Az újkori ateizmus fogságában

A katolikus egyház tanítja, hogy igazság nélkül nincs szabadság. „Az igazság és a szabadság vagy együtt járnak, vagy mindkettő nyomorultul elvész” – írja II. János Pál pápa. A mögöttem lévő közel hetven év politikai és társadalmi tapasztalata igazolja a megállapítás helyességét.
Gyermekkorom a fasizálódó Magyarország végnapjaiban zajlott. Tombolt a hitleri erőszak a nyilasuralom alatt, börtönbe, haláltáborokba hurcolva mellőlem számos baráti családot. És jött a „felszabadulás”, a nyomában járó kommunista terrorral és újabb társadalmi hazugságokkal. Arcátlanul hirdették a munkás-paraszt hatalom győzelmét, a kommunista eszmék jövőt formáló jelentőségét, s közben ezrek és ezrek kerültek kitelepítésre, recski táborokba, az Andrássy út kínzókamráiba. Rendszerárulónak, a haladás gátjának kiáltotta ki a nemzeti és a vallási elkötelezettséget, és nyomában járt a szerzetesrendek feloszlatása, pedagógusok elbocsátása, papok, püspökök bebörtönzése és megkínzása.
Az 1956-os forradalom a nemzet soha nem látott egységét, az igazság rövid életű győzelmét hozta magával. Megéreztük a szabadság mámorító valóságát. Nem tartott sokáig. A Kádár-korszak jelszavai, a „munkáshatalom” újbóli győzelme ismét kolhozrabságba taszította a magyar parasztságot, prolivá züllesztette a „győztes” munkásságot, korrumpálta a vezető értelmiséget. A három „t” lett mértékadó a szellemi élet minden területén. Bebizonyosodott, hogy egy olyan társadalomban, ahol „az emberek nem hirdetik az igazságot, és nem törekszenek arra, hogy elnyerjék a szabadságot, ott a szabadságnak minden gyakorlatát megszüntetik” (Új Ember). Jelenlegi állapotunk, a posztkommunista rendszerváltás a kádári örökség nyomán magában hordja az egyéni és a társadalmi rabság majd minden formáját. A nemzet háta mögött lezajlott vadprivatizáció gazdasági hatalomra juttatta a Kádár-rendszer egész nómenklatúráját. Amíg a rendszerváltó erők a demokrácia alkotmányos megteremtésével, a többpártrendszer kialakításával voltak elfoglalva, titokban megerősödött a hajdanvolt politikai erő, és mára ismét eljutottunk oda, hogy ahol nem hirdetik az igazságot, élik a hazugságot, a szabadság minden gyakorlata megszűnik. Antall József elhíresült mondása jut eszembe: „Tetszettek volna forradalmat csinálni.”
Sajnos nem tudtunk radikális változásokat elérni. A szovjet csapatok jelenléte, a bukott kommunista hatalom vélt katonai ereje gátolta a nemzeti erők forradalmi kibontakozását. Helyette a megalkuvások sorozatos kényszerébe bonyolódott, és mára ismét ott tartunk, hogy az egyházakat állítják újra pellengérre, a kommunista kápók hazugságaira hivatkozva. A rendszer túlélői újra üldözőkké váltak. A kádári burzsoázia élvezi a nemzetközi erők támogatását, Tony Blair jön kampányolni a rabságot génjeikben magában hordozó szocialisták mellett. Ahol nincs igazság, ott szabadság sincs, ott a rabság talán sokak előtt láthatatlan láncai csörögnek, hazugsághálók fonják körül a nemzet felemelkedésén munkálkodó erőket. A globalizáció, az értelmiség egy részének újbóli árulása fonta ezt a hálót a gulyáskommunizmus rémséges hazugságaiból kilábalni képtelen nemzetrész köré. Hazugságháló fogságában vergődik az egész ország: a műveletlenség, az erkölcsi közömbösség, az újkori ateizmus fogságában.
Sajtómogulok újabb és újabb hazugságai, ügynökökből lett politikusok haláltánca, tévésztárok arcátlan közszereplése akadályozza, sorvasztja az egészséges felemelkedést. Virul a gazdaság (hazugság), a sajtószabadság (hazugság), a társadalmi esélyegyenlőség (hazugság), a kultúra (hazugság). Hazugság, hazugság, hazugság – amelyből nem tud kibontakozni a félrevezetett emberek sokasága, képtelenek megerősödni a nemzetformáló erők, nem tud felragyogni a vágyott szabadság. Talán meg sem érdemeljük?

A szerző Kossuth-díjas építész