Nyomorúságos sajtóviszonyaink

Valahányszor szembesülünk demokráciánk egy-egy fogyatékosságával, szokásunk, hogy helyzetünket a fejlett, nyugat-európai országokéhoz hasonlítsuk. Elszomorító azonban, hogy akadnak olyan problémáink is, melyek kontextusba helyezéséhez nem is kell ilyen távoli példákat keresni. Elég felidézni, hogy a szintén baloldali irányítású Csehországban Stanislav Gross, a kormányt vezető Cseh Szociáldemokrata Párt miniszterelnöke tavaly amiatt kényszerült lemondásra, mert nem tudott magyarázatot adni arra, hogy neki, illetve feleségének honnét volt pénze bizonyos ingatlanok megvásárlására. Bár azt az épületet, melynek kapcsán először robbant ki botrány, a politikus 2000-ben, öt évvel a miniszterelnöksége előtt vásárolta, Gross teljesen tisztában volt vele, hogy ez a körülmény a cseh közvélemény előtt a legkisebb mértékben sem hozható fel mentségként, s így eszébe sem jutott, hogy esetleg ezzel védekezzen.
Hogy Gross Magyarországon egy ilyen – magyar szemmel bagatellnek tűnő – ügy ellenére még mindig miniszterelnök lenne, ahhoz nem nagyon férhet kétség. Egyrészt azért, mert nálunk – Csehországtól eltérően – a rendszerváltás után nem hoztak olyan, a cseh lusztrációs törvényhez hasonló jogszabályt, mely által néhány év alatt lehetőség lett volna megtisztítani az államigazgatást, az igazságszolgáltatást és a rendőrséget a kommunista diktatúrában vezető szerepet játszó pártelittől, s ezáltal a közéletben kijelölni egyfajta erkölcsi minimumot. (Vajon mekkora botrány tört ki volna Csehországban, ha volt kommunistákat részesítettek volna magas állami kitüntetésben?) Másrészt pedig azért, mert a cseheknek a médiaviszonyokban is sikerült harmonikus egyensúlyt teremteniük.
Csehországban például nagy valószínűséggel nem történhetne meg, hogy országos terjesztésű lapok egyszerűen ne tájékoztatnák olvasóikat a közéletet közvetlenül érintő eseményekről. Ez ma Magyarországon mindennapos gyakorlat. A 168 Óra keresője például mindössze egy-egy találatot jelez a „Nomentana”, illetve „Fittelina” kulcsszavak begépelésére. (Utóbbi egy olvasói levélben szerepel.) Ez pedig egy – állítólag – a piacról élő, kifejezetten közélettel, politikával foglalkozó sajtóterméktől, melynek vezetői közszolgálati múlttal rendelkeznek, meglehetősen érthetetlen magatartás.
De a csehek – ha egy napon szerencsétlenségükre a magyar médiaviszonyok közt találnák magukat – valószínűleg azon is megrökönyödnének, hogy nálunk a miniszterek, valamint a vezető kormánypárti politikusok az ellenzéki lapoknak egyszerűen nem adnak interjút. Csehországban ugyanis – a nyugati demokráciákhoz hasonlóan – teljesen természetes, hogy a baloldali politikusok egy-egy beszélgetés erejéig a jobboldali sajtónak is a rendelékezésére állnak. Jirí Paroubek, a cseh szociáldemokraták miniszterelnöke csak a múlt évben kétszer, a szociáldemokrata miniszterek közül a pénzügyminiszter, illetve a munkaügyi miniszter három-három, a földművelésügyi, az egészségügyi, valamint az oktatásügyi miniszter pedig egy-egy alkalommal adtak interjút a Lidové Novinynek, a cseh konzervatív napilapnak. Ugyancsak adott interjút a lapnak Lubomír Zaorálek, a prágai parlament alsóházának szociáldemokrata elnöke és Pavel Nemec igazságügy-miniszter, a szintén kormányon lévő liberális Szabadság Unió elnöke is. S hogy kaptak-e kellemetlen kérdéseket? Természetesen. Egy politikus számára ugyanis ez is az élet része. Arról nem is beszélve, hogy a demokrácia alapja a párbeszéd, nem pedig az egymás mellett folyó monológok.
Magyarországon a nem nyilatkozás, illetve az interjúk letiltása a balliberális médiapolitika meghatározó tartozékai.
És most álljunk meg egy pillanatra. Vajon mi történne, ha egy szép napon megváltoznának Magyarországon a médiabeli erőviszonyok, s hirtelen 95 százalékos jobboldali médiatöbbséggel találná szemben magát az ötszázaléknyi balliberális média? S nem a Sajtóklub és az Éjjeli menedékhely műsorait, hanem a Nap-keltét és a Heti Hetest kellene DVD-n terjeszteni? Vajon Gyurcsány akkor is fontosnak tartaná, hogy a médiának legyen alkalma „magyarázni” a miniszterelnöki vitát?
A rendszerváltás idején valószínűleg kevesen hitték volna, hogy mindez megtörténhet. Kevesen hitték volna, hogy Magyarországon a kommunizmusban nevelkedett balliberális médiaelit még tizenhat évvel a rendszerváltás után is ilyen hihetetlen hatalommal fog rendelkezni. Hogy miféle hatalom? A minap egy drogellenes aktivista – akinek gyermeke évekkel ezelőtt a kábítószer miatt vesztette életét – tette fel a kérdést a TV2 reggeli műsorában: mi az oka annak, hogy a Kendermag Egyesület rendszeresen kap megszólalási lehetőséget a médiában, miközben a drogellenes szervezetek alig-alig? S hogy mit válaszolt a műsort vezető Havas Henrik? „Ebbe most ne menjünk bele. Ez szakma, píár, kapcsolatok…” Mert azt, ugye, nem lehet mondani, hogy „igen, önnek teljesen igaza van, hiszen önök egy erkölcsi ügyért állnak ki, jóllehet már a korrekt, kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében is indokolt volna, hogy mindkét álláspont mindig, mindenhol ugyanakkora teret kapjon”. Nem. Havas Henrik szerint a vélemények aránytalan megjelenítése három okra vezethető vissza: „szakma”, piár, kapcsolatok – és ezúttal semmi okunk vitatkozni vele.
Aggodalmak persze nem csak a megszólalási lehetőségek mennyiségével kapcsolatban merülhetnek fel. Akadnak például, akik a Nap-kelte Kereszttűz című rovatában anélkül, hogy a képernyőre pillantanának, pusztán az elhangzó kérdések hangneme alapján meg tudják mondani, hogy bal- vagy jobboldali-e a riportalany. És ahogy mondják, ehhez nem is kell különösebb tehetség.
Itt tartunk ma, tizenhat évvel a rendszerváltás után. Hogy a balliberális médiatúlsúly milyen mértékben fog megmutatkozni a választási eredményekben, április 9-én fehéren feketén kiderül. Kérdés marad azonban, hogy egy esetleges jobboldali győzelem után a Fidesznek lesz-e bátorsága és ügyessége ahhoz, hogy a médiabeli erőviszonyok kiegyenlítése érdekében megtegye azokat a lépéseket, amiket a csehek rögtön a rendszerváltás után megtettek…