Megvalósulóban Huxley Szép új világa

Hosszú idő óta nem éreztem magyarországi hír hallatán azt, amit március 10-én, pénteken délután, amikor szétröpítette az összes csatorna: júniustól az Alkotmánybíróság engedélyezni fogja tizennyolc éves kortól a nők sterilizálását.
Azt hittem, a két évvel ezelőtti, december 5-i népszavazást, amelynek nyomán elrúgtuk magunktól a határon túli magyarokat, gyalázatosságban nem lehet alulmúlni. Tévedtem. Júliustól minden magyar lány, aki éppen leérettségizett, vagy éppen még nem érettségizett le, fogja magát, s az első szerelmi csalódás, meghiúsult felvételi utáni depresszió vagy az után, hogy a Jani erőszakos volt a házibulin („És most lehet, hogy teherbe estem?”), besétál egy kórházba, hogy ugyan égessék már át a petevezetékét, az most neki nem kell.
És átégetik a petevezetékét. És soha, de soha nem lesz gyereke. Olyan érettek a mi tizenéves gyerekeink, hogy ezt egy perc alatt eldönthetik? (És olyan érettek voltunk mi magunk huszonöt vagy akár harmincévesen, hogy dönteni tudtunk volna erről, ha módunkban áll?) Ezek a tizenéves gyerekek vagy éppen huszonéves fiatal nők „élhetnek a jogaikkal”? Uramjézus!
Most értettem meg a zsidótörvényeket. Most értettem meg a vérbírókat. Most értettem meg minden aljasságot, amit a törvény emberei szemrebbenés nélkül elkövettek. A vérbíró, megjegyzem, félt. Nem ok nélkül. Ezért neki végül is van valami elenyésző mentsége. Volt erről társadalmi vita? Beszéltünk erről? Megszólaltak a nőket képviselő szervezetek? Az orvosi kamara? Az egyházak? Hallottunk értelmes diskurzust ezekről a dolgokról? Vagy nekünk csak arról szabad tudnunk, hogy hány nőies alkatú férfi (férfias alkatú nő) operáltatja magát nővé (férfivá)? Nekünk csak a deviánsról lehet hírt adni, amíg normális a gyerekünk vagy a barátunk gyereke, addig annak a sorsa, vágya, lelki gondjai, életének perspektívája senkit nem érdekel?
Júliustól tehát tizenéves gyerekeink a szabadság, a szabad döntés jegyében tönkretehetik az életüket. Visszafordíthatatlanul. Bravó. Szeretnék visszafogott lenni. Nem tudok. Az a baj, hogy eddig, ha meghallottam ezt a szót, Alkotmánybíróság, tekintélyes, okos embereket képzeltem el. Maga az intézmény ráadásul a rendszerváltozás, a jogrend szimbóluma is volt kicsit.
Most már egészen másnak a szimbóluma. Nem szeretnék sajtópert, nem írom le, hogy számomra minek a szimbóluma. Nem teszem fel a kérdést, hogy vannak-e az alkotmánybíráknak gyerekei, nincs jogom megkérdezni tőlük, hogy milyen a házasságuk, és miféle családi életük van, és van-e fogalmuk, egy egészen kicsi kis fogalmuk arról, hogy sokszor milyen ellentmondásos, bonyolult folyamatok során születik meg korunk asszonyaiban az, hogy alkalmassá válnak az anyaságra. Testileg bizonyára alkalmas rá bárki akár tizenhat évesen. Lelki értelemben – de hát ezek unásig ismert lélektani közhelyek – jóval később, felnőtt tapasztalatok birtokában. A mostani döntés egyértelművé teszi, hogy ezeknek a később beérő nőknek ezentúl nincsen „majd”. Nekik csak a könny és az öngyilkosság marad, közel a harminchoz, amikor minden nő – igen, a félanalfabéta is és a háromdiplomás is, de a félanalfabéta valószínűleg kicsit előbb – rádöbben arra, hogy gyerek nélkül nem érdemes élni. De hiába döbben rá, mert az Alkotmánybíróság döntést engedélyezett neki arra, hogy önmagát meddővé tegye.
Nem kérdezem, hogy a tisztelt alkotmánybírák olvastak-e valaha is regényt, nem kortárs regényt, hanem azt a régi fajtát, tudják: Tolsztojt, Balzacot, Dosztojevszkijt, ilyesmit, vagy csak a római jogot gyúrták. Nem kérdezem, hogy van-e fogalmuk az emberről, az ember (jelzem, a nő is ember) gyakran hormonális hátterű, hatalmas, önpusztító energiáiról, nem kérdezem, hogy emlékeznek-e ifjúkorukra, láttak-e szenvedélyes asszonyt legalább filmen, és képesek-e felfogni, hogy mi mindenre képes önmaga ellen egy ember, ha nő. Pláne egy fiatal nő egy vagy két szerelmi csalódás, frusztráció, megaláztatás, idegkimerültség, becsapottság után.
Nem kérdezem azt sem, tudnak-e arról valamit is, hogy látszólag szabad, egyéniségkibontakoztató korunk valójában velejéig egyéniségellenes, sőt le merem írni, hogy nőgyűlölő, nőmegalázó kor, mert a szexközpontúság erőltetésével eltörölte azt, amitől egy nő valóban és igazán nő: eltörölte az erotikát. Testkultusza hideg és kegyetlen, és a legjobb úton halad afelé, hogy a nőkből kiölje mindazt, ami lényük lényege, ami természetességében vonzó, mert ez a kor a férfiakat elférfiatlanítja, a nőket pedig elférfiasítja, és ettől nagyon rövid időn belül nagyon unalmas lesz minden, mert a nők a férfiakra, a férfiak pedig a nőkre kezdenek hasonlítani, és ez nem hat izgalmasan. Ezért kell annyi pótszer, ezért kell a nőknek is inni, és ezért sírnak a férfiak ott, ahol senki nem látja őket. Kierkegaard írja, hogy a legnőiesebb válik a legnőietlenebbé, ha avatatlan kezekbe kerül.
Korunk ez az „avatatlan kéz”. Ez a kor megsemmisíti a nőkben azt, ami elemi női erő, ami a nőiség lényegéhez tartozna, és a tárggyá változtatott nő, hogy úgy mondjam, jó, ha meddő. Igen: jó, ha meddő. Ott nem kell félni a férfinak, hogy egyszer csak előáll a nő sírva vagy könnytelenül, hogy ő most gyereket vár(na); egy nő, kedves alkotmánybíró uraim, maguk szerint is jó, ha meddő? Mert a Blahán is ezt mondják a fiúk: egy nő jó, ha meddő, akkor nincs vele baj. Legyen csak meddő! Aztán ha emberileg beérik, ha elege van a szennylapok hamis ideáljaiból, ha az egész világ arcába vágja a saját szent nőiességét, és fel szeretné mutatni az Istennek a kisbabáját, de már ez sem adatik meg neki, mert ő maga, a szerencsétlen teremtmény maga tette meddővé önmagát tizenévesen, akkor, tisztelt alkotmánybíró uraim, hát akkor önök mit szólnak? Segítek önöknek: azt kell böfögni, amit a Blahán meg a Nyugati aluljárójában szoktak a fiúk két b… meg között: egy nő jó, ha meddő.
Mintha egy Huxley-regényben élnék. A Szép új világban. A szabadság teljes félreértelmezésének világában.
Mi működtethette a törvény embereit? Arra gondoltak netán, hogy akiben felelősségérzet van, az úgysem tesz ilyet? De kiben van elegendő felelősségérzet tizenévesen? A jól nevelt, polgári hátterű leánykákban? És a többiek? A kis cigány lány, akinek nincs pénze a fogamzásgátlóra, meg amúgy is elfelejti bevenni, meg a Karcsi is azt mondta, hogy „csináltassad meg magadnak, aztán akkor levan a gond, nyugodtan kavarhatunk”, és ő megy, és megcsináltatja? Az rendben van? Ő mehet a vágóhídra? Az ő gyereke nekünk nem fontos? Ki fontos nekünk? És mi fontos nekünk? A felelőtlenek ne szaporodjanak? Döntsenek ők?
Hol élünk? Arról kell hallgatnunk a vakert, hogy a Fidesz vezetőségében nincs elég nő? Az a magyarság fő problémája? Sosem gondoltam volna, hogy kampányban leírom: se Gyurcsány, se Lendvai, se senki annyit nem ártott az országnak, mint azok, akik ennek a döntésnek szabad utat engedtek. Szeretném hallani Szili Katalin véleményét. És Pelczné Gáll Ildikóét. És Kósáné Kovács Magdáét. És Mátrai Mártáét. És Lévai Katalinét. Szeretném hallani Göncz Kingát. Szeretném, ha az esélyegyenlőségi miniszter asszony belenézne a kamerába, és azt mondaná, jó döntés volt ez, menjenek csak a fiatal nők sterilizáltatni magukat, ha ahhoz van kedvük. Szeretném látni, amint nem sül le a bőr a képéről.
Szeretném hallani a bíborost meg a főrabbit, amint azt mondják: csak menjenek az asszonyok. Csak sorban, sorban! Gyorsan! Szabad emberek. De ők ilyet nem mondanak. Megnyílik alattuk a föld, elveszejti őket az istenük, ha ezt mondják, és ezt ők jól tudják.
Alattunk már repedezik.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő