Gazdasági tévút – leminősítve

A Moody’s is fekete pontot adott. Ezzel a címmel ismertette február végén a Népszabadság a nemzetközi hitelminősítő elemzését. Romló magyar költségvetési egyenleg, a következő évtizedre tolódó euróbevezetés, a reformokért nem lelkesedő pártok és spekulációs nyomás alá szoruló forint – szólt a negatív vélemény indítékainak részletes felsorolása. A Fitch decemberi leminősítése, a Standard & Poor’s január végi rovója, a Moody’s idézett bizonyítványa után nem sokkal, negyedikként, a Japan Credit Rating Agency bejelentette, hogy A pluszról A mínuszra minősíti le hazánk besorolását.
Külső versenyképességi sorrendek, hitelminősítések, konvergenciakritériumok, utolérési mutatók özöne zúdul ránk, miközben valójában a mindennapi emberek mindennapi világát éljük. Valószínű, hogy a XXI. század elejének világában, de a rendszerváltás után eltelt másfél évtized Magyarországán is fejlődési pályák kialakításában nélkülözhetetlen támpontok e mérőszámok. A jövőt dönti el, hogy az eligazító vagy hamis követési pontokat megfogalmazó bennünket körülvevő külső környezetünkben milyen út kiválasztására vagyunk készek és alkalmasak. A feladat nehézsége, terhe, de egyben felemelő felelőssége is, hogy párhuzamos kihívások sorára kell összehangolt, egymással harmonizáló választ adni.
Megújuló tőkekoncentráció
A hitelminősítések napjaiban egy kevesebb figyelmet kapott elemzést is közölt a Világgazdaság: a Fitch Ratings megállapítása szerint az elmúlt fél évben több ország bankrendszerének kockázatai nőttek, míg Magyarország (bank)kockázati értékelése „az USA-val egy szintre javult”. Ami ehhez hozzátehető: a reálszféra, az egyensúlyi helyzet gyengeségeivel szemben a magyarországi bankszektorban a nagy kaszálás folytatódott, a bankszektor teljes adózott nyeresége mintegy 320 milliárd forintra gyarapodott 2005-ben, duplájára a két évvel korábbinak. A PSZÁF jelentése szerint a biztosítótársaságok is tovább növelték nyereségüket, az adózás előtti eredmény 56 százalékkal nőtt. A BUX a napi politikai érdekektől nem mentesen napról napra újságcímekbe emelt gyengülései (és erősödései) mellett nem elsikkadó a hosszabb távú tény. Az index – szinte visszavonhatatlanul újabb hatalmas pénz- és vele együtt tulajdoni, gazdasági, hatalmi átcsoportosításokat és koncentrációkat létrehozva – a 2004 első felében elért tízezer pontos akkori álomhatárról 2005 őszére 22 000 pont fölé emelkedett.
Mintha a világ évi 400 ezer milliárd dollárra becsült spekulatív pénzmozgásainak és a megtermelt 40 000 milliárd dollár körüli GDP-jének végletesen, tízszeres mértékben elszakadó és megjósolhatatlan jövőbe torkolló számai ismétlődnének meg Magyarországon, vagy inkább: a magyarországi tér e folyamatok jeles helyévé emelkedett.
Ám magának a GDP-nek a mérőszámai is felszín alá néző elemzést igényelnek. Az Ecostat és a GKI legújabb, március 8-i elemzései a GDP 4,2-4,4 százalékos növekedését jósolják, amely jóval meghaladja a fejlett Európa átlagát. A bruttó számok a belső (elosztási, tulajdonlási) tartalmak nélkül akár a gazdaság- és szociálpolitikától magára hagyott, a „legroszszabb tulajdonos” állandó jelzővel ellátott államtól megszabadított piaci folyamatok megnyugtató vonalát jelenthetik. Belénk nevelt globális és európai hasonulási, utolérési ösztöneink, kikölcsönzött céljaink is kielégülhetnek: a bruttó, belső tartalmak nélküli statisztikai mutatók alapján nem kell módosítani az Economic Intelligence Unit közgazdászainak korábbi prognózisát, mely szerint Magyarországnak harmincnégy évre van szüksége, hogy beérje az EU 15-ök átlagfejlettségét.
A gazdaság látlelete
A négy százalék feletti évi GDP-növekménynek kevesebb mint egyharmada adódik a hazai tulajdontöbbségű termelésből. Az árbevételt tekintve – nemzetközi összevetésben is – mérhetetlenül elszakadt egymástól, és tovább nő a (döntően külföldi) nagyvállalkozások, valamint a kis- és középvállalkozások közötti rés. A kis- és középvállalatok kevés tőkével sok embernek adnak munkát. E szektorban mintegy 1,4 millió főt alkalmaznak, és az egyéni vállalkozókkal együtt további félmillióval nő az ebben a keretekben dolgozók száma. A kedvezőtlenebb árbevétel-nyereség vagy a nyereség és foglalkoztatottak aránya nem egyszerűen a kisméretű hazai vállalatok alacsonyabb termelékenységének a következménye.
A rendszerváltást követően a magyar piac nem egyszerűen nemzetközi lett (amely önmagában hozzáadott forrást jelenthet a nemzeti fejlődésnek), hanem végletes mértékben a versenyt döntően kiküszöbölő multinacionális vállalatok által uralt monopolpiaccá vált. A privatizáció, a külföldi működőtőke-bevonás növelésének mámorában a magyar, döntően kis- és középvállalkozások tudatos támogatása az ezredforduló Széchenyi-tervéig elmaradt, a hazai vállalkozások a hazai térben versenyhátrányba kerültek. Nemcsak a polgárosodás maradt el, a gazdaság, a vállalati és bankszféra hatalmi erőviszonyainak kettészakadása az egyéni (családi) emberi létben, az emberek mindennapi világában is leképeződött. A sokszor (de mindig különösen gondosan) kiválasztott elsöprő erejű bruttó nemzetközi mutatók mögött egyszerre lett beteg a magyar gazdaság valódi belső szerkezete, tartalma és a nemzeti gazdaság erejéből táplálkozó, vagy erőtlenségéből legyengülő gazdaságon túli tér: a nemzeti kultúra, az oktatás, az egészségügy.
A világfejlődés iránya és a belső célok
A nemzeti fejlődési pálya, a nemzeti stratégia megfogalmazásánál valószínűleg nem négyéves ciklusok összehasonlításából kell kiindulni. A jövő választásánál az emberek egyrészt az országban, de végül is még közvetlenebbül egyéni létükben, családjuk körében megélt (két, három vagy sok évtizedes) múltjukhoz mérik a lehetséges jövőt. A rendszerváltás mindebben kétségtelen meghatározó pont.
Tizenhat évvel ezelőtt, 1990. február 19-én, még a választások előtt, de azokhoz nagyon közel a későbbi rendszerváltó miniszterelnök így fogalmazott: „A magyarságnak soha akkora esélye nem volt a megújulásra, mint most. Ehhez vissza kell nyerni azt a hitet, hogy a magyar nemzet képes saját tehetségét mozgósítani, és a világtörténeti fejlődés fő vonalára állni.”
Másfél évtizeddel később Magyarország az Európai Unió, a NATO, valamennyi meghatározó nemzetközi szervezet tagja. A globális világ részeként élünk, és a globális világ bennünk él, vállalati és pénzügyi terünk internacionális, piacunk, kultúránk, médiavilágunk, információs körünk, tulajdonviszonyaink nyitottak, a nemzetközi fővonalba való bekapcsolásunk és bekapcsolódásunk tény.
A rendszerváltáskori célmeghatározás után tíz évvel, nem sokkal a lisszaboni EU-döntést követően egy OECD-tanulmányra támaszkodva a Financial Times az országokat versenyképességi sorrendbe állította. Magyarország többek között az Egyesült Államokat, Írországot közvetlenül követve hatodik, jóval megelőzve az Egyesült Királyságot, Németországot, Franciaországot vagy Japánt. Az idézett mutató versenysorrendjének „megfejtése” a belső tartalomból vezethető le. A számításban meghatározó súllyal szerepelt az adott ország nyitottsága, a külső befogadására való képessége és készsége, a kockázatitőke-befektetések nagysága, a külföldi vállalatok súlya a termelésben, a szolgáltatásokban. Az objektívnak láttatott, követésre, versengésre felhívó statisztikai mutatókból a korlátok nélküli nyitottság érdemjegyei mellől a belső érdekek és értékek súlyozása hiányzott.
A mindennapok mutatói
A történelmünket alakító saját elhatározások és nemzetközi meghatározottságok sajátos eredőjeként a külső keretek készek. Most már a (nemzeti) képformálás kötelessége elkerülhetetlen és elodázhatatlan. Az emberek várt és elvárt boldogulását a bonyolult és sokszor kívülről szerkesztett felzárkózási, utolérési, versenyképességi makromutatók helyett jobban jelzik a mindennapokhoz kötődő tények. A nemzeti stratégia megfogalmazásához a mindig büszkén felsorakoztatott eredmények mellett az elmúlt másfél évtized most tudatosan kiemelt árnyékosabb oldalának néhány kiragadott ténye is némi támpontot adhat: 1990-et követően a reálkeresetek sokéves zuhanás után csak a rendszerváltás után több mint egy évtizeddel érték el korábbi szintjüket, de még máig is a GDP növekedés kevesebb mint kétharmadánál tartanak. A népesség száma 10,4 millióról 10,1 millióra csökkent. Az élveszületések
123 304-ről 95 137-re estek. A népesség fogyása a rendszerváltáskor 1989-ben 21 391, 2004-ben
37 355. A kiadott könyvek példányszáma 108 millióról 32 millióra csökkent. A bűncselekmények száma 225 ezerről 419 ezerre nőtt. A lakosság tápanyagfogyasztása 14 637 kJ/napról 12 802-re esett.
Megkerülhetetlen a globális érdekek térnyerésének túlsúlyával szemben a nemzeti érvényesülési szándékok, a belső fejlődés útjainak erősítése, harmonizációja. Egy, a mostaninál karcsúbb, de hatékonyabb állam és a szabad piac, a külföldi tőke és a belső vállalati-vállalkozói kör, a gazdaságon belüli és az azon túli lételemek (egészségügy, oktatás, kultúra, értékrendek, művészetek, tudomány, sport) egymásra épített, okos és értelmes helyének kijelölése. Magyarország a századfordulón a globális hasonulás, a gazdaságra leszűkített külső felzárkózás korábbi egyeduralkodó célján túllépve a külpolitikai eredményeket a belső nemzeti érdekekkel egyesítve, a tőkehelyteremtés túlsúlya után a munkahelyteremtés középpontba helyezésével a Széchenyi-tervet fogalmazta meg, és kezdte el annak megvalósítását. A feladat most sem más, mint a gazdasági és az azon túli célok összekapcsolása, a kinn és benn, azaz a globális, az euroatlanti, az európai és a határokon belüli és túli nemzeti tér, fejlődési pálya harmonizációja. Széchenyit idézve valódi versenyképességünk tartalma, a nemzetközi térbe helyezett önálló nemzeti fejlődés megvalósításának elkerülhetetlen felelőssége is megfogalmazódik: „Álljunk elő s fussunk versenyt (…) S nézzük, mi szükséges nekünk magyaroknak!”

A szerző közgazdász, egyetemi oktató