Egy szakmailag értelmezhetetlen fölvetés

A miniszterelnök március 7-én interjút adott a Napi Gazdaságnak, amelyben szó szerint a következőt mondta: „Hiba lenne az uniós piacon versenyképtelen magyar kis- és közepes vállalkozásokat támogatni.” Ezzel arra a Fidesz-felvetésre utalt, amely szerint új Széchenyi-tervre van szükség, amelynek keretében fel kell tőkésíteni a hazai kis- és közepes vállalkozásokat.
Gyurcsány Ferenc véleménye tökéletesen rímel arra a Kuncze-féle kijelentésre, amely szerint felesleges a versenyképtelen magyar gazdákat támogatni. Sőt, még azzal a véleménnyel is teljes az összhang, amelyet korábban Szanyi Tibor hangoztatott a magyar gazdák előtt álló jövővel kapcsolatban. Emlékezzünk, azt mondta, hogy 500 ezer emberre nincs szükség a mezőgazdaságban.
Szépen kikerekedik a stratégia: a magyar kisvállalkozó, működjék az az iparban, a szolgáltatásban vagy a mezőgazdaságban, nyűg a jelenlegi kormánynak. Őket nem kívánja támogatni. Gáláns támogatást nyújt viszont a koreai gumigyárnak, amely az állami támogatásokhoz képest nevetségesen kevés új munkahelyet teremt az összeszerelő futószalag mellett. És még azt nem is tudjuk, hogy az alkalmazandó technológia mennyire szennyezi tovább az egyébként rohamosan romló állapotú, az emberek egészségét veszélyeztető környezetünket. De visszatérve a Gyurcsány-interjúra, a miniszterelnök megoldást is javasolt. Szerinte az lenne a kívánatos, ha a jövőben a kis- és közepes vállalkozások között felgyorsulnának az összeolvadások és a felvásárlások. Elemezzük kissé mélyebben, mit is mondott valójában a miniszterelnök. Állítása, amely szerint az uniós piacon versenyképtelen magyar kis- és közepes vállalatok nem érdemlik meg a támogatást, két ponton is hibádzik. Először is, mi az, hogy versenyképtelen? Valóban versenyképtelenek ezek a magyar vállalkozások? És ha igen, akkor miért? Másodszor, valóban az EU-ban kell a magyar kis- és közepes vállalkozásoknak versenyképeseknek lenniük?
Az első felvetésre éppen olyan nyilvánvaló a válasz, mint a másodikra. Csak az nem nyilvánvaló, hogy ezeket a válaszokat miért nem ismeri a nagy szakmai segítőhálózattal rendelkező miniszterelnök. Versenyképességet mérni csak tisztességes piaci viszonyok között lehetséges. De ilyenek között működnek-e ezek a vállalkozások? Messze nem. Méreteikhez képest agyonadóztatja a kormány, és hatalmas egyéb terheket is rak a nyakukba. A magyar kis- és közepes vállalkozások a saját országukban barátságtalan, sőt ellenséges környezetben működnek. Saját kormányuk minél több bőrt akar lenyúzni róluk, az APEH pedig addig ül a nyakukon, amíg valamilyen büntetési lehetőséget nem talál. Ezek a cégek nem férnek hozzá a komolyabb közbeszerzési munkákhoz, sokszor azért, mert nem tudnak elég korrupciós pénzt a pályázat mellé tenni. Ha pedig mégis hozzájutnak, akkor a vállalkozói lánc végére szorulnak, ahol a munkát el lehet végezni, de tisztes pénzt nem lehet vele keresni, mert a nagyobb jövedelmeket a lánc elején lévő nagy halak teszik zsebre.
Hosszan lehetne tovább sorolni azokat a tényezőket, amelyek a jobb sorsra érdemes magyar kis- és közepes vállalkozásokat versenyképtelenné teszik. Talán még egyet érdemes megemlíteni. Ez pedig hazánk eddig sikertelen EU-s csatlakozása. A hazai kis- és közepes cégeket a csatlakozás előtt tökéletes információhiányban tartotta a kormány, és nem tájékoztatta megfelelően a csatlakozás várható követelményeiről is. Majd villámcsapásszerűen sújtott le rájuk az új EU-s szabályok sokasága, amelyek követése óriási befektetéseket igényelt tőlük. Márpedig a magyar kis- és közepes vállalkozások egyik gyenge pontja éppen a tőkehiány. Ezzel egy időben viszont teljesen megnyílt a piacunk az EU valamennyi országának – beleértve az újonnan csatlakozott országokat is – vállalkozásai előtt. Mivel ezek a cégek otthon sokkal barátságosabb, támogatóbb közegben működnek, sőt bizonyítottan jelentős exporttámogatásokat is kapnak saját kormányuktól, így könnyűszerrel hódítják el a magyar kis- és közepes cégek hazai piacának egy részét, miközben a mi vállalkozásaink EU-s terjeszkedése előtt továbbra is jelentős akadályok tornyosulnak. Gondoljunk a szolgáltatások szabad áramlását korlátozó uniós szabályokra, amelyeket egyébként a legutóbbi európai parlamenti vita során a magyarországi szocialista frakció megszavazott.
Ki lehet-e tehát jelenteni, hogy a magyar kis- és közepes vállalkozások versenyképtelenek, és ezért nem kell azokat támogatni, ami egyenértékű azzal, hogy hagyni kell tönkremenni őket éppen úgy, mint az 500 ezer magyar gazdát? Egyáltalán nem. Szakmai alapon csak azt lehet kijelenteni, hogy a magyar kis- és közepes cégeket a barátságtalan és igazságtalan gazdasági-politikai környezetet, az esélyegyenlőtlenség teszi versenyképtelenné.
A második, elemzést igénylő kérdés az, hogy valóban az EU-ban kell-e versenyképesnek lenniük a magyar kis- és közepes vállalkozásoknak. A vállalati stratégiákkal foglalkozó vezetéselméletek így fogalmaznak: minden cég számára az az egyedül értelmes stratégia, ha először a hazai piacon válik erős, versenyképes vállalkozássá, és csak ezután indul el a külföldi piac meghódítására. Miért is akarja a miniszterelnök elüldözni a magyar kis- és közepes vállalkozásokat saját hazai piacukról? Kinek szánja a magyar piacot? Most pedig térjünk át a miniszterelnök azon ötletének vizsgálatára, amely szerint a legjobb megoldás a sok összeolvadás és felvásárlás lenne e cégek körében.
Ez a nézet szakmailag értelmezhetetlen. A kis- és közepes cégek előnye éppen kicsiségükben van: ezért rugalmasak, dinamikusak és innovatívak. Miért kellene nagy cégekké alakítani őket? Kinek lenne ez jó? Ki tudná felvásárolni őket? Ismervén tőkeszegény helyzetüket, nyilván nem egymást vásárolnák fel. De akkor kinek szánja Gyurcsány Ferenc ezeket a vállalkozásokat? A gyurcsányi felvetés szakmai megalapozottsága ebben az ügyben annyira komoly, mint az a legutóbbi ötlete, amelyet az M5-ös autópálya felavatása kapcsán csillantott fel, és amely szerint „Európában mi építjük a legtöbb utat”. Hát persze, miért is építenének azok, akik már régen kiépítették a szükséges úthálózatot.
Ha azonban mégis komolyan vesszük a Napi Gazdaságban közölteket, akkor csak egy következtetésre juthatunk: a miniszterelnököt a legkevésbé sem érdekli a magyar kis- és közepes vállalatok jövője, legszívesebben megszabadulna tőlük éppen úgy, mint az SZDSZ a magyar gazdáktól. Helyette inkább logisztikai központokkal akarja lebetonozni a termőföldeket és az utakat, valamint a természeti környezetet romboló kamionforgalom növelésével, a logisztikai tevékenységhez szükséges segédmunkási-betanított munkási munkahelyek létrehozásával akarja megalapozni hazánk hosszú távú fejlődését. Pedig biztosan ismert előtte az a tény, hogy a munkahelyek több mint kétharmadát a kis- és közepes cégek teremtik, továbbá hogy ezek a cégek a világban mindenhol jelentős mértékben járulnak hozzá a gazdaság növekedéséhez és dinamizálásához. Persze ehhez tisztességes körülményeket kell teremteni a számukra, nem agyonnyomni őket adó-, járulék- és bürokratikus terhekkel, vagyis nem kell őket versenyképtelenné tenni. Az is ismert tény, hogy az Európai Bizottság együtt a tagországokkal a kis- és közepes vállalati stratégia kidolgozására készül. Ugyanis úgy gondolja, hogy az úgynevezett lisszaboni cél, vagyis az, hogy 2010-re az európai gazdaság váljék a világ legdinamikusabban fejlődő, tudásorientált, és az embereknek magas életszínvonalat biztosító gazdaságává, csak úgy érhető el, ha a kis- és közepes vállalkozások innovativitására, kreativitására és tudására támaszkodik. Csak a mostani magyar kormány hisz abban kitartóan, hogy nagy kedvezmények nyújtásával és olcsó bérekkel kell továbbra is idevonzani a külföldi tőkét, és az ország jövőjét ezen cégek szekeréhez kötni.
Nem kellene végre inkább a saját fejünkkel gondolkodni, a saját képességeinket, tudásunkat hasznosítani a másokhoz való állandó igazodás, a mások kiszolgálása helyett?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár