Kis totalitárius állattan

Azt javaslom, mélyedjünk el kicsit a kommunizmus stilisztikájában, mert Magyar Bálintnak már nagyon kevés ideje van ahhoz, hogy létrehozza az ELTE „veszett- és kóborkutyológia” tanszékét. Szó, mi szó: a totalitárius diktatúrák ideológusai mindig is szerették az embereket, embercsoportokat, felebarátaikat állatokhoz – kártevőkhöz, férgekhez, ebekhez, esetleg rókához, patkányhoz – hasonlítani. Parádés hasonlatkészletet gyártattak úgynevezett értelmiségi holdudvarukkal. Lehajoltam a marxista, leninista, hitlerista, sztálinista szakirodalomhoz, és csinos tavaszi csokrocskát szedtem össze a totalitárius emberállattan illatozó tarka mezején.
Kezdjük Leninnel, kezdjük azzal az állammal, amely először állított fel koncentrációs táborokat: kezdjük Szovjet-Oroszországgal! Még mindig keveset tudunk azokról a munkáslázadásokról és paraszti ellenállásokról, amelyek végigkísérték a szovjet hatalom terrorba szilárdulásának útját. 1920-ban Tulában sztrájkba léptek a dolgozók, még az asszonyok is megtagadták a vasárnapi műszakot. Azt mondták: ez az egyetlen nap a héten, amikor élelemért járhatják a falvakat. Másnap egy Cseka-különítmény szállta meg Tulát és környékét: négy nap alatt tízezer embert tartóztattak le. Mivel börtönben ennyi ember nem fért el, a csekisták a szabad ég alatt őrizték őket. Egy ideiglenes telepen, mondhatnánk. El kellett őket különíteni, mert a vasárnapról elég konzervatívan gondolkodtak. Aki már nem bírta a bezártságot meg az éhséget, s élelmiszerjegyhez akart jutni, azzal aláírattak egy nyilatkozatot, amely arról szólt, hogyan kell megalázni az emberben az istenit egy darab fekete kenyérért. Vagyis a kommunizmusról szólt. Idézzük szó szerint: „Alulírott büdös kutya és bűnöző, szánom-bánom a forradalmi bíróság és a Vörös Hadsereg színe előtt, amit tettem, bevallom bűneimet, és megígérem, hogy lelkiismeretesen fogok dolgozni.”
Választások ide vagy oda, 2006-ban az a politikus, akinek az állathasonlatokra nincsen fülhallása, valószínűleg hézagosan foglalkozott a kommunizmus történetével. Talán nem volt rá ideje, hiszen fiatalkorában leveleket kellett írnia a helyi pártbizottságnak arról, hogyan kell taccsra vágni az újonnan megalakult Fideszt, később pedig a biznisszel volt elfoglalva. Valójában tehát sosem volt érkezése olyasmin eltűnődni, vajon mit jelenthetett egy ember önbecsülésének az, hogy „alulírott büdös kutyának” kell neveznie magát. Mert ha ezen elgondolkodott volna, akkor soha nem hasonlított volna se embert, se embercsoportot kóbor kutyákhoz.
Folytassuk kis totalitárius állattanunkat Hitlerrel. Mint tudjuk, a müncheni sörpuccs után letartóztatták, börtönbüntetése idején írta meg Mein Kampf című főművét, amelyben nyersen és brutálisan a neki nem tetsző embercsoportot csak „férgeknek” nevezte, amelyet – mint valami „pestist” – ki kellene irtani.
De felidézhetjük a moszkvai nagy pereket is. Visinszkij – Gorkij egy novellájára utalva – a halálra ítélt Buharinról azt mondta a vádbeszédben, hogy „átkozott keveréke rókának és disznónak”. Ebből is láthatjuk, hogy egy állat nem állat, ha a tökéletes társadalomról van szó.
Meg sem lepődhetünk most már azon, hogy Sztálin tanítványa, Rákosi Mátyás nem érte be azzal, hogy Titót láncos kutyához hasonlította. A Rajk-perben elmondja, hogyan terpeszkednek el Belgrádban „a nagy amerikai tőkés cégek képviselői vagy a német fasiszta specialisták”. Nos, mihez hasonlította őket? Sose jönnénk rá: „hiénákhoz és dögkeselyűkhöz”, akik „a dolgozó nép húsából és véréből táplálkoznak”.
Ugorjunk át néhány évet, folytassuk 1956 baloldali interpretálásával. Segítségünkre van Faludy György visszaemlékezése. Úgy tűnik, aki megjárta Recsket, annak élesebb a hallása az állati analógiákra. Azt olvashatjuk a Pokolbéli víg napjaim után című könyvben, hogy a londoni emigráns magyarok 1956-ot mindig forradalomnak nevezték, viszont ellenfeleik (elsősorban az otthoni kommunisták) „csak fasiszta zendülésről, ellenforradalomról, patkánylázadásról szónokoltak”.
Tehát: büdös kutya, féreg, hiéna, róka, disznó, dögkeselyű, patkány. Egy egész állatkert. Csúszómászók, dögevők, ártatlan négylábúak. Nem álltak két lábra: nem alacsonyodtak odáig. De ne keseregjünk, menjünk egy kicsit vissza az időben! Szemezgessünk a baloldal klasszikusaiból! Marx és Engels levelezése valóságos kincsesbánya az embereknek az állatokhoz hasonlítása szempontjából. Marx így ír Joseph Weidemeyernek 1852. február 13-án: „Így köszönik meg a kutyák a Neue Rheinische Zeitungnak, hogy mindig védelmébe vette a demokrata csürhét…” (Utóbbi két szó aláhúzva.) Engels viszont Marxhoz írott levelében egy bizonyos Imandt úrról azt írja: „canis domesticus communismi germanici” – azaz: a német kommunizmus házőrző ebe, akit „rövid pórázra kell fogni” (1852. augusztus 16.). Csak zárójelben jegyezzük meg: sajátjaikról beszéltek így. 1863 augusztusában Marx – szintén Engelsnek – megvetően írja Lasalle-ról: „Begyűjti trágyagyárába a mi húsz évvel ezelőtt kiválasztott exkrementumainkat, hogy megtrágyázza a világtörténelmet. Hazánk istentelenül siralmasan fest. Ha nem kapunk kívülről egy jó kis verést, nincs mit kezdeni ezekkel a kutyákkal.” Mint látjuk, a „veszett- és kóborkutyológia” tanszék hatalmas szakirodalommal foglalkozhatna. A totalitárius államok – Szovjet-Oroszország és a hitleri Németország – részéről az európai lakosság kondicionálása megtörtént, Gyurcsánynak volt mire alapoznia. A lakossági fórumon hallgatói közül sokan nevettek – Cipolla ügyesen csattogtatta az ostorát.
De mi van azokkal, akik mindezen nem tudnak nevetni? Akik nem kívánnak „lemenni kutyába”? Mert az emberek nem egyformán és nem mindig ugyanazon nevetnek. Akármilyen jó egy poén – a nevetésre kiszemeltek mögött mindig sorsok vannak. És egy ember a sorsa függvényében sír és nevet. Egy tébécés költő írta valamikor: „Vastüdőről nem gyártok vicceket.”
Poén hangzott el akkor is, amikor a sztálini terror első hullámának idején Bulgakovhoz házkutatás céljából elmentek a GPU emberei. Az író nem volt otthon, ezért felesége, a házmester és az államvédelem két embere leültek, múlatták az időt. Csak megjön ez a Bulgakov, hogy segédkezzen a házkutatási parancs végrehajtásában. A házmester, hogy oldja a feszültséget, viccet mesélt: Két férfi beszélget a Lubjanka téren. „Nem tudja, hol lehet életbiztosítást kötni?” – kérdi az egyik. Mire a másik: „Fogalmam sincs, de a halálát ott szemben biztosíthatja.” Állítólag a házmester egyedül hahotázott a saját viccén. A többiek síri csendben maradtak. Talán azt figyelték, meghallják-e A Mester és Margarita szerzőjének csapdává alakult lakásához közelítő lépteit.
Így vagyunk sokan Gyurcsány poénjával is. Kóborkutyázni, veszettkutyázni, kártevőkké alázott emberek elszállításáról habogni, azt hittük, ebben az országban már nem lehet. De úgy látszik, igen. Pedig már nincsenek itt a szovjet tankok, hogy a politika tribünjéről lepufogtatott „veszettkutyázó” gyűlöletbeszédet fedezzék. És mégis: szívesen mondanám, hogy Gyurcsány talán azt sem tudta, mit beszélt. Hogy elfáradt, hogy véletlenül kutyázott-telepezett, mert nem bírja irammal a kampányt, mert nem olyan saválló, mint a riválisa. Ám ha nem tudja, mit beszél, akkor mit keres ezzel a stílussal egy európai demokráciában? És főleg mit keres ezzel a stílussal a magyar politikában? Egy olyan országban, amelynek sosem hagyták behegedni a sebeit, mert sosem gyógyították csillapító szavakkal, s nem borították be a megértés tiszta gyolcsával…

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő