A manipuláció nagymesterei

Négy évvel ezelőtt nyitotta meg az MSZP a Licit Kaszinót. Azt a politikai szórakozóhelyet, ahova a jobboldal kívülről, az ablaküvegen át nézett csak be. Onnan figyelte, ahogyan politikai ellenfele az ígéretzsetonokat szórta a választások előtt. Ahogy a Licit Kaszinóban parádézott. Most újra ott van. Újra licitjátékba kezdett. De ezúttal a tét vérre megy. A játékban az egyik fél, a baloldal semmit nem kockáztat (hiszen egyre kevésbé esélyes, és ha mégis nyer, hát bolond lesz betartani az ígéreteit, sajtója majd kimosdatja), a másik fél viszont nagyon is kockázatos vállalkozásba kezdett. A jobboldal ugyanis – amely időközben elsajátította a rákényszerített játékszabályokat – ma már tudja, hogy a politikai kaszinójátékon kívül nincs más terep, és ezért megteszi azokat a tétjeit, amelyeknek a teljesítése, ha nyer, emberfeletti erőfeszítéseket fog tőle kívánni.
A jobboldal helyzete azért nehéz, mert neki minden ígéretét be kell majd váltania. Mert ha nem teljesít, soha nem mosdatja ki a sárból a média. (Hiszen ha teljesít, még akkor is besározza.) A kimosdatás a mai Magyarországon csak a politikai maszkabálban miniszterelnöknek öltözött szt-tiszteknek és trükkös adózóknak jár.
Február első hetében Batiz kormányszóvivő közölte: „Akinek nem emelkedett húsz százalékkal a nyugdíja, az szóljon, mert hiba csúszott a gépezetbe.” Gépezet? Miféle gépezet az, ahol „szólni kell”, ha valaki nem kapta meg a járandóságát? Ez nem gépezet, csak egy csikorgó kézihajtány. Hol az a sajtó, amely rákérdezne a gépezetbe csúszott sok kis hibára? Hány milliárd mínuszt jelent egy-egy ilyen porszem? Nálunk a sajtó csak a jobboldalt provokálja, a baloldalt önpusztító módon mentegeti. A sajtó akkor sem tett fel kérdéseket, amikor a miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy „nem lehet a vállalkozóknak vissza nem térítendő támogatást adni, mert akkor az egész ország vállalkozó lenne”. Lenin se fogalmazhatott volna egyszerűbben, de ő előnyben volt a közép-ázsiai analfabéta parasztok körében.
A belvízzel sújtott családok sem jártak jobban: nehéz helyzetükről szólva Gyurcsány kétszer egymás után megkérdezte a riportert: „Mit csináljak én innen, Budapestről?” Képzeljük el, amint a tanyasi gyerekek iskoláztatásáról halló Klebelsberg azt mondja: „Hagyjatok már békén, mit csináljak én innen, Budapestről?” Gyurcsány ezért a kérdéséért semmit nem kapott a sajtótól. Orbán bezzeg igen, mert gumicsizmát húzott, és tudta, mit kell tennie, és nem „Budapestről”, mert ilyet egy ország miniszterelnöke nem ejthet ki a száján. Mert ezt, hogy „Mit csináljak én innen, Budapestről?”, mondhatja a fűszeres vagy a pedikűrös, mondhatja tört magyarsággal a kínai bugyiárus és a metróaluljáró utcaseprője. Egyetlen ember nem mondhat ilyet: a magyar miniszterelnök.
És ők mégis fej fej mellett küzdenek. Leülnek majd a kamerák előtt, és néhány százalékpontért is drukkolnunk kell, holott ezer százalékkal kellene vezetnünk. Vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy nemcsak a két nagy politikai erőt megjelenítő és bizony markánsan különböző gazdasági és átalakulási programok minőségén múlnak a választási eredmények? Mert ha azon múlnának, akkor ma az ellenzék lenne kormányon. És nem főne a fejünk, mert nagy valószínűséggel ma is az Európai Unió éllovasai lennénk. De akkor min múlik egy győzelem? Egy hajszálon? Talán egy hajszálon. De tudjuk-e, hogy nevezik ezt a hajszálat? Szép neve van. Úgy hívják: manipuláció.
Manipulációnak nevezem azt, amikor te az én érdekeimnek megfelelően cselekszel, de én addig zümmögök a füledbe, míg csak el nem hiszed, hogy én cselekszem a te érdekeidnek megfelelően. Manipuláció mindig is létezett, de a múlt század totalitárius gyökerű propagandája a politikai manipulációt tökélyre fejlesztette. Joseph Kirschner A manipuláció művészete című könyvében összegyűjtötte a manipuláció leglényegesebb szabályait. (Az olvasó épülésére a rövidített szabályok mellett néhány gyakorlati példát közlünk a közelmúltból.)
A manipuláció első aranyszabálya Kirschner szerint: „Ha azt akarjuk, hogy az emberek beszéljenek rólunk, megbotránkozást kell keltenünk.” Például kinyújtott karjainkat emelgetve pörögjünk körbe két ellenzékgyalázó parlamenti beszédünk között. Az egész ország rólunk fog beszélni. Mert tuti, hogy egy hétig mindenki az interneten fog csüggeni, hogy lássa, magasabbra tudjuk-e emelni a kinyújtott karunkat, mint Bácsfi Diána. Hogy mindez botrányos? Mi az, hogy! Nagyon is. De mi vagyunk a középpontban. Ez plusz kétezer szavazat.
Második szabály: „Az érvényesüléshez vezető első lépés, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. A módszerek: az ellenkezőjét tesszük annak, amit várnak tőlünk; célirányos hízelgés; célirányos provokáció; kiemelkedő tudás.” Például tegyük kampánykiadványunk címlapjára, mintha mi építettük volna meg a rivális politikai erő által megvalósított eredményeket. Mondjuk a Nemzeti Színházat esti fényben. Na jó, ez túlzás. Hát akkor a Mária Valéria hidat. (Ez a minap megtörtént.) Teljes lesz a megdöbbenés, és az már nagyon jó. Hápogni fog az ellenzék, mint egy madárinfluenzától rettegő kacsa. Ha egy remek kis diktatúrában élnénk, még azt is meg lehetne tenni, hogy a rivális miniszterelnök-jelöltet, aki sajnos akkor miniszterelnök volt, kiretusáltatjuk a fotóról, és magunkat, az MSZP üstökösét montírozzuk oda a Párkány és Esztergom közötti hídra. Milyen jól festenénk ott Dzurinda miniszterelnökkel! Ha az ellenzék meglátja a fotót a Mária Valéria hídról, és habzó szájjal tiltakozik, mi csak fölemeljük öklünket, és adrenalinszintünk emelkedésének csúcspontján magunk elé lihegjük: „Felforgatók! Radikálisok! Felelőtlenek!” Batiz, a tihanyi visszhang sármosan megismétli majd: felforgatók, radikálisok, felelőtlenek.
A manipuláció Kirschner-féle harmadik szabálya: „Bárkinek el lehet adni bármit. Ehhez csupán megfelelően kell csomagolni az »árut«… A tapasztalat szerint a legtöbb esetben nem számít, megtartják-e a »csomagolásban« foglalt ígéretet.” Ígérjünk fűt-fát, és aztán négy évig beszéljünk a füvezés ártalmatlanságáról. Osszunk földet! Battonya helységnév történelmileg jól hangzik: 1944 szeptemberében itt jöttek be a felszabadítók, köszönjük, csókolom a kezét-lábát, Putyin nagyságos úr. A magyar meghallja azt, hogy Battonya, és már kushad. A földosztás is jól hangzik: történelmi-politikai varázsszó a nincsteleneknek. Magyarországon van belőlük épp elég. A fiatal nincstelenek nem akarnak kimenni az országból, az idős nincstelenek nem akarnak ötvenkét évesen nyugdíjba menni. Van velük baj elég. Hogy egyébként a földet nem osztjuk ki, és nem a nincsteleneknek? Nem számít. Majd Orosz József rendbe teszi a riportjában. Ha kell, megígérjük a tizenötödik havi nyugdíjat. De nyugodtan megígérhetjük azt is, hogy kicseréljük a Napot a Holddal, mert ettől a kormánytól senki nem várja el se azt, hogy igazat mondjon, se azt, hogy betartsa a szavát.
Negyedik szabály: „Egy állítás annál hihetőbbé válik, minél gyakrabban és minél meggyőzőbben ismétlik. Ha egy állítás helyességét az támasztja alá, hogy már sokan hisznek benne, a kétkedőkben felébred a vágy, hogy igazodjanak a többséghez.” Mindennap el kell mondani: bátorság, igazságosság. Bátor igazságosság, igazságos bátorság. Bátoros igazság, igazi bátorság. Addig mondjuk, mígnem a legutolsó tévénéző arra a hívószóra, hogy „bátor”, egyből rávágja: „Gyurcsány”. És Kinizsi meg Toldi már föl sem merül benne. Kondicionálás kérdése. Kiáltsuk oda az utca emberének: „Igazságos!” Ha nem azt mondja, hogy „Mátyás király”, hanem azt, hogy: „Kóka”, akkor jó volt a kampányunk.
Ötödik szabály: „A legtöbb embert a tetteiben nem az ésszerű megfontolás, hanem az érzelmei vezérlik. Aki ért ahhoz, hogy hogyan aknázza ki ezeket az érzelmeket saját érdekében, könnyen befolyásolhatja mások magatartását.” Az ellenzékről egyetlen pillanatra sem szabad leszállni. Ha nagyon aktívak, akkor ők lesznek a felforgató anarchisták. Orbán Bakunyin, Áder Nyecsájev és a többiek. Ha pedig lanyhulnak, akkor lusta senkik, akik nem törődnek az ország dolgaival. Egy Fidesz-frakciónyi Pató Pál. A lényeg: egyetlen nyugodt percük se legyen! Üldözni kell őket, zsebükből kiszedni szlogenjeiket. Ha jobboldaliságról beszélnek, be kell bizonyítani, hogy szemét baloldaliak. Ha a baloldalt szólítják meg, akkor pedig azt kell bebizonyítani, hogy ócska köpönyegforgatók, szélkakasok, mindenkivel kokettáló pernahajderek. A lényeg az, hogy a csecsszopótól az ősz apókáig jobboldalgyűlölővé váljon az ország. Aki nem hajlandó gyűlölni őket, az fasiszta.
Hatodik manipulációs szabály: „A félelemnek meghatározó szerepe van az emberi viselkedésben. Legfontosabb formái: félelem, hogy elveszítjük, amink van, félelem a bizonytalanságtól, félelem a valóság tényeitől. Aki erre a félelemre épít, céljai szerint mozgathatja az embereket” – írja Kirschner. A kettős állampolgárság megfúrása profi munka volt: jobban féltek az emberek a zoknit áruló csíki asszonyoktól, mint az arab terroristáktól. Azóta a módszerek tökéletesedtek. Ha tesz egy javaslatot az ellenzék az áramár csökkentésére, legyen kész a baloldal válasza: „Akadozhat az ellátás.” Ki nem retteg attól, hogy a Szex és New York legizgalmasabb részénél egyszer csak elsötétedik a tévé? Ha az ellenzék a gázárat akarja mérsékelni, akkor elég elhinteni: „Fagyoskodni fogunk!” Járulékot csökkentenének? „Veszélyben a nyugdíjak!” A lényeg az, hogy minden javaslatra legyen egy bátor baloldali válasz, amelynek nyomán a lakosság a rettegés örvényébe zuhan.
Hetedik szabály: „A legnagyobb hatást akkor érjük el, ha a másikat döntése pillanatában befolyásolhatjuk. Az időzítés tehát nagyon fontos.” Ötlet van doszt (áruházi lopás, asszonyverés, gyerekek elhanyagolása, randevú szajhákkal a parkolóban, okirat-hamisítás, cserbenhagyásos gázolás); időpont adott (választások előtti hét); a célpont négy éve ugyanaz a személy. A lényeg: az utolsó héten kell kiderülnie valaminek, amitől zokognak a Fidesz-kampányban önkéntes kamaszlányok, zászlót szaggatnak az ifjak, letépik nyakukról a keresztet az idős hölgyek, és jobboldali taxisofőrök csalódottságuk miatt kommunista műszakot ajánlanak föl az MSZP-nek.
S végül a manipuláció Kirschner-féle nyolcadik szabálya: „A nyelv a manipuláció legfontosabb eszköze, ezért tudatosan és célirányosan kell bevetni. A tudatosság azt jelenti, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő dolgot mondod. A célirányosság azt jelenti, hogy nem azt mondod, amit gondolsz vagy érzel, hanem ami céljaid elérését leginkább segíti.” Meg nem erősített híreink szerint az MSZP miniszterelnök-jelöltjének a választások előtti héten – tekintettel a választásokra érkező nyugati tudósítókra – mindennap tükör előtt el kell mondania ideges rángatózások és pislogás nélkül: „Jobb egy lúdnyak tíz tyúknyaknál”, valamint „Demokrácia nincsen ellenzék nélkül” és „Az ellenzék csak a diktatúrában ellenség”. Tízszer egymás után. Egészen addig, míg csak meg nem szűnik a hebegő hadarás, az ádámcsutka-ugrálás és a tekintet kobraszerű megmerevedése. (Állítólag a „Jobb egy lúdnyak…” már egészen jól megy, a másik kettő még akadozik.)
De azért ne gondoljuk, hogy a manipuláció ellen nincs fegyver. Egy fejlett demokratikus országban a manipuláció elleni első számú fegyverek egyike a felelős újságírás. Mi még ettől távol vagyunk. De tudnunk kell: a média legkiválóbbjai – leszámítva a totális diktatúrákat és a banánköztársaságokat – jelentik a politikai manipuláció útjában az első gátat, a kontrollt. Akik fölteszik a legfontosabb kérdéseket. És azzal sem törődnek, ha – visszaélve politikai hatalmával – egy miniszterelnök utasítja őket rendre pártszimpátiákat firtató „vicces visszakérdezéssel”.
Most még dübörög a Licit Kaszinó. A baloldal az utolsó zsetonjait dobálja. Már nincs ereje további téthez. Elővesz két gyűrött jolly joker kártyát: „bátorság”, „igazságosság”. Ezeket mutogatja. A krupié fintorog.
Közelednek a választások. Tartsuk eszünkben a manipuláció Kirschner-féle szabályait! Aki pedig még nem döntött, melyik pártra szavaz, annak legyen ez az irányadó: ne bízzon abban, aki őt manipulálni akarja.
És akkor mi már jól állunk.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő