Hét programpont a többség érdekében

Ezt a választási kampányt két tragikus esemény határozta meg: a 2002. évi választás és a 2004. decemberi népszavazás. A választás a nyugdíjasoknak és a közalkalmazottaknak juttatott pénzen múlt, a népszavazás pedig azon a félelmen, hogy talán többekkel, a határon túli szegényekkel kell osztoznunk ugyanazon a kevésen. Ez a két keserű tapasztalat ezt a választást is megrontotta. A pénz került a központba, mellé némi vádaskodás, és még a pénzből sem a nagyobb fellendülés, a gyorsabb növekedés, a gazdasági kibontakozás reménye, hanem a legközvetlenebb jövő néhány kis fillérkéje. A kereset, a foglalkoztatás, a gazdasági felemelkedés vagy visszaesés mindig és mindenütt választásokat eldöntő erő, gazdasági visszaesés idején sohasem választottak újra amerikai elnököt vagy európai kormányfőt. Ilyenkor azonban a tét mégis az ország gazdasági jövője – a tizenkilencezer forintos alamizsna azonban örökös nemzeti szégyen marad, amely erre a szintre nyomta le legfontosabb politika vitáinkat.
A jelenlegi ellenzék még ebben a megrontott és lealacsonyított légkörben is felvette a kampánytémái közé a vadkapitalizmus elutasítását, valamint a szociális piacgazdaság és a szolidarizmus gondolatát. Ezek a szavak sokat jelentenek, a magyar gazdaságpolitikát a rendszerváltozás óta meghatározó neoliberális gazdaságpolitika elutasítását és új út keresését. Ez a választás egyik igazi tétje, sokkal inkább, mint a tizenharmadik vagy tizennegyedik havi nyugdíj körüli vita, annál inkább is, mert voltaképpen ettől függ a tizenharmadik vagy a tizennegyedik havi nyugdíj lehetősége is.
Azt, hogy miről is van szó, csak a kérdés világgazdasági, világpolitikai, sőt világtörténelmi távlatai alapján érthetjük meg. A második világháborút követő három évtized volt az emberiség történetének az a korszaka, amikor a leggyorsabban nőtt és a legszélesebb körre terjedt ki a közjólét. A nemzeti termelés növekedési üteme kétszer akkora volt, mint az első világháború előtti békeidők legszebb éveiben. A fejlett országokban megszűnt a munkanélküliség, a fejlődők megkapták a függetlenséget és a közszabadság ígéretét, és felcsillant szemük előtt az általános felemelkedés reális reménye.
Ennek a kornak a két olajválság és következményei vetettek véget. Az olajár-emelkedés általános inflációhoz vezetett, és ez nem volt kezelhető az addig alkalmazott közgazdasági eszközökkel. A válság napvilágra hozott addig rejtett valóságos problémákat is, amelyek megoldása ugyancsak új szemléletet igényelt. Az új utak keresése folytán a nyolcvanas évek elején elkezdődött a neoliberális elvek uralmának negyedszázadnyi korszaka. A teljes foglalkoztatás és a gazdasági növekedés eszméje helyébe az infláció elleni harc és a pénzügyi stabilizáció gondolata lépett, az országokon belüli és országok közti szolidaritás eszméje helyébe pedig az az elv, hogy a korlátlan önzésre épülő gazdaság teremti meg mindenkinek a legjobb helyzetet. Ennek a szemléletnek a diadalútját a Szovjetunió öszszeomlása is elősegítette. Az a nemzetközi konferencia, amely megfogalmazta a washingtoni konszenzust, ezeknek az elveknek a fejlődő országokra való alkalmazását, éppen azokban a napokban ülésezett, amikor lerombolták a berlini falat.
Ma már látjuk, hogy az állam gazdasági szerepének visszaszorítására és a piacok mindenhatóságára, a szolidaritás gondolatának elutasítására és a korlátlan önzésre felépülő neoliberális gazdaságpolitika katasztrofális következményekhez vezet. Elviselhetetlen mértékűre nőttek a társadalmakon belüli és az országok közti jövedelemkülönbségek. Az Egyesült Államokban a vezető menedzserek javadalmazása az 1980-as évek elején negyvenkétszerese, az 1990-es évek elején nyolcvanötszöröse, a 2000-es években viszont már több mint ötszázszorosa az átlagbérnek. A leggazdagabb ország egy főre jutó nemzeti jövedelme ötvenszerese lett a legszegényebbének. A világ leggazdagabb emberének, Bill Gatesnek az egyévi jövedelme több, mint az ötvenmilliós Etiópia egyévi nemzeti jövedelme. Oroszországban az abszolút szegénységben, a napi négydolláros jövedelem alatt élők száma az 1989. évi kétmillióról hatvanmillióra nőtt az ezredfordulóig.
Az igazságtalanság mellé bizonytalanság társul. 1982-ben robbant ki a mexikói, az első nagyobb valutaválság, és ezt válságok hosszú sora, az azóta eltelt időben száz további pénzügyi válság követte. 1997-ben kezdődött a gyors gazdasági fejlődés mintaállamainak, a délkelet-ázsiai országoknak a pénzügyi válsága, amely átterjedt Oroszországra és más országokra. Ezt Argentína, a latin-amerikai mintaállam ismételt válsága követte. A nemzetközi bizonytalansághoz egzisztenciális bizonytalanság kapcsolódik. Az Európai Unió magja, eredeti hat állama egy évtized óta nem talál megoldást az állandósult magas munkanélküliségre. A megnövekedett anyagi igények, ezek elérhetetlensége és a fokozódó létbizonytalanság demográfiai válsághoz vezetett. A népesség ma már elkerülhetetlen csökkenése Nyugat-Európában ennek összes gazdasági, politikai és társadalmi, sőt történelmi következményével együtt jár. Kevésbé köztudomású, hogy a volt vasfüggönytől keletre a helyzet még ennél is rosszabb, és a születések számaránya több országban még a magyarországinál is kisebb.
Ezek nem világvégejóslatok, hanem érvek a gazdaság- és az azzal elválaszthatatlanul összefüggő társadalompolitika alapelveinek újragondolása mellett. Ennek az újragondolásnak számos eredménye közül most csak hármat emelünk ki: 1. bizonyítható, hogy a magukra hagyott piacok csak a valóságidegen feltevések elvont világában vezetnek optimális megoldáshoz, a valóságban soha; 2. bizonyítható, hogy sohasem volt gazdasági és társadalmi felemelkedés állami szerepvállalás nélkül, ennek legjobb példája éppen az amerikai államalapítás; 3. bizonyítható, hogy sohasem volt felemelkedés a történelmi hagyományokon alapuló társadalmi konszenzus nélkül.
A neoliberálisok minden velük szembeni ellenvéleményt mindig úgy utasítanak el, mint nevetséges és tudománytalan populizmust. Ma már világos, hogy mi képviseljük a korszerű közgazdaság- és társadalomtudomány tanításait, és ők a múltat.
Gazdaság- és társadalompolitikánkat csak ezekre a tudományosan igazolt tételekre építhetjük. Ezekből egyenesen következnek teendőink: ki kell alakítanunk azt a jövőképet, amelynek formálnia kell gazdaság- és társadalompolitikai döntéseinket, mert jövőkép nélkül nincs politika; ennek a jövőképnek nemzeti hagyományainkon és a társadalom egyetértésén kell alapulnia, mert konszenzus nélkül nincs sikeres politika; ki kell alakítanunk a piac, az állam és a más közületek szereposztását és megfelelő arányát, mert bármelyikük beteges túlsúlya esetén nincs felemelkedés; szilárd és jól működő intézményi és jogrendszert kell létrehoznunk, mert hatékonyan működő intézményi és jogrendszer nélkül nincs működőképes gazdaság; csökkentenünk kell a jövedelmi egyenlőtlenséget, mert bizonyított tény, hogy az igazságosabb jövedelemelosztás a gyorsabb növekedés előfeltétele; biztosítanunk kell az esélyegyenlőséget, mert bizonyított tény az is, hogy a kevesek kiváltságos helyzete a fejlődés legnagyobb akadálya; közületi feladatnak kell tekintenünk a közegészségügy, a közoktatás, a kultúra és a tudomány fejlesztését, mert bizonyított, hogy enélkül nincs felemelkedés.
Mind a hét itt felsorolt tétel a legélesebb ellentétben áll a bukott neoliberális politika alapelveivel, de a legteljesebb összhangban van nemcsak a tudomány tanításaival, hanem a társadalom túlnyomó többségének akaratával is. Ennek a választásnak az a tétje, hogy véget tudunk-e vetni a megbukott neoliberális politika uralmának, és korszerű gazdaság- és társadalompolitikát tudunk-e kialakítani.

A szerző közgazdász, professor emeritus