Felháborodunk, tehát választunk

Az aláírók – Andai Ferenctől Zolnay Jánosig – megdöbbentek. Nem csak Semjén Zsolt szavain, és nem is azokon leginkább. Azon döbbentek meg igazán, hogy sem a Fidesz–KDNP pártszövetség vezetői, sem a magyar katolikus egyház egy szót sem szólt. Pedig, szerintük, kellett volna, mivel Semjén tobzódott az aljasságban és a cinizmusban, miközben szembekerült a legelemibb humanizmussal és saját vallásának értékrendszerével. A tobzódást és a szembekerülés bűnét az aláírók szerint a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke pártja március 25-i kongresszusán a következő kijelentésével abszolválta: „Ahol a vallás magánügy, ott korrupcióba, bűnbe, kegyetlenségbe fordul az élet. Hitlerék is magánügynek tekintették a vallást, jött is utána Gestapo, Auschwitz, börtön.” Az aláírók a Magánügy? című írásmű alá kanyarították nevüket, s ezt az egyik baloldali lap március 29-i száma sietett közzétenni. Semjén, nyilvánvalóan, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által az utóbbi időben többször is elmondott azon kijelentése ellen hadakozott, miszerint a vallás magánügy.
De hogyan lett ebből tobzódás és szembekerülés? Nos, a következő gondolatsor mentén: a hitleri bestiális ideológia nevében elpusztított milliók tragikus sorsa arra figyelmeztet – így az aláírók –, hogy „milyen rettenetes következményei vannak annak, ha az állam nem tekinti magánügynek állampolgárai vallását és felekezeti hovatartozását”. Tehát az aláírók szerint a hitleri népirtás vallási/felekezeti ügy volt, amolyan vallásháborúféle, azonban azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy ebben egyrészt nem katolikusok és protestánsok ölték egymást, mint például a harmincéves háborúban, és előtte-utána is jó darabig szokásban volt Európában, másrészt ez a „háború” meglehetősen egyoldalú volt, melyben csak az egyik felet, a zsidókat ölték. Ez azonban így egyrészt roppant pontatlan, másrészt a ténylegesen történtek jelentős szűkítése, vagyis történelmi értelemben mélyen hamis és hazug. A II. világháború nem vallásháború volt, a hitleri Németország az európai kontinens feletti uralomért harcolt, s ebben a vallás semmiféle szerepet nem játszott. Hitler a zsidóságot mint fajt/népet, a szlávokat pedig mint alacsonyabb rendűeket kívánta megsemmisíteni. A zsidó vallásnak ebben mindössze annyi szerepe volt, hogy számukra segítségül szolgált az ellenségnek minősített zsidó faj/nép „beazonosításához”: aki izraelita, az biztosan zsidó, de nem izraelitákat is minősíthettek zsidónak. Az aláírók tévednek, ha azt gondolják, ami sajnálatosan szövegükből következik: a koncentrációs táborok az egyébként önmagát ateistaként, sőt keresztényellenesként meghatározó hitleri Németország vallási ellenségeivel való leszámolás színterei voltak. Nem igazán hiszem, hogy az aláírók ne tudnák, hogy a koncentrációs táborokba nemcsak Mózes-hitű zsidókat hurcoltak, hanem áttérteket is, köztük olyanokat, akik felmenőinek generációk óta nem volt közük a zsidó valláshoz. A lengyelek pedig nem katolicizmusuk, az oroszokat, fehéroroszokat, ukránokat nem pravoszláv hitük miatt pusztították. Az aláírók remek taktikai-manipulációs érzékkel hagytak ki szösszenetükből egy Semjén által említett kulcsfontosságú tényt. Azt, hogy ő nem tett mást, mint idézte Mindszenty József esztergomi érseknek, a magyar katolikus egyház fejének egyik 1946. évi (szent)beszédét. Mindszenty volt az a főpap, aki – még mint veszprémi püspök – az egyházi hierarchia csúcsán a legtöbbet tette a zsidóság védelme és megmentése érdekében. Ez a szerepe olyannyira közismert és dokumentált, olyannyira kétségbevonhatatlan, hogy cáfolni reménytelen, ezért az aláírók kizárólag elhallgatását találhatták célravezetőnek.
Vajon miért mondta Mindszenty 1946-ben azt, amit tőle Semjén idézett? Mert az 1944-es tragédiából és az oda vezető útból azt a következtetést vonta le, hogy annak bekövetkeztéért nagyrészt az az erkölcsi relativizálódás felelős, aminek okát a vallástalanság terjedésében, a kereszténység befolyásának visszaszorulásában találta meg, mint még oly sokan. Azt vallotta, hogy mindaz, ami történt, nem történhetett volna meg, ha a társadalomban erősebb a hit, a keresztény értékvilág.
Az aláírók súlyos állítása, hogy a Mindszentyt idéző Semjén „megkérdőjelezte a Magyar Köztársaság alkotmányának és az Európai Unió országainak közös szellemiségét”. Nagyon ravasz megfogalmazás. Ez a „közös szellem” és a magyar alkotmány a vallásszabadságról rendelkezik (beleértve a vallástalanságot), kizárva azt, hogy ember és ember között vallási meggyőződése alapján különbséget lehessen tenni. De abból, amit Semjén mond – a vallás nem magánügy –, következik-e a vallásszabadság kétségbe vonása? Nem – miért következne? Az következik, ami Mindszentynél: a (vallásos) hit erősebbé teszi a társadalmat. Ha ez igaz, akkor a társadalom érdekében tevékenykedő mindenkori kormányzatnak támogatnia kell a vallási közösségek tevékenységét. Ennek minimuma, hogy a kormány betartja a Horn Gyula volt miniszterelnök által kötött vatikáni szerződést, s nem annak kijátszásán töri a fejét folyamatosan.
Befejezésül egy távoli és könnyen érthető példával világítom meg, hogy ami „magán”, miként lehet „köz”. Egy szociológiai kutatás adatfelvétele azt az eredményt adja, hogy a gyerekek/felnőttek napi hat órán át a tévé előtt ülnek. Nos, minden magyar állampolgárnak alkotmányos joga van ahhoz, hogy annyi ideig nézze a televíziót, ameddig nézni akarja – ez magánügy –, és senkinek nincs joga ennek korlátozásához adminisztratív rendszabályokat foganatosítani. De ha egy társadalom jelentős csoportjai napjuk negyedét, szabadon felhasználható idejük felét-kétharmadát a tévé előtt töltik, akkor ez nem intézhető el kézlegyintéssel, hogy magánügy. Az a társadalom, melyben társadalomkutatók ezt a jelenséget tapasztalják, az nem egészséges, az a társadalom problémákkal küszködik. A kormánynak feladata, hogy erősítse-támogassa azokat az intézményeket, amelyek képesek alternatívát kínálni, a passzív bambulókat a passzív bambulásból kiragadni, mozgásra-sportra, kulturális tevékenységre, tanulásra rávenni. Ez közügy.
Persze ez ellen is lehet a szabadságjogokat féltve aláírásokat gyűjteni.

A szerző szociológus-közgazdász