Ha szombat, akkor köztársaság

Gyurcsány Ferenc tudja, hogy mindennap tennie kell valami ütős, figyelemfelkeltő bejelentést, biztosítandó állandó médiajelenlétét. Abban ugyanis biztos lehet, hogy mondhat bármekkora zöldséget, lehet bármennyire is következetlen, a sajtója mindent megtesz, hogy utólag is a rend látszatát keltse nyilatkozatai káoszában. Lásd az újabb száz lépés meghirdetését akkor, amikor még az első százból is alig valósult meg valami. Vagy ha ez az út már végleg járhatatlan, akkor marad az elhallgatás. Mint amikor a Profil című osztrák folyóiratban az egyesztendős uniós tagságunk legfőbb hozadékát az olcsóbb whiskyben és a konyakban látta a köztársaság miniszterelnöke.
Ilyen volt a minap az euróról tartandó népszavazás komolytalan ötlete, hiszen Magyarország az uniós csatlakozáskor kötelezettséget vállalt arra, hogy mielőbb megteremti a közös fizetőeszköz bevezetésének előfeltételeit. Majd tizenkilencre lapot húzott, és nagygyűlésre hívta azokat, akik a köztársaságért aggódnak. Valóban lehet valami valóságalapjuk a miniszterelnöki kampánystábon eluralkodó kétségbeesésről terjengő pletykáknak, ha a tömegdemonstráció-szervezésben eddig nem jeleskedő párt ehhez a náluk szokatlan eszközhöz folyamodik. Abban ugyanakkor nem kételkedhetünk, hogy a szervezők nagyon vágynak egy pici, de a baráti média által feltupírozható incidensre.
Most ne firtassuk, hogy miért maradtak el bejelentését követően a 2002-es Kossuth téri Fidesz-demonstrációt megelőző halálhörgések, polgárháborút vizionáló publicisztikák. Ennek oka, hogy baloldali sajtón is mind láthatóbbá válik a kormányváltástól való félelem, s már a függetlenség látszatára sem ügyel, amikor az utolsó töltényig harcol a mostani koalíció hatalmon maradásáért. Például akkor, amikor ismét csak a Fidesz nagygyűlése által próbálnak meg félelmet kelteni mindazokban, akik nem eléggé tájékozottak ahhoz, hogy tudják: az ilyen akciók a demokrácia szerves részét alkotják. S teszik ezt akkor, amikor a minden területen mintaként elénk állított Franciaországban egy munkajogi szabályozás nem túl jelentős módosítását már országos tüntetésekkel fogadják. S ahogy ez a galloknál már megszokott, ezek a demonstrációk a legtöbb esetben gyújtogatásokba és a rohamrendőrök bevetésébe torkollnak. Olyan jó lenne, ha Fejtő Ferenc a magyar történelem újraértelmezése helyett arra is szakítana időt, hogy elmagyarázza, választott hazájában ez miért természetes és civilizált! S nekünk miért nem szabad békésen demonstrálnunk, még a választási kampány finisében sem.
De idesorolható az immár csak a politikusi lét paródiáját nyújtani képes Csurka István túráztatása is a Nap-keltében: hátha valaki még elhiszi, hogy ettől a szánalmas szájhőstől kell féltenie bárkit és bármit Magyarországon. Mindenesetre Csurka hozta a formáját, s már-már a 2002-es magasságokba emelkedett, amikor az MSZP kiszorításáról vizionált. Ellátva újabb többheti aggódnivalóval a baloldali médiát. Csak remélhető, hogy nem ingyen okoz nap nap után mérhetetlen károkat a polgári erőknek, amikor a baloldal forgatókönyvének szorgos végrehajtójaként tesz meg mindent a jelenlegi kabinet hatalmának bebetonozásáért. Hiszen múlhatatlan érdemei vannak már az MSZP 2002-es győzelmében is. Ezért ha a töredékét komolyan gondolná nemzetmentő retorikájának, akkor bocsánatot kérne eddigi tevékenységéért, és elismerné: a hazát már csak a politikából történő távozásával szolgálhatja.
A kormánypárti médiának lassan ideje lenne már felhagyni a megosztott, árkokkal szabdalt, szekértáborokba tömörült társadalom feletti jajongással, mert ez nem több, mint a máskor a baloldalon olyannyira feldicsért sokszínűség. A Spiegelben publikált elemzésében az ismert göttingai politológusprofesszor, Franz Walter a németek politika iránti közönyének okát döntően a harmóniát kereső, a kemény vitáktól és ütközésektől megijedt pártokban látja. Magyarországon ugyanis még van értelmük az éles vitáknak, hiszen a két nagy politikai tömb programja, társadalom- és jövőképe, valamint kormányzati gyakorlata valódi politikai alternatívát kínál az embereknek. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök körüli kommunikációs csapat mindent megtesz, hogy a sorsdöntő országos kérdések helyett – demográfiai katasztrófa, a tanügy lepusztítása, a költségvetés válságos helyzete – sokadlagos álproblémákkal foglalkozzon a közvélemény.
A vita helyett azonban Gyurcsány Ferenc folyamatosan félt és fél. Félt Esztergomban és Mohácson, retteg az őt üldöző jobboldali sajtótól, s most éppen a köztársaságért aggódik. Azt ugyan máig nem magyarázta meg sem ő, sem „szerencsétlen” elődje – mostanság így emlegeti őt a nyugati baloldali sajtó –, a republikanizmus eszméjét szintén időnként valló Medgyessy Péter, mit is ért pontosan köztársaság alatt. Hiszen e fogalom használata ma már aligha tekinthető magától értetődőnek. Komolyan senki sem állíthatja, hogy a skandináv királyságok vagy a Benelux-monarchiák bármilyen szempontból is elmaradottabbak, demokráciadeficitesebbek lennének, mint a köztársasági eszme mintaállama, Franciaország. Nem is szólva arról, hogy a hagyományosan erős miniszterelnöki hatalomra épülő Magyarország politikai rendszerébe mennyiben illeszthető az ötödik köztársaság prezidenciális modellje.
A szociáldemokrata értékek nemzetközi piaca is igen rosszul áll, nyoma sincs már a kilencvenes évek második felét jellemző ábrándoknak: a ’68-as generáció menthetetlenül leszerepelt. Németország nem győzi elfelejteni az egykori vörös-zöld projektet irányító, mára csak a magángazdagodásával foglalkozó Gerhard Schrödert. S a brit Munkáspárt, sőt az európai baloldal egykori üstökösének tekintett Tony Blair is hazugságai – az iraki támadás kapcsán – és korrupciós ügyei okán szintén csak politikai félmúltnak tekinthető. Ezért az eszmeileg kiüresedett baloldal most segédkonstrukcióként azzal kísérletezik, hogy hazánkba is átültesse néhány nyugati gondolkodónak és politológusnak a szülőföldjén már haldokló republikanizmusát.
Kant idealizmusában még a szabadság és demokrácia szinonimájaként használta a köztársaság fogalmát. A modern republikanizmusra azonban letörölhetetlenül rányomta bélyegét a XVIII. század végi francia forradalom. Amit sikerült mindmáig borzalmas vérengzései, őrült terrorja ellenére a szabadság, egyenlőség, testvériség mítoszává stilizálni. Hiszen tudja valaki a megemlékezők közül, hogy mi történt valójában 1789. július 14-én, a későbbi francia nemzeti ünnepen, a zsarnokság szimbólumának tekintett Bastille elfoglalásakor? (Valószínűleg ezért kell a Magyar Bálint-féle oktatási modellben eltörölni a tények ismeretét, hiszen a csak „kompetenciákkal” traktált fiatalnak szinte minden el- és beadható.) Valóban az a „haladás”, ha a tömeg, miután lemészárolta a Bastille hétfős őrszemélyzetét – előtte szabad elvonulást ígért nekik –, kiszabadított a börtönből néhány köztörvényes bűnözőt és egy elmebeteget?
Ma republikanizmuson a kifejezést használó, főként ’68-as újbalosok a meglévő, évszázadok folyamán kialakult közösségek felszámolásának forradalmi lendületét értik, ahol azokat a köztársaság eszméjében hívő egyénnel helyettesíthetik. Nem véletlen állandó küzdelmük a hagyományos család ellen, amelyben ők csak az állandó erőszakot, a tekintélyelvű nevelés letéteményesét látják. Ilyen javallat volt az alkotmányos patriotizmus tézise és a „köztársaság eszméje”, melyet Magyarországon korábban a hosszú ideig Párizsban élt baloldali politológus, Kende Péter ajánlgatott maradi történelmünk meghaladása érdekében. Csakhogy nehéz vitába szállni az ismert párizsi szociológussal, Michel Wieviorkával, aki a tavaly őszi franciaországi gettólázongások idején kénytelen volt elismerni: a köztársasági eszme, a republikánus modell halott.
Aligha véletlen, hogy a miniszterelnök a rég lejárt szavatosságú áruval házal mostanában. Láthatóan éppen olyan, a napi igényeihez igazítható eszmére van szüksége, amelybe bármi és annak szöges ellentéte is beleszuszakolható. Gyurcsány megválasztása ugyanis viszszavonhatatlanul világossá tette: a mai, magát baloldalnak nevező politikai és gazdasági konglomerátum számára a hatalom nem eszköz, hanem maga a végcél.

A szerző történész