Piaci versenyképesség a felsőoktatásban

Bencze Ágnes
Kezdő egyetemi oktatóként csupán azóta foglalkoztat a Magyar Bálint nevével fémjelzett, számos buktatón áterőszakolt felsőoktatási reformterv, amióta tapasztalnom kellett, hogy bizony a bőrömre megy a játék. Alig több mint egy évvel ezelőtt vált világossá számomra (akárcsak a legtöbb magyarországi egyetemi tanszék nem vezető beosztású munkatársa számára), hogy miféle szerkezeti átalakításra kényszeríti az egyetemeket a minisztérium a többciklusú bolognai rendszer bevezetésének ürügyén. A három bölcsészszak közül, amelyekhez végzettségem és kutatásaim alapján kötődöm, szeptembertől mindegyik megszűnik (!) az első képzési ciklusban, a Képzési és kimeneti követelmények (KKK) névre hallgató minisztériumi diktátum értelmében. Érdemes hangsúlyozni: a KKK nem az Országgyűlés által elfogadott felsőoktatási törvény része, hanem egy ahhoz társuló miniszteri rendelet, amelyet a minisztérium papíron szakmai egyeztetések után, valójában azonban számos szakma véleményét egy legyintéssel félresöpörve hozott meg végsőnek szánt formájában tavaly nyár derekán. A megreformált bölcsészkari oktatásban – amellyel kapcsolatban bolognai terminológiával többé már nem is illendő szakokról beszélni, csak „bemenetekről” és „kimenetekről” – szeptembertől nem indul többé önálló régészet, filozófia, művészettörténet vagy esztétika szak, a hazánkban nagy hagyományú klasszika filológia, egyiptológia és asszirológia összeolvad egyetlen ókori nyelvek alapszakban, amelybe csak hajszál híján nem került be valamennyi, egyetemeinken tanított élő ázsiai nyelv is. Az élő nyelvek közül egyedül az angol és a német indul önálló „bemenetként”, a neolatin és a szláv nyelveket szintén alapszakokban egymáshoz csomagolva találják meg a felvételire készülő diákok a felvételi tájékoztatókban. A reform támogatói azzal vigasztalnak, hogy az alapszakokon belül a hároméves első ciklus során a hallgatók kezdhetnek majd specializálódni, így a három év végén, „kimeneti” oldalon már latin nyelv szakirányos ókori nyelvek alapszakos vagy filozófia szakirányos szabad bölcsész végzettségű bachelorokat találunk majd. A valóságban azonban a KKK által oktrojált kreditszámarányok több szak esetében is ellehetetlenítik a valódi specializációt, olyan nagy arányú közös tananyagot írva elő az egymással összeláncolt filozófia és művészettörténet számára, amely minimálisra szorítja vissza azt a tetemes tananyagot, amelyet eleddig a két szak mindegyikén legjobb tudásunk szerint igyekeztünk átadni hallgatóinknak. További kérdés ráadásul, hogy vajon mi lenne az a nagy mennyiségű, közös alapozó ismeret, amivel leendő művészettörténészeket és filozófiatörténészeket egyaránt jó szívvel kínálhatnánk.
A saját sorsukról a huszonnegyedik órában értesített szakmák halk tiltakozása a szélesebb hazai közvélemény előtt teljesen visszhangtalan maradt, sőt a felsőoktatással foglalkozó szakpolitikusi köröket is alig érte el, így a reformtanterv-ügy finoman szólva sem vetett nagy hullámokat közéletünkben. Pedig a probléma nem egyszerűen csak néhány, minimális társadalmi jelentőségű „elit szakma” magánügye! Az úgynevezett kis vagy elit tudományegyetemi szakoknak ez a kényszerű megcsonkítása és összeöntése meggyőződésem szerint felszíni tünet, amely éles fénnyel világítja meg a küszöbönálló felsőoktatási reform egy alapvető etikai dilemmáját. A reformtervekről szóló kurrens értekezéseket olvasva és hallgatva hamar kirajzolódik az az ellentét, amelyben ma a legtöbben konfliktusaink eredőjét látják: tömegoktatás kontra elitoktatás. Az újító szándékkal fellépő szakemberek és politikusok szerint felsőoktatásunk legfőképp azért elavult, mert nem készült fel a tömeges hallgatói létszámra, a tömegoktatásra, még pontosabban: az egyetemeinkre minden korábbinál nagyobb számban beiratkozó tömegek igényeire. Ezek az igények szükségképpen tömegigények, amelyek összeegyeztethetetlenek a hagyományos egyetemi képzéseinket jellemző elit elvárásokkal, a hagyományos tudós- és értelmiségiképzés szempontjaival. A megreformálandó felsőoktatás célja, mondják az újítók, egyfelől a nagyszámú hallgató újfajta igényeinek kiszolgálása, másfelől a gazdaság ellátása gyors ütemben és nagy mennyiségben, alapvető szakmai ismeretekkel rendelkező munkaerővel, amelyet elsősorban az ipar és a pénzügyi szektor foglalkoztatna. Az egyetemek anyagi érdeke a fejkvótás finanszírozás miatt a minél nagyobb hallgatói létszám – míg a gazdaság érdeke a három év alatt is előállítható, jól használható gyakorlati ismeretekkel rendelkező fiatalok megjelenése a munkaerőpiacon.
E gazdasági érvek minden bizonnyal helytállók a közvetlen gazdasági hasznot hozó szakmák esetében. Ugyanakkor egy csapásra értelmezhetetlenné válnak, amint az elvontabb tudományágakra próbáljuk alkalmazni őket, amelyeknek a piaci értelemben vett haszonhoz csak ritkán és érintőlegesen van közük, ugyanakkor olyan, nem piaci jellegű értékeket képviselnek, amelyekről meggyőződésem szerint magára valamit is adó európai állam nem mondhat le. Szomorú, sőt tragikus lenne, ha Magyarországon nem akadna politikai ellenzéke az elhíresült gazdasági miniszteri elvnek, miszerint földdel kell egyenlővé tenni azokat az akadémiai intézményeket, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a gazdasági versenyképességhez. A magyar gazdaságnak nyilvánvalóan semmi szüksége évente többtucatnyi diplomás régészre vagy klasszika filológusra, de meteorológusra vagy csillagászra sem. Ez tény. Ez a tény azonban nem lehet ok arra, hogy egyik napról a másikra ellehetetlenítsük azokat a szellemi műhelyeket (egyetemi tanszékeket), amelyek egy évszázados hagyomány folytatóiként mind a mai napig biztosítják ezeknek a tudományoknak a fennmaradását Magyarországon, nem mellesleg nemzetközileg is elismert kutatókat és eredményeket adva a világnak. Ahogy képtelen és valószínűleg súlyos következményekkel járó szemlélet gazdasági vállalkozásnak tekinteni a Magyar Állami Operaházat, ugyanúgy értelmetlen és káros kiterjeszteni a piaci versenyképesség dogmáját bizonyos, elsősorban szellemi értékeket képviselő egyetemi szakokra is.
A következő kormányzati ciklus felelőssége lesz sok egyéb mellett, hogy eldöntse: feláldozza-e a tömegoktatás oltárán a „nem piacképes” tudományegyetemi szakokat, vagy az évezredes európai kulturális hagyományokhoz ragaszkodva védelmet nyújt nekik. A most hatályba lépő, áterőszakolt felsőoktatási reform bizony reformra fog szorulni. A reform megreformálója nyilván számos szempontot figyelembe véve fog dönteni jogi, finanszírozási és oktatási kérdésekről. Úgy vélem azonban, az egyre csökkenő népesedési számokat is figyelembe véve elkerülhetetlen lesz, hogy ismét elővegyük és kritikus szemmel megvizsgáljuk még egyszer a tömegoktatás fogalmát, megfontolva, hogy milyen hatása és eredménye lesz a tömegek megjelenésének az egyes területeken, hol fejt ki jótékony és hol éppen destruktív hatást. A nem piacképes, ugyanakkor kulturális örökségünk értékes részét jelentő tudományágakat indokolt lenne más módon kezelni, mint az ipar számára fontosakat. Talán nem abszurd felvetés, hogy ebben a differenciált szemléletben helye lehetne a nemzeti kulturális örökségünk részének tekintett „védett tudományok” fogalmának is.

A szerző tanársegéd