Az árindex, nem pedig az infláció csökkent

A múlt évben a fogyasztói árszínvonal számítottnál kisebb növekedésüteme minden várakozást felülmúlt. Az okok feltárása, az euróövezethez való tervezett csatlakozásunk szempontjából is fontos lehet, amelyek az alábbi területeket is érinthetik.
Az élelmiszereknél a hazai termelőket az igen gyenge minőségű és alacsony árfekvésű importtermékek láthatóan kiszorítják a piacról, illetve áraik relatív mérséklésére kényszerítik. Hasonló termékek jelentek meg a szórakoztató elektronikai és a ruházati piacon is. Ezek forgalma azonban gyorsan növekedett, amelynek hatása a fogyasztói árindexben is megjelent. Az árszint változását mutató, a véletlenszerű reprezentatív mintavételen alapuló, úgynevezett laza specifikációjú megfigyelés lényege, hogy az adatgyűjtés nem valamilyen konkrét (fantázianévvel ellátott) termékekre irányul. Egy adott termékcsoport árszínvonalának változását műszaki paraméterekkel pontosan körülírt reprezentánsok képviselik. A paraméterekben bekövetkező változásokat a statisztikának is követnie kell. Ha a kereslet eltolódik a magasabb használati értékű és ezért magasabb árú termékek felé, akkor az árindex sem növekedhet, ellenkező esetben pedig az árindex sem csökkenhet.
Kritikus az államháztartás helyzete
Az USA-ban is részletesen foglalkoztak a gyors technikai és a technológiai fejlődés következtében bekövetkező használatiérték-növekedésnek a fogyasztói árindexre gyakorolt hatásával, amely a számítások szerint az indokoltnál mintegy két százalékponttal nagyobb növekedési ütemet jelez Amerikában (Boskin-jelentés). Nálunk a használati érték változásának pontatlan követése éppen fordított hatást fejt ki, mert az az árindexet nem növeli, hanem csökkenti. Mindezzel semmiképpen sem szeretnék bizalmatlanságot kelteni a fogyasztói árstatisztika megbízhatóságát illetően. Meggyőződésem, hogy Magyarországon 1968 óta tisztességesen mérik az árszínvonal változását, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a gyors átalakulás a statisztikai számbavételnél is új kérdéseket vet fel, amelyek megoldása persze időbe és pénzbe kerül.
Ha az említett körben a gyenge minőségű termékek forgalmazása csak egy százalékponttal kisebb árszintnövekedést eredményezett, ami joggal feltételezhető, úgy a használati értékben bekövetkezett változásnak az árstatisztikában való figyelmen kívül hagyása 2005-ben az összfogyasztói árindexet mintegy fél százalékponttal lefelé térítette el. Ez a hatás természetesen egyszeri, hiszen 2006-ban már a bázisban benne lesz, mivel a mostaninál rosszabb minőségű termékek már aligha hozhatók be. Ha a fogyasztói árstatisztikában az előttünk álló években nem történik változás, akkor a keresletnek a nagyobb használati értékű termékek felé való eltolódása nagyobb árindexet fog eredményezni. Amíg azonban az árindexnek lefelé való eltérése gyorsan bekövetkezett, addig az ellenkező előjelű változásra csak fokozatosan, és várhatóan a legroszszabbkor – az euróövezethez való csatlakozást – megelőzően kerül majd sor.
2005-ben a vártnál alacsonyabb árindexben jelentős szerepet játszott, hogy például a dohány esetében indokolatlanul nagymértékben megemelt adó miatt a legális forgalom az elmúlt években drasztikusan csökkent. Emiatt elbocsátásokra került sor, a termelők között pedig mesterséges árverseny alakult ki, amely így az árszint költségvetési áldozatok árán bekövetkezett csökkenését váltotta ki. A személygépkocsi esetében is hasonló történt, a regisztrációs adó egyre növekvő mértékű emelése következtében.
Mindezek a fogyasztói árszintnek a számítottnál 0,3 százalékponttal kisebb növekedését kényszerítették ki, tegyük hozzá, mesterségesen.
Tehát a következő állapítható meg: 2005-ben a fogyasztói árszint számítottnál kisebb növekedési ütemének oka; 1. a használatiérték-változását nem pontosan követő árstatisztika alacsonyabb árindexet eredményező gyakorlata; 2. az említett központi pénzügyi intézkedések hatása.
Ha tovább lépünk, és az árindexeket megtisztítjuk a zavaró tényezőktől, mintegy elhúzzuk előle a függönyt, akkor minden eltűnik, ami eltűnhet, csak az marad meg, ami nem tűnhet el; ez pedig az az inflációs közeg, amelyben a gazdaság valójában él. (Lásd a táblázatot.)
Az 1. és 2. pontban említetteken felül további tisztánlátást zavaró tényezők még a tervezettől eltérő és indokolatlan kormányzati intézkedések, majd az általános forgalmi adó emelése, s egy évvel később szinte ugyanolyan (–2,4 százalékos, illetve +2,3 százalékos) hatású, sok esetben ugyanazon termékek adójának csökkentése. Amíg az első esetben döntően egy hibás gazdaságpolitika, a fedezetlen osztogatás következményeinek kényszerű kiigazításáról volt szó, addig a mostani áfacsökkentésnek – az államháztartás jelenlegi rendkívül kritikus helyzetében – alig van közgazdasági indoka.
A táblázatból látható, hogy a fogyasztói árindexek ugyan határozott csökkenést mutatnak, de a „nettó” árszint-növekedési ütemek között a vizsgált időszakban markáns változás mégsem tapasztalható. Ezek után felmerül a kérdés: beszélhetünk-e dezinflációról, vagy antiinflációs gazdaságpolitikáról? Mielőtt bármilyen megállapítást is tennénk, szükségesnek tartom a napi közgazdasági szóhasználatban használatos fogalmak tisztázását. (Természetesen nem tudományos pontossággal, hiszen például az infláció fogalmát leginkább mint a pénz mennyiségének „felfuvalkodásaként” szokták definiálni, amelynek az árszínvonal növekedése csak következménye.)
Infláció: Az árszínvonal minden olyan emelkedése, amely csökkenti a pénz vásárlóerejét, más szóval minden árindexben kifejezett növekedés az egységnyi használati érték pénzben kifejezett értékét is növeli, és ezt pénzértékromlásnak, és ezért inflációnak nevezzük.
Defláció: Az árszínvonal minden olyan csökkenése, amely növeli a pénz vásárlóerejét.
Árindexcsökkenés: Ha az árszínvonal változását mutató statisztikai adat kisebb, mint a viszonyított időszakban volt.
Antiinfláció: Olyan, elsősorban kormányzati gazdaság (és/vagy jegybanki monetáris) politika, amely hatására az árszínvonal növekedése fékeződik, megáll.
Dezinfláció: A sikeres antiinflációs gazdaságpolitika következménye.
Alacsony/magas árfekvés: Egy termékcsoporton belül a különféle minőséghez/használati értékhez rendelhető ár.
Alacsony/magas árak: Egy termékcsoporton belül adott minőségű/használati értékű jószág alacsonyabb/magasabb áron való kínálata/értékesítése.
Árstabilitás: Amikor az árszínvonal növekedési üteme a statisztikai mérés hibahatárán belül van.
Az árszintnek nem a gazdaság belső feszültségeiből fakadó, átmeneti emelkedése nem tekinthető inflációnak. A rendszerváltáskor a szocializmus örökségének felszámolása hatalmas strukturális átrendeződés mellett ment végbe. A termékek helyenként több száz százalékos ártámogatása helyett forgalmi adóval történő terhelése hatalmas mértékben emelte meg az összfogyasztói árszintet. Az árrendszer helyes irányban történt reformja azonban aligha nevezhető inflációs gazdaságpolitikának, mint ahogy egy ilyen intézkedés hatásának az árstatisztikai rendszerből való „kilépése” sem antiinflációnak. Az árindex változása és a gazdaságpolitika inflációs vagy antiinflációs jellege között tehát nincs törvényszerű összefüggés. Magyarul, nem minden árszínvonal-növekedés inflációs gazdaságpolitika következménye, mint ahogyan az árindex mérséklődése sem utal szükségképpen a gazdaságpolitika antiinflációs jellegére.
Alapvetően inflációs gazdaságpolitikának volt nevezhető a Bokros-csomag, amely a gazdaságban az általa indokolatlannak tartott jövedelmet szinte kizárólag az általános árszínvonal nagyarányú megemelésével vette vissza. Hasonló szándékú volt 2004-ben a forgalmi típusú adók egyszeri megemelése is. Az ezt követő árindexcsökkenés azonban nem nevezhető dezinflációnak, és így az antiinflációs gazdaságpolitika sikerének sem. Dezinflációról például akkor beszélhetünk, ha erősödik a verseny, és emiatt mérséklődik az árszint növekedése, ha a gazdasági növekedés a pénzügyi egyensúly megtartása vagy éppen javulása mellett megy végbe, s ennek hatására a nemzeti valuta felértékelődik, ha az árszínvonal növekedési üteme azért mérséklődik, mert a jövedelmek növekedése nem éri el a munka termelékenységének növekedését, vagy az energiaárak nem emelkednek annak ellenére, hogy a földben rejlő kincseket, romló természeti feltételek mellett egyre mélyebbről kell a felszínre hozni stb. Antiinflációs gazdaságpolitika az, amely az ilyen gazdasági folyamatok kiteljesedését segíti elő.
Nem beszélhetünk árstabilitásról
A fent leírtak figyelembevételével a táblázatból az alábbi következtetések adódnak:
A vizsgált időszakban a fogyasztói árszínvonal – torzító hatásoktól megtisztított – növekedési üteme számottevő mértékben nem csökkent, nem beszélhetünk tehát markáns dezinflációs folyamatról.
Az árindex változását a kormányzati intézkedések többször egymással ellentétes irányban mozgatták, ugyanazon adónemek mértékei (néha azonos termék esetében is) a négyéves cikluson belül hol emelkedtek, hol csökkentek.
A kormány az adóemeléseknél nem járt el kellő körültekintéssel, s így lényegében költségvetési áldozatok árán mérsékelte az árszintet.
Az alacsony árfekvésű, de még ehhez képest is igen gyenge minőségű termékek megjelenése, amely sok esetben a kormányzati/fogyasztóvédelmi ellenőrzések, illetve a szabályozás elégtelen voltára utal.
Magyarországon az infláció ötszázalékos mértéke csak mintegy négy százalékra mérséklődött. A gazdasági felzárkózásból szükségszerűen következő belső feszültségek ezen az inflációs pályán eliminálódnak, amely lényegesen magasabb, mint ami a maastrichti konvergenciakritérium teljesítéséhez szükséges. Nem beszélhetünk árstabilitásról. De ez nem is lehet másképpen. Hiszen a legutóbbi aktualizált konvergencia- program is hangsúlyozza, hogy „Az uniós átlagnál némileg magasabb infláció oka egyfelől a fogyasztási struktúra gyors és nagyobb mértékű változása, részben az a sajátosság, hogy a szolgáltató szektorban a feldolgozóipari szféránál alacsonyabb termelékenység-növekedéshez a feldolgozóiparihoz hasonló mértékű bérnövekedés társul, ami a bővülő kereslet és a hazai piacokon alacsonyabb fokú szolgáltatói verseny mellett magasabb árnövekedési ütemmel jár együtt.” (Balassa–Samuelson-hatás).
A jegybank pozitív szerepe
A csökkenő árindex mögött tehát nem a kormány antiinflációs gazdaságpolitikája húzódik meg, hiszen mindent elkövetett egy magasabb növekedési ütem érdekében (gondoljunk csak a sokkal gyengébb forint érdekében tett erőfeszítésekre, a jegybankról szóló törvény módosítására, a piaci áremelkedéseket jóval meghaladó hatósági intézkedésekre stb.), hanem a mintegy egy százalékpontos dezinfláció főként a világkereskedelemben bekövetkezett nagyarányú átrendeződés hatása „beimportálásnak” tudható be.
A négyszázalékos növekedési ütemet mutató inflációs pálya el kell hogy gondolkoztassa azokat, akik magasnak tartják a jegybanki alapkamatot, hiszen a reálkamat valójában nem négy, hanem csak kettő százalék. Ez azonnal kiderül, ha nemcsak elméletben, hanem (már 2007-ben) ténylegesen is eltűnik a függöny az árindex elől.
Az igazi nagy kérdés azonban az, hogy az árszint az energiaárak nagyarányú emelkedése ellenére miért nem nőtt sokkal gyorsabban?
Az energia és más ipari alapanyagok világpiaci ára jelentős növekedésének a fogyasztói árakban való érvényesítését Nyugat-Európában megakadályozta a feltörekvő gazdaságoknak, ezen belül főként Kínának és Indiának a világgazdaságban bekövetkezett nagyarányú térnyerése. Következménye, Európa piacvesztése és a munkanélküliség növekedése. Ezért a legfontosabb külkereskedelmi partnereinknél a fogyasztói árszínvonal növekedési üteme messze elmaradt az ipari termelői árakétól, amelynek kedvező hatását Magyarország mintegy beimportálta. Mindez arra utal, hogy a magyar gazdaság sorsa az inflációs folyamat szempontjából is szorosan összefonódott a nyugat-európai gazdaság helyzetével, annak várható alakulására pedig a kormánynak alig van befolyása.
Ezt a hatást – az elmúlt években – csak fokozta a gyenge dollár, illetve az eurónak a dollárhoz képest bekövetkezett erősödése, a jegybank most már láthatóan helyes és következetes monetáris politikája, amely egész évben stabilan és erősen tartotta a forint árfolyamát, javult a reálbér és a termelékenység közötti összhang, továbbá az is, hogy erősödött a piaci verseny, jelentősen csökkent az inflációs várakozások szerepe.
2005-ben, e hatások nélkül jóval magasabb árindexekkel kellett volna számolnunk. A múlt évi meglepő áralakulás tehát nem magyar unikum. Látni kell ugyanakkor azt is, hogy a piaci áremelkedések az összfogyasztói árszintre gyakorolt havi növekedési ütemeinek átlaga harmadik éve 0,2 százalék körül stabilizálódik, amely azt igazolja, hogy Magyarországon a dezinflációs folyamat a jelenlegi elhibázott gazdaságpolitika mellett elérkezett teljesítőképességének maximumához.

A szerző közgazdász