlva jó, ha egy farmert lehet venni ötvenezerért.
A hír csak arra jó, hogy a sajtó szétkürtölhesse: „a kormánypártok ötvenezer forintot akarnak adni a tizennyolc éveseknek”. De hogy mikor és kinek a számlájára, s hogy az a pénz mennyit fog érni két évtized múlva?! Erről egy szó sincs. Vajon a média ilyenkor miért nem kiált hatástanulmányért? Ugyanígy rendkívül félrevezető az MSZP által megítélt, „a nyugdíjasok tizenharmadik havi fizetéséről” beszélni, hiszen ha még emlékszünk rá, ez egy igen ravaszul kiötölt intézkedés volt, mert a 13. havi nyugdíj kifizetésének elérése négy évre volt kivetítve. Kezemben van az MSZP szórólapja a Medgyessy-kormány idejéből, amelyen még azzal büszkélkedtek, hogy a kormány kétheti nyugdíjat adott az időseknek. Ott tehát még elismerték a turpisságot, vagyis szó sem volt egyhavi pluszról. Sem 2002-ben, sem a rákövetkező évben egyetlen magyar nyugdíjas sem kapott 13. havi nyugdíjat, csak időarányosan, első évben egyhetit, és így tovább. Ezt le kellene szögeznünk, mielőtt azok a fiatalok, akiknek munkahelye nem tud 13. havi bért fizetni, acsarognának a dúskáló nyugdíjasokra.
A kommunikáció nem a hazugság szinonimája. A közszolgálati tv nem átallotta úgy közölni a hírt, hogy a kormány „a tervezetthez képest” 5,5 milliárddal többet ad a fogyatékosoknak. Nem tette azonnal hozzá, hogy a kormány, a tavalyi támogatást 13,5 milliárd forinttal csökkenteni tervezte, de az elvonás akkora botrány volt, hogy a kormány kénytelen volt visszaállítani a 13,5 milliárdos mínuszból 5,5 milliárdot. Ez volt, kérem alássan, a „többet ad”… A gyalázatos hazugságként kommunikált hír becsületesen megfogalmazva így szólt volna: „Nyolcmilliárddal kevesebb jut a fogyatékosoknak.” Aki a hír közlését jóváhagyta, súlyosan vétett a sajtó szakmai tisztessége, alapnormái ellen. Mert aki csak ezt a hírt hallotta, és utána megnyugodva átkapcsolt egy másik csatornára, az mohó követelőzőknek tarthatta azokat a nehéz sorsúakat, akik valaminő érthetetlen oknál fogva másnap, a kormány bőkezűsége ellenére, mankóval és tolókocsival mentek tiltakozni a Parlament elé. Az engedelmes média igen-igen ravaszul kommunikál. A szavakat háromszor kell latra vetni, megforgatni, megrázogatni, és utána még nagyítóval megvizsgálni ahhoz, hogy kiderüljön az igazság. Közben a kormány vabankot játszik, azaz az egész bankért folyó szerencsejátékot. Legyünk hálásak Kókának, amiért önként, bugyután elismerte magáról, hogy neki Magyarország csak egy cég. Az ő cége. Még csak nem is érezte, hogy ez mennyire kínos, mennyire kultúrán kívüli, mennyire szánalmas, múlttalan és jövőtlen mondat. De legalább világossá válik: ez a kormány az utolsó tétjét készül megtenni, és az életéért harcol.
De hol a sajtó? Hiszen a sajtó lehetne a kontroll. Vagy talán a sajtó is vabankot játszik? Netán kormányfüggeléknek tartja magát? Ha igen, akkor miért nevezzük őket „sajtómunkásoknak”? Hiszen ha kormányfüggelékké süllyedtek, akkor se a sajtóhoz, se a munkához nincsen közük. Ha pedig tényleg sajtómunkások, akkor meg miért nem teszik fel a kötelező újságírói kérdéseket? Kellernek a családjáról. Kókának arról, hogy ha az eget nagybőgőnek, Magyarországot meg a saját cégének nézi, akkor miért vállalt miniszterséget. A cégek igazgatókat és menedzsereket alkalmaznak, az európai polgári államok pedig minisztereket, amely szóban ott van a „szolgálat”. Miféle ügyet szolgálhat paprikapiros helikopterével egy diplomás paprikajancsi?
Megvárjuk-e ölbe tett kézzel, míg a Medián felmérést végez a ma született csecsemők körében, hogy a bébikötvény tizennyolc év múlva esedékes kifizetésének északi fényében kire szavaznának ma, az MSZP-re vagy az SZDSZ-re? A kormány vabankot játszik, és aki közülünk nem ma született csecsemő, az ezt észreveszi. Ami pedig a kis gazfickókat és gazleányokat illeti, nem biztos, hogy szavazni akarnak. Képesek cuclisüvegért üvöltözni, betermelnek a pelenkába, szétkenik a főzeléket a közvélemény-kutató cég kérdőívén, sőt, egyesek galacsinná gyűrve célba dobálnak majd a bilibe.
A Medián meg csak tördelheti azt a profi kezét. Állítólag az egyik pelenkás állampolgár bátyja azt mondta az anyukájának, hogy ha az MSZP meg az SZDSZ ennyire szereti a tizennyolc éves korosztályt, akkor miért nem adnak neki most egy kisebb öszszeget. Neki harmincezer is jól jönne, hiszen nem vették fel az egyetemre, pedig kitűnő volt, de mint tudjuk, a mai Magyarországon, Magyar Bálint minisztersége idején az eminensekkel szemben a kormányszóvivői sógorkomasággal rendelkező bukott diákok részesítendők előnyben.
Ki kérdezte meg a Színművészeti Egyetem felelős emberét a bukott diák felvételének körülményeiről? Aczél Endre? Orosz József? Vagy ők csak azt kérdezik, amit szabad nekik? A magát negédesen „középen ülő”-nek deklaráló Krizsó Szilviának sem volt érdekes a téma? Örült annak, hogy Friderikusztól hagyatéki tárgyalás nélkül megörökölt egy kidolgozott műsort? Amúgy pedig: ha valakinek jó a szakmai lelkiismerete, miért kell magáról reklámozni, hogy ő „középen ül”? Nem mindegy, hogy Lolita a pedellus bal térdén vagy egészen középen ül? Nem az a lényeg, hogy hol foglalt helyet?
De maradjunk még a Mediánnál. Jó lesz a nevét megjegyezni. Ez az a cég, amelynek az adatait erős fenntartásokkal kell majd kezelnünk a választások előtt. A Medián ugyanis lehet, hogy jó üzletet csinált a hódmezővásárhelyi polgármester lejáratását célzó felmérésével, de a saját presztízsét öngyilkos módon megtépázta. Elfelejtettek egy alapszabályt: a presztízs a mai világban forintosítható. Aki elveszíti vagy önként csökkenti a presztízsét, az nem csak erkölcsileg károsul. Amikor ugyanis a Medián elkészítette botrányos felmérését Hódmezővásárhelyen, akkor magára terelte annak gyanúját, hogy valakiknek a mellényzsebében van. A Medián állítólag profi cég, de ez az eset az ellenkezőjéről tanúskodik. Egy cég profizmusa ugyanis nem függetleníthető a munkatársak profizmusától, szakmai tájékozottságától. A közvélemény-kutatáshoz elengedhetetlenül szükséges szociálpszichológiában az egyik alapvető kútfő Aronson munkássága. Művei szociológia szakon kikerülhetetlen vizsgatételek. S ha a „profi” Medián munkatársai nem úgy kerültek munkahelyükre, mint a kormányszóvivő bukott diák sógornője a televíziós műsorkészítő szakra, akkor ezeket a tételeket ismerniük kell.
Mindenesetre Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép című zseniális munkájában megtaláljuk a kulcsot ahhoz, hogy miért kellett Lázár János hódmezővásárhelyi polgármesternek elviselnie a Medián által szétküldött kérdőíveken a rágalmazó kérdéseket. Aronson és munkatársai több kísérletben vizsgálták, hogyan hat a gyanúsítgatás a megítélés folyamatára. Következtetésüket statisztikailag bizonyították: „a nyílt vádakkal illetett jelöltek megítélése negatívabb volt”, mint azoké, akikkel ilyet nem tettek, s ezen még az sem változtatott, hogy később kiderült az igazság. „Egy puszta kérdés, tett-e valami negatívat az illető, is sokat árthat a jelölt hírnevének. Mi több: a gyanúsítás forrása is mellékes… a negatív kampány és sárdobálás kifizetődő harcmodor tehát” – írja Aronson. Az is bebizonyosodott kísérleteik során, hogy „még az esküdtszéket is befolyásolni tudta a tárgyalás előtti negatív hírverés”. Az már csak hab a tortán, hogy Aronson a pletykalapok és politikai kampányok kérdésekkel rágalmazó alantas eszközeire mutatott rá, a Medián pedig állítólag komoly tudományos intézmény, amely mégis ezekkel az eszközökkel élt. Teljesen kizárt tehát, hogy kérdőívükön „ártatlanul” tették fel a fideszes polgármestert megrágalmazó kérdéseiket a hódmezővásárhelyieknek. Ne feledjük: nem egyszerűen „fideszes polgármesterről”, hanem az ország egyik legsikeresebb polgármesteréről van szó. Ezért kellett őt megtámadni, csúnyán és nemtelenül, éppúgy, ahogy néhány éve Debrecen polgármesterét. Vegyük észre: Lázár János, miközben családját és személyét támadták, még így is fontosnak tartotta azt, hogy védje a hódmezővásárhelyi MSZP-t a gyanútól. Védte őket, mert helyén volt a szíve. Mert több mint „fideszes”, mert ő Hódmezővásárhely polgármestere.
Ne nyugodjunk bele abba, hogy a parlamenti vitákat nézve egyre gyakrabban jut eszünkbe Darwin fejlődéselmélete a közös őssel. És védekezzünk a média rábeszélőgépével szemben! Először is jegyezzük meg azok nevét, akik lejáratták magukat. És többé ne bízzunk bennük. Ugyanígy jegyezzük meg azokét, akikre figyelni érdemes. És maradjunk nyitottak, mert másképpen nem kerül látókörünkbe sok minden, ami pedig fontos. Például Nagy András nemrég megjelent könyve a Bang-Jensen-ügyről: 1956 történetéről az egyik legtisztességesebb és legizgalmasabb írás.
A teljesítményre figyeljünk, és bármit ad hírül a média, ne veszítsük el józan ítélőképességünket. Bármelyik újságot járatjuk, befogott orral is olvassuk el a másik oldal sajtóját.
Elleszünk a választásokig.
A szerző irodalomtörténész, szerkesztő
origo.hu
Kiderült, hogy miért fontos az árvíz utáni fertőtlenítés
