Miért nem tüntetem ki?

Nem véletlenül adják át március 15-én a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, a Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, középkeresztjét, tisztikeresztjét és lovagkeresztjét, 1848. március 15. – habár csak a forradalom és a szabadságharc kezdete – a parlamentáris Magyarország megszületését jelképezi. (1848-ban, a szabadságharc centenáriumán alapították.)
A köztársasági elnök aggályait olvasva és a díjátadást (-átvételt) megvárva, az Országgyűlési Könyvtár – mindenki számára hozzáférhető – könyvei között megnéztem: a számomra szinte reformkommunistának tekinthető Marjai József milyen életműre kapta a „középkereszt csillaggal” állami kitüntetést.
Marjai József 1923-ban született, 25 éves, amikor külügyi szolgálatba lép. 1953 és 1955 között a Külügyminisztérium protokoll osztályának főnöke, ezután politikai osztályvezető, s valószínűleg a miniszterségig ívelne fölfele pályája, ha nem jön a forradalom. Hogy jó megérzésének, kapcsolatainak vagy szerencséjének köszönhette – 1956 végétől berni nagykövet, 1959-től prágai nagykövet. Négy év múlva hazatér, vissza a külügyminisztériumba, itt előbb csoportvezető, majd osztályvezető. 1966–70-ig megint külföld következik, most belgrádi nagykövet, azután Budapest, 1970–76 között külügyminiszter-helyettes, illetve államtitkár. Két év következik, amikor moszkvai nagykövet, majd – nem lehet mindig itthon lenni – tíz éven át KGST-képviselő. 1976–89-ig az MSZMP KB tagja, s a rendszerváltozás előtti utolsó évben a Budapest– Bécs világkiállítást előkészítő bizottság tárcaközi vezetője.
Természetesen megnéztem a könyvtárban a – minden kétséget kizáróan művelt, több nyelvet beszélő politikus – publikációit is. Három könyve van számon tartva. A Varsói Szerződés Szervezete 1955–75., a Berecz Jánossal és más szerzőkkel közöse írt Magyar–szovjet kapcsolatok 1948–70., a harmadik pedig az Egyensúly, realitás, reform 1984-ből. Ez utóbbi tanulmánykötet a címek és a javaslatok alapján – az emberi tényezők a népgazdasági feladatokban, több figyelmet a készségek mozgósítására, a vállalkozói kedv fokozására, a magyar–amerikai kapcsolatokról – akár egy reformkommunista korszak dokumentuma is lehetne. Nem így az 1980. május 5-én, a KGST végrehajtó bizottságában, Lenin születésének 110. évfordulóján elmondott ünnepi megemlékezése. Persze, ebben sincs semmi rendkívüli, csak amit annyiszor hallottunk 1990 előtt. Hogy a történelem igazolta a lenini eszmék helyességét, hogy jelenlegi fejlődésünk a Szovjetuniónak és a testvéri szocialista országoknak köszönhető; hogy a proletárforradalom és a Szovjetunió Kommunista Pártja nélkül nem ott lennénk, ahol vagyunk; hogy előre a lenini úton; egyetértünk Brezsnyevvel, miszerint az emberiség jövője, jelene elképzelhetetlen a lenini eszmék nélkül.
Egyre rosszkedvűbben olvasom a Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett nyugalmazott miniszterelnök-helyettes 1980-as beszédét, megjegyzést azonban csak a lenini útmutatásokhoz fűznék.
Néhány évvel ezelőtt ugyanebben a könyvtárban (véletlenül) találtam rá Lenin egyik üzenetére, amelyet 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság vezetőihez intézett. Így hangzik: „Lőjétek agyon a szociáldemokratákat és a kispolgárokat. A kommunisták nem hagyatkozhatnak a burzsoá törvényességre.” Kimásoltam, egy rajzszöggel az íróasztalom fölé szegeztem. Ott van azóta is, ha valaki a lenini eszmékre, a lenini útra, a kommunista erkölcsre hivatkozik, hogy egyéb ellenérveim mellett pontosan tudjam idézni ezt a terroristákra jellemző mondatot is.
Tehát, a véleményem: aki 1948-tól 1990-ig szünet nélkül szolgálta a marxizmus-leninizmus tanait, a szocializmus (nálunk is) megvalósult változatát, nem tüntetem ki a Magyar Köztársaság állami díjával a rendszerváltozás utáni tizenhatodik évben.
A kormány véleménye és az én véleményem között ez a különbség. És ez nem politikai, hanem erkölcsi véleménykülönbség. Kívánatos volna, hogy vegyük a fáradságot és győzzük meg azt a két-három millió embert, akár egyenként is, hogy ne helyezzék az erkölcsi mércét ugyanoda, ahová a díjakat javasló kuratóriumok és a miniszterelnök.
Nem sok kétségünk maradhat ezután, ha a választásokon a mostani kormány erői győznek, az ’56-os forradalom átértékelése is hamarosan megkezdődik.

A szerző író