Köztársasági eszmék és téveszmék

Védjük meg a köztársaságot! Igazi sikerélménnyel kecsegtető vállalkozás ez, főleg, hogy sem égen, sem földön nem mutatkozik egyetlen árva, köztársaságunkra fenekedő politikai erő sem, így a merész kiállás különösebb kockázattal sem jár. Ám pont ettől válik bonyolulttá a respublika védelme, hiszen nem létező ellenségek, fantomok ellen nehéz, szinte lehetetlen eredményesen harcolni. Baloldali szokás az ilyesmi, balszerencsés következményekkel. Persze a köztársaságot védelmező hirtelen felbuzdulásnak van valami közvetlen kiváltó oka is, mégpedig Orbán Viktor azon kijelentése, miszerint: „…a magyar nemzet a test, a köztársaság pedig a ruha.” Ez az állítás a világ valamennyi köztársaságában, ahol különbséget tudnak tenni az állam és az államforma között, kézenfekvő, szinte közhelyszerű társadalomtudományi tételnek minősülne, kizárólag a magyarországi baloldalon vált ki hisztérikus indulatokat. Begerjedt szónokok, felhevült publicisták bizonygatják, hogy Orbán csak cicomának tartja a köztársaságot, ami sárba vethető, hogy az 1989-ben kialakult berendezkedést becsmérli, s ezáltal megkérdőjelezi 1848 szellemét és a haza akaratát, hogy elfordult a rendszerváltozás általa megunt eszményeitől, sőt még az is elhangzott, hogy Orbán szerint a köztársaság és a nemzet egymást kizáró fogalmak.
Igazán pihent agy, már-már tiszteletet ébresztő szellemi erőfeszítés szükségeltetett ezen értelmezések, következtetések, dekódolások előállításához, kár, hogy Orbán szavai a legkevésbé sem erről szólnak. A köztársaságot fenyegető mumust ők találták ki, ők, akik annyit ijesztgették vele egymást. Ez sajnálatos, ám Orbánnak, de még a köztársaságnak sincs semmi közük hozzá. Még azt sem mondhatni, hogy Orbán megsértette a magyar köztársasági eszme hagyományait. Van ilyen hagyomány, igaz, a baloldal rendelkezik egy köztársaságot szétverő hagyománnyal is, de arra mostanában nem különösebben büszke. A magyar köztársaságok rövid, de tanulságos történetét vizsgálva hamar rájövünk, hogy valójában kiktől is kell megoltalmazni a respublikát.
A köztársaság olyan államforma, amelyben az államfőt (köztársasági elnököt) és a legfelső államhatalmi, törvényhozó testületet az alkotmányban előírt módon, meghatározott időtartamra választják, s a végrehajtó hatalom (a kormány) a törvényhozó testületnek tartozik felelősséggel. Egy köztársaság fennállása feltételezi a demokratikus alapelvek, a jogállamiság, az alapvető szabadságjogok érvényesülését, ám azok nem csak egy köztársaságban valósulhatnak meg. A választások módja sem döntő jelentőségű. Ahol közvetlenül a nép választja az elnököt, s nem öt, hanem négy vagy hat évre, ott is elég jól működhet a köztársaság, ezért a sajátos magyar formát felesleges az egyedül üdvözítő módozatnak beállítani. Alkotmánymódosítással lehetőség van a köztársaság átigazítására is, a köztársasági eszme lelkes híve és propagátora, maga Medgyessy Péter is tett ilyen javaslatot, akkor nem sikoltozott senki, hogy összeomlik a rendszer, netán megszűnik a demokrácia. A mostani, betegesen merev ragaszkodás az 1989-ben kialakult formákhoz olyan, mintha a parlamentarizmus legfőbb feltételének a 386 tagú parlamentet állítanánk.
A köztársasági eszme elkötelezettjei szívesen hivatkoznak az 1848-as forradalom republikánus hagyományaira. Kétségtelen, szellemi vezérei, a márciusi ifjak többségükben republikánus érzelműek voltak, ám sem a forradalom, sem a szabadságharc követelései, kimondott céljai között nem szerepelt a köztársaság kikiáltása. Követeltek szabadságot, függetlenséget, demokratikus jogokat, csak éppen köztársaságot nem. 1849. április 14-én kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, de a köztársaságot mégsem kiáltották ki, s Kossuthot sem köztársasági elnökké, hanem ideiglenes kormányzóvá nevezték ki. Az államformáról csak később kívántak dönteni, s utólag ostobaság lenne találgatni, hogy melyiket választották volna. Ha az 1848-as köztársasági hagyományból korunkban is tanulságos lehet valami, akkor az nem más, mint az akkori republikánusok bölcs önmérséklete. Ők mindennél előbbre valónak tartották a haza, a nemzet, a nép érdekeit, s nem akarták ráerőltetni a köztársasági államformát a nemzetre.
A bölcs önmérséklettel 1918-ban már nem találkozhattunk. Az első magyar köztársaság dicsőséges históriája a magyar történelem legfényesebb lapjaira tartozik. Kár, hogy olykor olyan benyomásunk támad: politikai félnótások és gátlástalan kalandorok akciója volt az egész, ami nekik kevés sikert hozott, az országnak viszont annál több bajt, szenvedést, tragédiát. Az 1918. november 16-án kikiáltott népköztársaság születésével egy időben feloszlott az Országgyűlés. A hatalmat a semmilyen törvényes felhatalmazással nem bíró Magyar Nemzeti Tanács gyakorolta, amely önjelölt testületnek Károlyi Mihály volt az elnöke. A nemzeti tanács nevezte ki 1919. január 11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnöknek. Hoztak demokratikus szellemű rendeleteket, amelyeket vagy végrehajtottak, vagy nem, mindenesetre a törvényes polgári demokráciát nem arról az időszakról kell mintázni. Az általános fejetlenség, zűrzavar, tobzódó erőszak és politikai terror állapotai közepette az új választások kiírását egyre halogatták, végül április 10-ét jelölték ki az első szabad választások időpontjának, ám azt a köztársaság már nem érte meg. Március 21-én átadták a hatalmat a kommunistáknak, így az első magyar köztársaság 126 napos, kínos vergődés után dicstelen véget ért. Aligha vehetjük rossz néven bárkitől, ha pont erre a hagyományra nem büszke.
A második magyar köztársaság kikiáltását legalább a szabadon választott nemzetgyűlés elsöprő többséggel megszavazta. Apró szépséghibája a dolognak, hogy az államforma megváltoztatása csak a szociáldemokrata párt programjában szerepelt. A többiek hallgattak róla, következésképpen a néptől nem nyerhettek felhatalmazást. Népszavazást nem tartottak, így csak feltételezhették, hogy döntésük egybeesik a többség akaratával. A köztársaság 1946. február 1-jei kikiáltása legitimációs problémákat vet fel, nem igazán jogszerű, ha manapság a jogfolytonosság nevében hivatkoznak rá. Bár sokan tartják a magyar demokrácia jeles korszakának azt a másfél-két évet, de miféle demokrácia az, amelyikben a 17 százaléknyi kisebbség szinte ellenállás nélkül ráerőszakolhatta akaratát a nemzetre? Pont a demokrácia hiányosságai vezethettek oda, hogy a nem létező „köztársaság elleni összeesküvés” felgöngyölítésével gyakorlatilag a köztársaságot is felszámolták. A kommunisták, akik oly reszketve féltik a köztársaságot és a demokráciát, a második respublikát is szétverték, így gazdagítván a dicső hagyományt.
Bárcsak elmondhatnánk, hogy a harmadik köztársaság születése körül minden a legnagyobb rendben történt! Sajnos nem tehetjük. A rendszerváltó erők nagy műgonddal munkálkodtak a népköztársaság békés, jogszerű megszüntetésén és az új köztársaság kialakításán, amikor 1989. október 23-án puccsszerűen kikiáltatott a köztársaság. Ez a közjogi aktus egyetlen párt döntése volt, persze az Országgyűlés megszavazta, éppúgy, mint korábban a párt minden megrendelését. A parlamentarizmus megcsúfolása lenne azt az Országgyűlést szabadon választott, legitim törvényhozó testületnek minősíteni, mégis sok törvényt és jogszabályt hagyományozott a rendszert váltó országra, lassítva, akadályozva, némely területen lehetetlenné téve a demokratikus kibontakozást.
A köztársaság belépője megelőzte a köztársasági elnök megválasztásáról és közjogi szerepéről szóló döntést, kész helyzet elé állítva a népet, amelynek megkérdezését ezúttal is elmulasztották. Az új respublika bemutatkozása nem sikeredett túl fényesen, hiszen fennállásának első két hónapjában jól bevált diktatórikus módi szerint folyamatos titkosszolgálati megfigyelés alatt tartották az ellenzékinek mondott személyiségeket, azokat az elvileg teljes jogú állampolgárokat, akik oly sokat tettek a békés átmenetért. Jellemző, hogy azóta sem derült ki, hogy kik és mire használták ezeket a törvénytelenül gyűjtött adatokat. Miért volt annyira sürgős az MSZP-nek? Ha nagyon jóindulatúak és toleránsak vagyunk, akkor csak azt említjük, hogy szerettek volna valami nagy rendszerváltó tettet demonstrálni. Ha józan tárgyilagossággal elemeznénk a történteket (alkalomadtán majd megtesszük), arra jutunk, ezzel az eszközzel is szerettek volna keresztbe tenni a rendszerváltozásnak. (Részben sikerült.) Gyurcsány, amikor azonosítja a nemzet, a haza és a köztársaság fogalmát, amikor a köztársaságot a demokrácia, a jogállamiság nélkülözhetetlen feltételévé teszi, akkor nem a köztársaságot védelmezi, hanem az 1989. október 23-án kikiáltott joghézagot és az abból következő, kétes tisztaságú állapotokat. Mert aki komolyan veszi a köztársasági eszmét, tanulni akar a magyar hagyományokból, az a harmadik köztársaság fazonján talál igazítanivalót. Nem azért, mert levetné a sárba, éppen ellenkezőleg: szeretné megvédeni.
Védjük meg a köztársaságot! Eme szándéknak nem a balliberális tüntetés a megfelelő fóruma. A vasárnapi nagygyűlés a köztársaság védelmére is alkalmasabb demonstráció.