Bartók Béla szellemi öröksége

Mostanában sokan hivatkoznak a „Csak tiszta forrásból”-ra, de a forrásra gumicsövet húznak, és szintetikus málnaszörparomát adagolnak hozzá, hogy ihatóbb legyen. Természetesen a háttérben mindig fellelhető a személyes haszonelvűség, amit ravaszul, a mi érdekünkre apellálva palástolnak. Mivel most itt a remek alkalom, Bartók-évforduló – illetve csak jubileum – van, nosza, lássuk, mit lehet gyorsan alkotni, hogy bekerüljünk a sajtóba, hogy elkezdjük, avagy folytassuk ványadt pályafutásunkat.
A recept egyszerű: mivel a jogok még jó sokáig magántulajdont képeznek, ezért egy kis botránnyal kikezdjük a tulajdonosok idegeit, nyilatkozatra, tiltakozásra, avagy pereskedésre kényszerítve őket. Így ingyen van a hírverés, lehet hazudozni, pocskondiázni, méltatlan vitákra citálni őket, aztán egy-két haverral bebizonyítani, hogy teljesen hozzá nem értők, dilettánsok. Természetesen – ismerem őket – nem fognak beszállni a magyarázkodásba, hiszen elég nagy a felelősség rajtuk, hogy megőrizzenek és hiánytalanul átadjanak mindent annak a népnek, akiért Bartók Béla egész életében, halála előtti utolsó napjaiban is mindent megtett. Ahelyett, hogy segítenék ebben a jogörökösöket kulturális életünk prominensei, ha lehet, szemérmesen elhallgatják, hogy egyenként és közösen mit kaptak Bartóktól vagy az örököseitől.
Hát jelzem, hogy igen sokat. Anyagiakban és szellemiekben is. Nem sok gazdag ember támogatja a magyar kultúrát idővel, energiával és anyagiakkal olyan mértékben és arányban, amilyenben a jogörökösök, csak ezzel nem tolakodnak, mivel tisztességes magyar ember úgy segít, hogy az arra rászorulót ne sértse vele. Mostanában elharapódzott az a felfogás, miszerint az alkotói szabadság csak a rendezőnek jár. Van egy ismerősöm, aki azt mondta: Bartókot nem lehet elrontani, mert annyira jók a művei; ezért szeretnek vele foglalkozni, hiszen garantált a siker. Ehhez azért hozzátenném, hogy a nézőnek viszont joga van változtatás nélkül megismerni vagy újra átélni a darabot. Nem hiszem, hogy szájba kellene rágni a rendező nagy durranásokkal, gegekkel tarkított elképzeléseit, amikor mi el tudjuk dönteni, hogy miért szeretünk meghallgatni és végiggondolni egy A kékszakállú herceg vára előadást. Ebben az esetben nem a rendező a fontos, hanem az ünnepelt magyar zseni, tehát engedjék őt nagy alázattal hozzánk szólni. Az elismert Bartók-előadók szerint technikailag elég nehéz darabokat írt, amelyekben a gondolati sűrűség kimeríthetetlen. Még nem hallottam panaszkodni őket, hogy unalmas lenne játszani a műveit. Csak a színpadi művek rendezőit, akik váltig állítják, hogy a tömegekhez kell szóljon, hogy leporolják, aktualizálják stb. Nem tudom, miért éppen a színpadi műveit, hiszen ott is minden kétséget kizáróan megkövetelte a szigorú pontosságot. Ehhez hozzáadni vagy ebből elvenni bűn. Ezzel az erővel Csajkovszkij Diótörőjét is aktualizálni kellene, teszem azt, egy kakaóbiztos számítógéppel, hiszen a gyerekek már csak zacskóba csomagolt pucolt dióbelet látnak a Tescóban, ezért érthetetlen a darab. Ebben az esetben könnyebb dolga lenne a rendezőnek, hiszen nincs akadékoskodó jogörökös sem. Úgymond közel kerülni a közönséghez is olcsó kifogás, hiszen elenyésző lehet azoknak a száma, akiknek bűnös módon nem tanították meg a kultúra alapjait, és a szappanopera vége előtt átkapcsolnak a Mezzo tévére. De az ellenkezőjére sem látok esélyt, amikor valaki Bartók-koncertjeggyel a kezében inkább Kispál és a Borzra sietne, és biztosra veszem, hogy az említett együttes ezen nem háborodik fel, mert ők hallgatnak kortárs és klasszikus zenét. Amíg a kultúraoktatás Bartók és Kodály elképzelése szerint nem lesz alapjoga minden embernek, addig feltűnési viszketegség a tömegekre hivatkozva felhígítani Bartók Béla műveit. Ha ezek a rendezőcskék unalmasnak találják A csodálatos mandarint, és ezért kitalálják, hogy a főszereplőnek laptopot dugnak a kezébe, vagy nagyipari prostituáltat faragnak a Lányból, mert kevés a szexis gyerek, akkor inkább rendezzenek reklámfilmet. Bartók Béla életében megkövetelte, és az örököseinek meghagyta, hogy pontosan interpretálják, ezzel utat mutatva az utána jövő művészgenerációknak. Ezért minden zeneszerző és hiteles előadóművész csak hálával gondol rá. Bartók a kor legmodernebb eszközeivel és hatalmas energiával rögzítette a valóságot, nem sajnálva az időt saját magától, pedig tudta, hogy zseni, de azt is tudta, hogy kincset talált a népek kultúrájában. Soha nem írta át önkényesen – egy kicsit sem – más szerzők műveit, mindig kottából játszott, hogy a tévedésnek a látszatát is elkerülje, mert tisztelte az emberi szabadságot – pedig neki aztán nem rótták volna fel, ha beleimprovizál, teszem azt, Beethoven műveibe.
Ezt az alázatot kellene szem előtt tartani, amikor a színpadi műveket porolják le egyesek. Ezért tisztelettel kérem a leendő rendezőket és előadókat, olvassák el a darabokat, hagyatkozzanak a karmesterekre, és ha még mindig kérdéseik vannak, forduljanak a jogörököshöz, higgyék el, tudja, mit cselekszik!

A szerző belsőépítész, iparművész