Magyar Bálintéknak analfabétákra van szükségük

Orbán Viktor megdöbbenve olvasta gyermekei történelemkönyvét, mert – amint az egyik kampánygyűlésen elmondta – rádöbbent, hogy mennyire elavult, marxista gondolatokat tartalmaznak. Ezen is változtatni szeretnének, mondta. Valóban, a Nemzeti Tankönyvkiadó Száray Miklós-, Szabó Péter-, Salamon Konrád-féle könyvein kívül erős baloldali töltésű tankönyvsorozat áll ma a diákok rendelkezésére. S milyen lesz a jövendő nemzedék világszemlélete? Olyan, amilyenné nevelik otthon, s ahogyan és amiből tanítják. Hogyan tudna december 5-én igennel szavazni az a diák, akinek a Kárpátalját tőlünk erővel elcsatoló Szovjetunió tovább élő történelemszemléletének megfelelően azt tanítják, hogy Magyarország elnyomta a nemzetiségeket, és ennek következménye Trianon? Ugyan ki tanítja az Európában az egyetlen Svájcon kívül Magyarországon folyamatos kollektív joggyakorlatot; azt, hogy a kezdetektől fogva területi autonómiát élveztek a székelyek, a XII. században beköltöző szászok Erdélyben és a Szepességben, majd a kunok és a székelyek mintájára nyernek szabadságot Bocskaitól a hajdúk, majd a hajdú szabadság mintájára szabadítja fel a harcoló jobbágyokat Rákóczi? Ki tanítja, hogy a XVI. századtól felerősödő nemzetiségi bevándorlás országvesztő lehetőségére már figyelmeztettek az erdélyi országgyűlésen? Melyik tankönyvben olvasható, hogy a betelepülő ruszinok, szerbek, románok milyen teljes körű egyházi-kulturális autonómiát kaptak, amelyben önálló oktatási és kulturális intézményhálózatot fejleszthettek magyar állami finanszírozással?
De melyik tankönyvben olvashatjuk a holokauszttal kapcsolatban, hogy hány száz nővér és pap kockáztatta vagy áldozta életét a zsidómentésben, s mennyi azon zsidómentő polgároknak a száma, akiknek az anyagait a Holocaust Dokumentációs Központ gyűjti, és amely mentésekről léteznek bár korabeli dokumentumok, de ma élő tanúk híján e mentéseket nem fogadják el, s nem ismerik el?
Csoda, ha ma egy Erdélyből áttelepült iskolai könyvtáros nem meri a megújult ETO-rendszer szerint a Magyarország története címszó alá alcsoportként az Erdély, Délvidék, Felvidék címszavakat beilleszteni, hogy a diákok könnyen kézbe vehessék e nemzetrészek történetét? Esetleg felfedezhessék, hogy ilyen is van, még ha eddig csak az USA-ban jártak? De ma a könyvtárak lassan elnéptelenednek, a diákok az internetről olvasnak, különösen akkor, ha nehéz nekik az olvasás. Márpedig nehezen megy az olvasás – igazolja ezt a Pisa-teszt, a műszaki egyetemre jelentkezők csökkenő száma, a diszlexiások és a diszgráfiások növekvő száma. Ma már olyan leendő történelemtanár is jött tanári gyakorlatra gimnáziumunkba, aki nem tudta folyamatosan, hangosan felolvasni az adott szöveget a diákoknak; minden szó után megállt, szünetet tartott. Ugye senki nem csodálkozik azon, ha elmondom, hogy ennek a végzős egyetemistának nem volt otthon saját szakkönyvtára, ő is az interneten olvasott a tananyaghoz hozzá.
Tizenöt éve minden fórumon szóvá teszem az egy szótag hangsúlyú, egyszerre kiejthető angol olvasási módra kifejlesztett szóképes olvastatás következményeit: a diszlexiát, a diszgráfiát, a szövegértés elmaradását. S ami ennek gyakorlati következménye: az olvasás megutálását. Pedig egyszerű a magyarázat, ha sikerül egyszerre jól kiejteni egymás után egy-egy szót, akkor mire a mondat végére érünk, az egészet újra kell kezdeni, ugyanis most egybe kell olvasni a különálló szavakat ahhoz, hogy a mondat egészének a jelentését is felfoghassuk. Tessék ezt kipróbálni. Én minden első évfolyamon olvastatom a diákokat, és házi feladatul adom azt, hogy év végére tanuljanak meg szótagolva olvasni, hiszen az elolvasott szöveg tartalmát sem lesznek képesek gyorsan felfogni, visszaadni. Ha pedig betűt tévesztenek, amely ezen olvasási mód következménye, borzalmas helyesírás alakul ki. Nem érzik például, hogy mikor kell megduplázni a t betűt a szó végén stb.
A többgyermekes szülők azonban ezt már tudják, s miután az iskola két-három gyereküket tanulásra és továbbhaladásra képtelenné tette, maguk ülnek otthon oda melléjük, s tanítják az ötven évvel ezelőtti, jól bevált módszerrel olvasni. Igaz, ahhoz az alsó négy osztály szükségeltetett! Ó, ma már mennyivel többet oktatnak az alsóban! – mondhatnánk. De milyen eredménnyel? Mindent újra kell kezdenünk a gimnáziumban, hiszen sem szorozni, sem osztani, sem olvasni nem tudnak a gyerekek, amikor hozzánk érkeznek. Szerencséje annak van, akinek az óvodás gyerekét olyan logopédushoz utalják, aki szótagoltatja a beszédhibás gyerekeket, aminek következtében ezek a gyerekek mind kiválóan megtanulnak később olvasni. Ezt az oktatáspolitikai reformot azonban hiába várjuk Magyar Bálinttól, de bármely más oktatásirányítástól is. Az olvasástanítás módszertanába ők ugyanis nem szólhatnak bele. Ezzel szemben minden évben adminisztrációs munkák tömegét végeztetik velünk a NAT-tal, a helyi tantervvel, az új típusú érettségivel kapcsolatos feladatoktól kezdve az egyre több és bonyolultabb tanulói adminisztrációig. Amire nincs időnk: a gyermek lelkének, személyiségének alakítására. A kötelező tanulmányi kirándulásokat eltörölték, ma már csak egy napot fizet a minisztérium.
Hol vannak a háromnapos országjárások, amelyeken irodalmi és történelmi emlékhelyeket tekinthettek meg a diákok, felkeltve érdeklődésüket a kultúra, az ember, a táj iránt? S ki szól arról, hogy a tévéből tizenöt éve áradó szennyel, erkölcsi rombolással – még ha mindenki a pedagógusra mutat is – ilyen körülmények között esélyünk sincs, hogy felvegyük a küzdelmet?
Bármerre járunk, mindenki ezt mondja: a liberálisoknak az a céljuk, hogy hazánkat a nyugati tőke segédmunkásaivá tegyék. Ezért kell elbutítani mindenkit. A gyakorlati tapasztalatok immár azt jelzik: igazuk van.

A szerző a budai Szent Margit Gimnázium tanára