Kampánytükör

„Arra kérlek benneteket, hogy alávalót és durvát, igaztalant és hamist, személyesen bántót és tisztességben sértőt sem szóban, sem írásban, sem újságban, sem könyvben ne kövessetek el.” (Gyurcsány Ferenc)

Ritmusszekció. A szakkifejezés a zenekari ütősöket jelöli. Azt olvasom egy kormánypárti publicisztika alatt: „A szerző politikai elemző, az MSZP-ritmusszekció tagja”. Ajjaj, hamarosan itt lesznek a baseballütők is…

A Népszava főszerkesztője szorgalmasan olvassa lapunkat, és rendszeresen jegyzetírásra is serkentjük őt, ami szilárdítja önmagunk fontosságába vetett ingatag hitünket. Németh Pétert egy bizonyos árulkodó attitűd jellemez, amelyet korábban hangulat- és egyéb jelentésekben volt szokás kiélni. A Magyar Nemzet persze tartózkodott attól, hogy Gyurcsány Ferenc szélsőjobbról és szélsőbalról kölcsönzött verbális leleményei kapcsán „barnásvörös terrorról” beszéljen – ahhoz egy ilyesfajta jelentéssűrítő tehetség kell, mint Németh. Szerinte „a goebbelsi áthalláskísérlet lekerült a napirendről”; erre idézi előző napi írásunkat e tárgyban. (Lehet persze, hogy a Népszava napirendjéről lekerült, de akkor meg minek idézget?) A „vörös támadást” pedig úgy foglalja össze a főszerkesztő: Gyurcsány „újranyitná a recski munkatábort, és oda vitetné az összes fideszest”. Erre a konkrét eshetőségre őszintén szólva eddig nem is gondoltam. Ám ha ez is benne foglaltatik az újmagyar program titkos záradékában, jelzem: ebben a hazában temérdek fideszes van, az utóbbi időben gombamód elszaporodtak; kicsi lesz az a tábor, sokmilliárdos infrastruktúra-bővítésre lesz szükség Recsken. Talán fel lehetne kérni Vastagh Pált a beruházás kormánybiztosának. Ugyanakkor a belső ellenségkép kialakításában az MSZP kampánylapja részéről érzek némi rózsaszín zavart. Nehéz eldönteni, hogy az egyes számú lapvezető „a fiatal demokraták (? – tessék eldönteni, melyik szó van itten megkérdőjelezve)” frenetikus poénjával pusztán gerontofil kampánygesztust akar-e tenni (bár ez esetben vérig sérti például a fideszes nyugdíjasokat); vagy az ország felét egyszerűen kirekeszti a demokráciából. Ilyet már láttunk; s bár azt a rendszert is (népi) demokráciának nevezték, jómagam diktatúraként emlékszem vissza rá. Az volt az az időszak, amikor Németh Péter a Magyar Hírlap párttitkáraként tevékenykedett. Nyilván itt szedett magára olyan ideológiai műveltséget, amivel egyszerű mezei demokrataként bajos versenyre kelni. Jegyzetének kiemelésében például ez szerepel: „Szegény Csurka István, nehéz lesz versenyeznie.” Csurkáról az egész irományban amúgy szó sem esik, de reklámnak meg mumusnak a jelek szerint megteszi. Az expárttitkárság ismeretében még talányosabb az a feltehetőleg nem elismerő szándékú szófordulat is, amelyet lapunk (az ő markáns és találó megfogalmazásában: „heccújság”) egyik publicistájára és a néven is nevezett Fricz Tamásra alkalmaz: szerinte mindkettő „nagy utat járt be”. Lehet viszont, hogy Németh ugyanott maradt: ő maga az állhatatosság szobra. Ám ha tiszta a demokrata lelkiismerete, érthetetlen, miért retteg attól, hogy „ezek tényleg takarítani akarnak”. A tisztaság fél egészség; de ez egy szabad ország: ha valaki ragaszkodik hozzá, nyugodtan maradhat a saját piszkában.

Kell a jó könyv! Most kaptam meghívót Révész Sándor legújabb alkotásának bemutatójára, amely A múlt köde címen írott nosztalgiázó írásokat gyűjti össze. Antall József és Aczél György monográfusa, a Népszabadság publicisztikai rovatgazdája az Orbán-kormány négy évét dolgozta fel havi bontásban, érthetően szubjektív megközelítésben. Végül is ragyogó ötlet egy kormánypárti újság alkalmazottjától: idézzük az előző ciklus viselt dolgait – addig sem kell a mostani kormányzat temérdek szennyesével foglalkozni. Született demokrata persze nem áll meg egy kötetnél: jómagam sokkal kíváncsibb volnék a másodikra, amely Medgyessy és Gyurcsány éráját dolgozza fel gyilkos kritikai éllel. Hogy lesz-e A múlt köde 2., azt egyelőre a jövő köde takarja. Mikor e sorokat rovom, még nem tudom, mi látható e könyv borítóján. A kampánykönyvek íratlan kódexe szerint Orbán Viktor nem maradhatna le róla, ez ugyanis a biztos siker záloga. Így járt el doktor Kende is a négyzetre emelt Viktorral, akárcsak Ferenczi Krisztina a Szüret című kampányművével. Az utóbbi egyébiránt ronthatja a könyvbarátok érdeklődését, hogy az Élet és Irodalom is a Fiúk a szőlőben című pulitzerizmussal nyomul; a Magyar Narancs pedig akár plágiumpert is indíthatna a szerzőnő ellen a hetilap rovatcímének elorzása miatt. (Szerintem nem fog.) Mind nehezebb a könyvterjesztők dolga, ha a sokadik bőrt próbálják lehúzni arról a hipotetikus rókáról, hogy Orbán Viktor lop, csal, hazudik, sőt ő az Antikrisztus is. (Ráadásul még a Medgyessy-memoár is egy merő remittenda, mióta kiderült, hogy nem is ő írta.) Gyurcsányék jobban tennék, ha a választói akarat befolyásolására az efféle „internacionalista vizslák” tenyésztése helyett inkább az MSZP programírásába invesztálnának valamicskét. Akkor nem kéne e célra kölcsönvenni a Nemzeti fejlesztési tervet.