Alapkutatás és versenyképesség

Sok szó esett a közelmúltban mind az elektronikus, mind a nyomtatott sajtóban a tudományos kutatás, kiváltképp az úgynevezett alapkutatás költségvetési támogatásának elégtelenségéről. Különösen annak fényében, hogy az alkalmazott kutatásra mintegy tízszer annyi forrás jut. A baj nem az, hogy az alkalmazott kutatás túl sok támogatást kap, hanem az, hogy az alapkutatás kap egyre kevesebbet. Az utóbbit hazánkban döntően az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) osztja szét, igen korrekt, kemény pályázati rendszerben. Az OTKA költségvetési kerete 2002 óta 37 százalékkal csökkent (beleszámítva az inflációt és az áfatörvényt). Ez a negatív trend szöges ellentétben áll a világ fejlett és dinamikusan fejlődő országaiban megfigyelhető, pozitív irányú változásokkal. A helyzet tűrhetetlen, elkeserítő volta, az évről évre ismétlődő csalódások késztették Kertész János akadémikust arra, hogy nyílt levélben forduljon Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz, kérve az OTKA értékvesztésének részbeni korrekcióját. E levelet több mint háromezer, kutatásban dolgozó szakember írta alá (én is).
A hivatalos – tárca- és kormányszinten hangoztatott – indok az alkalmazott kutatások ilyen mértékű előnyben részesítésére az, hogy konkrét célokra irányul, és gazdaságilag jelentős fejlesztések alapja lehet, ezek pedig növelnék versenyképességünket az európai mezőnyben.
Sok okos ember elmondta már véleményét e nézet részigazságáról, becsapós voltáról. Röviden: egy tudományos eredményt csak akkor lehet alkalmazni, ha azt már felfedezték. Fordítva nem megy. Ez pedig döntően az alapkutatás feladata, itt van rejtve a lehetőség új összefüggések felismerésére. Ez viszont csak körvonalaiban behatárolható, tervszerűen nem ütemezhető. Valószínűleg ez az oka, hogy tanult, technokrata tisztségviselőink ódzkodnak tőle. Az alapkutatást ellenzői gyakran nevezik hobbikutatásnak, némi joggal, mert nem rövid úton szabadalmaztatható eljárás vagy termék előállítására irányul, hanem az élő és élettelen világ törvényszerűségeinek megértésére. Gyümölcsöző, nagy horderejű, a gyakorlatba átvihető felfedezés mégis csak innen származhat. Ne áltassuk magunkat: a külhonban született felfedezések odakint fognak hasznosulni, ezekből nekünk legfeljebb bedolgozói morzsák juthatnak.
A fenti megállapítás nem új. Hazánk eddig legnagyobb és legsikeresebb kultúrpolitikusa, Klebelsberg Kunó 1932. január 17-én a Felsőoktatási Egyesület közgyűlésén tartott előadásában ezt mondta: „Azok a nemzetek, amelyeknél nem folyik eredeti kutatás, amelyeknek még főiskoláik is csak arra szorítkoznak, hogy az idegen népek által felkutatott igazságokat tovább terjesszék, nagy nemzeteknek nem nevezhetők. Egy ilyen nemzet tanárai csak az idegen kultúrának commis-voyageurjei, utazói, ügynökei. Egy nemzet naggyá csak akkor lehet, ha kebelében önálló kutatás folyik. Ezért a nemzetek életében döntő jelentősége van annak, van-e ott tudománypolitika, igen vagy nem.”
Szeretnénk hinni, és a fejlemények tükrében megbizonyosodni róla, hogy a mai Magyarországon van tudománypolitika, és az a helyes úton jár.
A sokat emlegetett versenyképességet másképp mérik az alapkutatásban, és másképp az alkalmazott kutatásban: előbbit a világszínvonalú tudományos közlemények, utóbbit az eladható termékek minősítik. Az alapkutatások színvonalát, tehát versenyképességét, a tudománymetria eszközeivel pontosan lehet mérni, legalábbis a természettudományok területén. Az a hazai kutató, kutatócsoport vagy intézet, mely vezető nyugati szakfolyóiratokban képes közölni eredményeit, ezt gyakran teszi, és eredményeire mások hivatkoznak, jó eséllyel indul az új felfedezésekért vívott nemzetközi versenyben. Félreértés akkor keletkezik, ha a versenyképesség kritériumait az alap- és alkalmazott kutatásnál összemossuk, és azt várjuk az egyiktől, illetve a másiktól, amire az nem képes, de nem is feladata. Engedjenek meg egy – tán groteszk – hasonlatot. Kiváló hazánkfia, Cseh László, a nemrég zárult trieszti úszó Európa-bajnokságon három számban is aranyérmet nyert: a 200 és 400 méteres vegyes úszásban, majd a 100 méteres hátúszásban. Európai versenyképessége el nem vitatható. Igen furcsa volna, ha valaki azt vetné ellen, hogy távolugrásban viszont gyenge.
Az alapkutatás „medencéjében” ma még térdig sem áll a víz. Ha Cseh Lászlót e medence startkövére állítanánk, és ő a rajt előtt hátranézne (hátúszás!), biztosan lemászna a kőről, és keresne egy másik vízzel telt medencét. Ne engedjük, hogy ígéretes, képességeiket már bizonyított ifjú kutatóink más „medencék” után nézzenek. Pedig ezt teszik, egyre növekvő számban, ha azt látják, hogy az alapkutatói medencében csak lábvíz lötyög. Mert ezen ifjak és kevésbé ifjak elkötelezett, néha szinte megszállott művelői tudományuknak. Külföldet jártak, tapasztalatokban, ismeretekben gazdagok, ám itt születtek, Magyarország a hazájuk, itt van az otthonuk – de pusztán lábat áztatni nem jönnek haza, hanem a már így is fejlett napnyugati tudományosságot erősítik. Pedig óriási szükségünk volna rájuk szakmailag és az országimázs szempontjából is.
Az átlagember, aki intenzív ismeretterjesztés mellett sem értheti munkájuk részleteit, hajlamos a pejoratív általánosításra, hogy ez drága játszadozás az adófizetők pénzén. Fél évszázad alapkutatásban eltöltött idő után állíthatom, hogy e játszadozás az esetek döntő többségében a legmagasabb szinten végzett, intenzív szellemi munka. Illik rájuk a régi latin mondás: „Pro patria est, dum ludere videmur”, szabad fordításban: A hazáért dolgozunk, mikor úgy tűnik, csak játszunk.
Az imént, a mondanivaló sarkítása végett, szembeállítottam egymással az alap- és alkalmazott kutatást. Valójában a kettő egymás mellett, egymást kiegészítve létezik, a közöttük lévő dinamikus kölcsönhatások optimalizálását modellezik. Baj akkor lenne, ha az alapkutatás az elégtelen támogatás következtében olyan alacsony színvonalra süllyedne, ahol már nem érdemes vele kölcsönhatásba lépni.

A szerző akadémikus, intézetigazgató