Jó bárányból lesz jó pásztor

A mostani választási kampányban is megkezdődött a fasisztázás: a „szocialisták” vezére már riogatta a szavazópolgárokat, és Putyin orosz elnök előtt az 1945 előtti nyilasokhoz hasonlította mai politikai ellenfeleit. Íjgyártó Bálint helyszínen járt barátomtól tudom, hogy ez a Gulág logikája. Bálint kamaszkorának négy esztendejét töltötte a Vorkuta környéki bányákban – ítélet nélkül, kárpátaljai magyarként. Mint ilyen, természetesen fasisztának számított. Mert Vorkutában és a szigetcsoport ezernyi más rabszolgatelepén két csoportra osztották a sok millió foglyot. Egyfelől voltak az 58-asok, a politikaiak, akik veszélyesnek minősültek: kuláknak, vallásosnak, észtnek, kárpátaljai magyarnak, krími tatárnak, vagy röhögtek a hülye párttitkáron, aki arról tartott előadást a gyárban, hogy a németek azért támadták meg a Szovjetuniót, mert a Volgából akartak nehézvizet szivattyúzni az atombombához. Az ilyeneket mind a büntetőtörvény 58. paragrafusának különféle bekezdései alapján ítélték el. A másik oldalon voltak a köztörvényesek, a zsebtolvajok, a gyilkosok, a rablók, az erőszakos közösülők: ők számítottak demokratának. Velük semmi különösebb baja nem volt a rendszernek azon kívül, hogy lebuktak az illetők. A demokraták két csoportot alkottak: az egyiket bratnyiknak, a másikat szukának nevezték. Az előbbiek bűnözői testvéri-baráti szövetséget alkottak katonai szervezettséggel. A szukák a nevüket spicliskedéseik miatt kapták.
A lágerekben általában teljes szabadságot élveztek, és korlátlanul sanyargathatták és fosztogathatták a fasisztákat, vagyis a politikaiakat. Ha a bratnyikok és a szukák összetalálkoztak, nyomban harcra keltek, s eldöntötték, hogy ki legyen az úr a lágerben. A helyi állam, vagyis az őrség ölbe tett kézzel nézte a mészárlásig fajuló küzdelmet. Persze nem avatkozott be akkor sem, ha a győztes demokrata bűnözők a fasiszták ellen fordultak. Utóbbiak könnyű prédának bizonyultak, mert riadtak voltak, szervezetlenek, s mivel ártatlanságuk miatt kerültek lágerbe, az erőszakban és az aljasságban járatlanok voltak.
A magyar politikai közbeszédnek ugyanez a két szélső pontja. A keresztény-hagyománytisztelő-antikommunista emberek fasiszták, a többiek demokraták. Közéjük értve a megélhetési bűnözőket, az álvállalkozókat, az okirat-hamisítókat, a számlagyárosokat, az ügyeskedőket, az olajszőkítőket stb.
A helyzet bő hatvan éve változatlan.
Miért? Mert a fölállás ugyanaz. A kútfő a hazugság és az ő atyja. Semmi sem igaz. A közbeszédet ma is gondolatzsandárság irányítja, tematizálja, s a gazsik gondoskodnak arról, hogy a szép legyen a rút, és a rút lássék szépnek. Ezen a szellemi alapon állnak, akik bármi áron hatalmat és zsákmányt akarnak szerezni, másfelől van a nép, a célpont, a zsákmány.
A Szovjetunió tipikus bűnállam volt, akár a csatlósai, köztük a Magyar Népköztársaság. És persze a Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt vezette Harmadik Birodalom. A sztálini bűnállam egyetlen erkölcsi vagyona a Hitler ellen folytatott harc és győzelem volt. Gondolatzsarui kitalálták, hogy a nácikat nem a saját nevükön fogják hívni, mert az egyszerű muzsikok és komszomolisták esetleg eltévednének a baloldali mozgalmak kavargásában, s összekevernék az ilyen-olyan szocializmusokat. Ezért az olasz Mussolini pártjának nevét, a „fascistát” ügyesen átcsúsztatták a németekre. Innen már egy tyúklépés volt a fogalom kiterjesztése bárkire, aki a szocialista rendszer ellenfelének minősült. Leginkább azért, mert annak nyilvánították. Érdemes emlékeztetnünk a szovjet büntetőjog egyik alapelvére, a „potenciális társadalmi veszélyességre”. Eszerint büntethetőségnek nem volt előfeltétele a tiltott cselekmény elkövetése. Ha a gazsik: a párt, a hatóság és persze a sajtó rásütötte valakire, hogy ellenség, akkor az illető hamarosan valamelyik koncentrációs táborban találta magát, persze a fasiszták között. Akkor is, ha szentül hitte, hogy ő öntudatos kommunista, és rajongott Sztálinért. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy napjainkban az Egyesült Államok terrorizmus gyanújával tart fogva rengeteg embert bírói ítélet nélkül, szintén potenciális veszélyesség miatt.
Mindenesetre a magyarországi „szocialisták”, ahogy 1945 után és 1956-ban tették, úgy 1987, vagyis Lakitelek óta elszántan forgatják a Sztálintól kapott fegyvereket. Önmagukat demokratának nevezik, bírálóikat pedig fasisztának. Mondom, Lakitelek óta, mert abban a bizonyos sátorban kiderült, hogy a magyarság jelentős része nem kér semmiféle szocialistaságból, ellentétben az SZDSZ bölcsőjének tekinthető monori találkozótól. Aki összehasonlítja a két rendszerváltó összejövetel iratait, különösen a lakiteleki zárónyilatkozatot és a Monorról érkezett társadalmi szerződést, az megállapíthatja, hogy a lakitelekiek még a „szocializmus” szót sem vették a tollukra. A történelemből tudjuk, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének az volt a politikai küldetése, hogy meghamisítsa az első szabad választás eredményét. Szélsőjobbos, antikommunista demagógiával átejtse a választókat, s szavazataikat megkaparintva átvigye azokat a posztkommunista hatalomátmentőkhöz. Ezzel meghiúsítva a tényleges rendszerváltoztatást. (Posztkommunista: aki a rendszerváltás után is a posztján maradt – Szántai Tamás.)
A gondolatrendőrség Kádártól örökölt, és titkos ügynökökből, hálózati emberekből, sajtómunkásokból álló csapata folyamatosan frissült az SZDSZ-független értelmiségiekkel. Remekül működik: azonnal lefasisztázza mindazokat, akik a nép, a démosz tényleges szabadságára akár csak gondolni mernek. Mit sem számít, hogy már nem a Szovjetunió vezető szerepe vagy a marxizmus nevű bölcsek köve, hanem a multik zsarnoksága és a multikulti hülyítés ellenében. Akárcsak szellemi elődeik, most is éles harcban állnak az egyházakkal és általában a jóra tanító intézményekkel: a Gulágon hosszú éveket töltöttek emberek keresztény vagy muzulmán hitük miatt. Ugyanakkor felhőtlen a gazsik kapcsolata a gazemberekkel. Gondoljunk a megélhetési bűnözők és a különféle devianciák pártfogására, vagy az állam tulajdontalanítására, nehogy a népnek – Kovács Pistinek – a hazája (!) oltalmat tudjon nyújtani nyúzói ellen. Miként a Gulág őrei sem védtek meg senkit a banditáktól. A helyzetet tökéletesen jelképezi, hogy a gazsik hada egy emberként áll a privatizáció tolvajai mögött, és demokratikus kormányfőjelöltnek tekinti Gyurcsány Ferencet, aki egy tényleges demokráciában a bátorság, a biztonság és az igazságosság leghalványabb felvillanása esetén legfeljebb zárkaparancsnokságra pályázhatna a szegedi Csillagban.
A nemzet demokratákra és fasisztákra való nyílt megosztása 1991. szeptember 26-án, a demokratikus charta zászlóbontásával történt. Természetesen sem előtte, sem akkor, sem azóta nem volt hazánkban semminemű valós fasiszta veszély vagy szervezet. Ilyesmiket éppenséggel a chartások és a hozzájuk közel állók találtak ki, szerveztek, vagy fújtak föl magánőrületeket. Külön lélektani tanulmányt érdemel, hogy maguk a kitalálók is elhitték hazugságukat.
Ha egy társadalmat demokraták és fasiszták alkotnak, akkor nemhogy árokbetemetésről, de párbeszédről sem lehet szó a két fél között, hiszen a fasiszta társadalmon kívüli lény, aki a legelemibb erkölcsi törvényeket fölrúgva kilépett a közösségből. A jóakaratú emberek természetes undorral fordulnak el tőle.
De mi van akkor, amikor az van, ami most van? Amikor a hazugság atyja uralkodik, s vezényli a gazsikat, akiknek egy szava mögött sem áll igazság, viszont annál több pénz és pénz és pénz, ami Pista bácsit és Mari nénit eltántorítja a népi oldaltól, s önérdeke ellen fordítja? Ha megkérdezzük Pista bácsit meg Mari nénit, azt válaszolják, hogy ők nem értik az egészet, itt mindenki lop, aljasul ígér fűt-fát, átveri és hülyének nézi őket, gyermekeik, Sztívi és Méri, lám, vadasan él mindenféle alakokkal, unokák sehol, ezt tessék, kérem…
Válaszolhatnánk Konfuciusszal, hogy helyre kell állítani a szavak eredeti jelentését, akkor kiderül, hogy mi a fasiszta, mi a demokrata, ki az, ki nem, mit lehet ígérni és mit betartani. Ezt Pista bácsiék továbbadnák, s talán juthatnánk némi politikai javuláshoz, de az aljasság, ha maradna, a gondolatrendőrség vele tartana, legfeljebb alakot váltana – ebben, tudjuk, utolérhetetlen. És nem találnánk orvosságot a fiatalok ügyére, az unokákra, és egyáltalán az életre, aminek a megromlásából az életgyűlölet, a fasisztázó gazsidemokraták és egyéb démonok előtörtek.
A baj létünk metafizikai alapjaiban gyökerezik. Valóságvesztésben szenvedünk, a valóságvesztés másik neve igazságvesztés, szeretetvesztés. Ezért hatalmaskodik el fölöttünk a hazugság atyja, ezért adunk hitelt a rágalmaknak, ezért tűrjük, hogy a kizsákmányolók igazságról papoljanak, s így eshet meg, hogy szeretet nélkül, gyermek nélkül vadasan kavarogjunk ágyról ágyra.
Ebben az esetben csak a legnagyobb erő, az ima segít. Két imát mondhatunk. Az egyik: „Szabadíts meg a gonosztól”, és Szent Mihályhoz is fordulunk, hogy járjon közbe, s tegyen is értünk a gonosz ellen. A másik Szent Bonaventura imája: „Uram, vezess bennünket utadon, hogy beléphessünk igazságodba, és szívünk örvendezve félje nevedet.” Az ima többes számában az egész nép benne foglaltatik, a gazsik is, hogy jó útra térjenek és igazságra, örvendező istenfélelemre jussanak, mert csak ebben a lelkiállapotban szűnik meg minden társadalmi viszály a fasisztázástól a választási hazugságversenyen át a gyermekgyűlöletig. Az imát mindannyian magunkra vonatkoztassuk, tehát gondoljuk el egyes szám első személyben is, mert anélkül nem megy. A saját megjavulásunk nélkül semmire sem jutunk: csak a jó bárányból lesz jó pásztor.

A szerző író