Halotti kampány

Most az arculat a legfontosabb. A logó. A dizájn. A hívó szó. A jel, amelyben győzni lehet. A megkülönböztető jelzés. Az óvodában is megvolt a magunk jele. Tudhattuk, kié a törölköző. Bedobott törölköző. Viselt zakó. Választás idején a legfontosabb, hogy a pártoknak legyen saját karakterük. Vezérmotívumuk. Egy frekvencia, amely által beazonosíthatók. Rájuk asszociálhat az ember.
A Fidesznél hosszú ideig ez a vezérmotívum például a kórház-privatizációra mondott koppanós, kemény „nem” volt. Az SZDSZ a sorkötelezettség ellenzésén át inprintálta magát az elmékbe, mondhatnók, ez volt az SZDSZ spirituális szolgáltatása, amelyet az agyakért folytatott piaci versenyben a „vevőknek” nyújtani tudott. Az MSZP-ről most ilyen inprint épp nem jut az eszembe, hacsak nem a száz lépés. Hiába, nem vagyok távgyalogló, bocsáttassék meg nekem. Jut eszembe viszont az MDF-ről, hogy el kívánja törölni az örökösödési adót, avagy amint a magyar demokrata pártpropaganda fogalmaz: a haláladót. Adózzunk-e az örökség után, avagy az örökség ingyért való? Ez mind jogilag, mind filozófiailag figyelemre méltó kérdés. Ami ma szövetség, az valaha testamentum volt. Újszövetség és Ószövetség, Újtestamentum és Ótestamentum. Tehát végrendelet. A hitbéli és kulturális örökség után nem kell adóznunk. Száll az ének szájról szájra. Miért kellene akkor adóznunk a magánéletben az örökség után? Mert vagyongyarapodás, válaszolhatják a jogalkotók. Így is fel lehet fogni, szó se róla, meg úgy is, hogy az örökölt vagyon ajándék, amely az örököst mindenképpen megilleti. Ebből a szemléletből indul ki az MDF. Respektálható álláspont. Semmi baj nincs vele, ha egy pártprogram szakmai elemeként, illő szerénységgel, háttérbe húzódva mutatkozik meg, morális problémákat vet viszont fel, ha központi, stratégiai motívumként szolgál. Ha az MDF-ről az kell hogy beugorjon legelőször: ja, ők el akarják törölni az örökösödési adót. Örökölni tudniillik csak halott embertől lehet. Valamennyien halandók vagyunk, a végső rendiség, a hűbériség örök érvényű, ugyebár ez az élet rendje – és mégis. És mégis, életünk során szeretteink halála rendkívüli esemény. A gyász: rendkívüli állapot, ostromállapot a privát szférán belül, nem hasonlítható a munkanélküliséghez avagy a nyugdíjhoz. A magasabb nyugdíjba senki nem hal bele, igaz, a munkanélküliségbe közvetve már sokan meghaltak. Summa summarum, az örökösödési adó aktualitásához valakinek meg kell halnia. Olyan ez, mint az eltartási szerződés. Szerethetjük az öreget, megtehetünk érte mindent, jogilag mindazonáltal a halálára spekulálunk, a szerződés fausti, bele van kódolva a halál, s ha érdekeltek vagyunk valakinek a halálában, az a mélytudat szintjén, ha nem is gyilkosság, de valamiféle ártás.
Dávid Ibolya mélylélektani értelemben eltartási szerződést kíván kötni a nemzettel akkor, amikor karakterjegyként, központi követelésként beszél az örökösödési adó eltörléséről, mintha ez volna most a legnagyobb gond. Karinthy írta: sokan halnak meg manapság, akik azelőtt soha. Úgy érzem, a kampány középpontjába emelni az örökösödési adó kérdését viszszatetsző, kegyeletsértő azokkal a halottakkal szemben, akik még véletlenül épp élnek.

A szerző író