Mivel egyházi téren a kormányerők fukarkodtak az ígéretekkel, nehéz az „ígéret és valóság” kettős könyvelése szerint szólni a négy év ide vágó munkájáról. A nagyobbik koalíciós párt hagyományosan ateista színezetű, egyházakkal való kapcsolattartáshoz érzéke nincs, történelmi gyakorlata inkább az egyházüldözésben van. Voltak azért ígéretként is felfogható szólamok, amelyek némelyike a szocialista szerepzavarból kifolyólag hízelgéssel is felért. Mint például az MSZP hajdani miniszterelnök-jelöltjének 2001 karácsonyi sziporkája. A kormányrúd után akkor még csak áhítozó Medgyessy Péter merész direktmarketinggel rukkolt elő: névre szóló karácsonyi levelet küldött az országban tevékenykedő több mint háromezer lelkipásztornak. „Ha Ön Isten szolgájaként az erkölcs tanításán sikerrel fáradozik – áll az üdvözletben –, akkor a nemzet felemelkedéséért, egy szebb, reménytelibb jövőért is munkálkodik. Keze munkáját tegye maradandóvá az Örökkévaló!” Medgyessy nem mulasztotta el azért azt sem, hogy felkínálja a papoknak a vele való politikai összefogás bizarr kalandját. Az eredmény: lelkészek sokasága kérte ki magának a kampányfogást.
Medgyessy Péter jókívánsága – „keze munkáját tegye maradandóvá…” – úgy is értelmezhető volt, hogy ha kormányfő lesz, nem tesz keresztbe a keresztényeknek. Csakhogy először épp az ő vezényletével kísérelte meg a kabinet, hogy az egyházakat a nekik oly kedves gyakorlati fáradozásukban, a karitatív közszolgálatban korlátozzák. Csehák Judit akkori miniszter olyan szociális módosítócsomagot terjesztett be 2003-ban, amelynek egyik része a helyhatóságok kényétől-kedvétől tette volna függővé, hogy az egyházi gondozási központok, családsegítők kaphassanak-e állami támogatást a működésükhöz vagy sem. A kormánykoalíció elszánt – az állampolgárok szabad intézményválasztási jogával ellentétes – törekvését csak Semjén Zsolték alkotmánybírósági beadványának sikere akasztotta el. Az Alkotmánybíróság döntése rövid időre érvényt szerzett az MSZP választási programja egyetlen egyházügyi ígérvényének: „Támogatjuk az egyházakat a társadalom javát szolgáló feladataik teljesítésében.”
Mellesleg a 2002-es kormányprogramban sem esik sok szó a társadalom háromnegyedét kitevő vallásos emberekről. „A kormány tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot, az emberek hitbeli meggyőződését. Megkülönböztetés nélkül biztosítja a hitélet szabad gyakorlásának törvényi feltételeit, és a jogszabályokban előírt módon hozzájárul ennek anyagi feltételeihez. Számít és támaszkodik az egyházak erkölcsi nevelő, kulturális, oktatási, szociális tevékenységére, és támogatja azt.” Utóbb bebizonyosodott, mindezt mily kevéssé sikerült megtartani.
A koalíció beállítottságáról már az is sokat elárult, kiket tett meg egyházi kapcsolatokért felelős csúcsszemélyeknek. Szalay István személyében a ciklus kezdetén sikerült egy olyan szegedi matematikust, MSZP-s országgyűlési képviselőt találnia, akinek semmilyen élménye nem fűződött még az egyházakhoz, de akinek nem volt teljesen botfüle az SZDSZ valláspolitikai melódiái iránt. Fölvette céljai közé, hogy rászorultsági alapon lényegtelenítse el Orbánék egyik utolsó rendelkezését, azt, hogy a kistelepüléseken szolgáló lelkipásztoroknak jövedelempótló támogatás jár. Az ilyesmiben a liberálisok állami megvesztegetést látnak, nem pedig a vidéki kisközösségek megtartó erejének konzerválását. Szalay továbbá elvitatta volna a történelmi jelzőt a évezredes-évszázados beágyazottságú felekezetektől, szép gesztusként a szektahadnak.
Szalay államtitkár úr „keze munkája” nem vált maradandóvá a Miniszterelnöki Hivatalban. Még 2002 nyarán azt állította, amaz év végéig egyházpolitikai koncepciót tesz az asztalra, a nagy mű azonban nem készült el, vagy ha mégis, akkor magával vitte a nyolc hónap hivatali idő múltával nyugállományba menekült kormánytisztviselő. Medgyessy nem tisztázott okból megvonta tőle a bizalmát. Ugyanaz a miniszterelnök nevezte ki Szalay mindmáig helyén maradó utódát 2003 tavaszán. Gulyás Kálmánnak szintén nincsenek „klerikális” vonásai, azonban munkaügyi főközvetítőként a Volán-sztrájk idején az egyeztetőtanács kormányoldalán harcedzett konfliktuskezelővé vált. A kormányfő nyilván sejtette, hogy az egyházügyi poszton éppen ilyen erényekre lesz szükség.
Vagy ilyen erényekre – is, mármint egy hol hideget, hol meleget fújó hatalomnak. Nem lehet véletlen, hogy a Miniszterelnöki Hivatalban akkoriban kettős hatalom alakult ki. Gulyás ellenlábasa a Buda Péter nevével fémjelezhető, SZDSZ közeli egyház- és valláspolitikai szakértőcsoport volt. Látszólag persze az egyházakért, azok függetlenségéért aggódtak, amint az általuk készített, Szabad egyház a szabad államban című, hivatalos koncepciónak szánt anyagból látszik. Amelyből mégis üvöltött a tradicionális egyházak közéleti befolyása miatti ultraliberális féltékenység. Ha a kormány némi habozás után nem deklarálta volna: ez csak egy munkaanyag, akkor hagyta volna befogni magát a koalíciós partner satujába, hogy az még drasztikusabb egyházellenes intézkedéseket préseljen ki belőle. Igazából azonban ugyanazt a kultúrharcot élesztgeti négy éve a két kormányzati tényező. Vagyis a mindig marni kész liberális párt, oktatási miniszterével és holdudvarával, illetve a néha engedékenyebb szocialista vonal – amelyet jobbára a mosolygós államtitkár, olykor Hiller pártelnök testesített meg. A szerepek vitele, összehangolása nem volt mindig tökéletes, ez néha viccesen mutatkozott meg. Bár eleinte Gulyás Kálmán is ígérgette, hogy lesz, ám 2004 júniusában beismerte, hogy nem várható már semmiféle egyház-politikai program.
Nagyobb összhanggal működött a gépezet az intézményfenntartó egyházak finanszírozása terén. Mielőtt a végrehajtó hatalom újabb elvonásokat tervezett, az SZDSZ rendre követelte: szűnjenek meg az egyházak „privilégiumai”. Medgyessy és Gyurcsány alakítása között pedig csak fokozati különbség volt. Az előbbi miniszterelnök még nem mert érdemben a normatívarendszerhez nyúlni. Ám az őt 2004 közepén váltó Gyurcsány az egyházi porondon valódi lendületet mutatott be. Nem átallotta az egyházi vezetőket Rákosihoz hasonlóan klerikálisoknak nevezni. Magyar Bálint oktatási és Göncz Kinga szociális miniszterre támaszkodva nem átallott olyan költségvetési tervet készíttetni, amely hátrányosan különbözteti meg a egyházi intézményeket a közfeladatok finanszírozása terén.
A nem állami, hanem egyházi intézményekbe járó gyerekek szülei és pedagógusai 2004 végén az Oktatási Minisztérium előtt, egy év múlva a Felvonulási téren tüntettek, ami kivételes esemény legújabb kori történelmünkben. Tavaly nyáron lapunk jóvoltából derült ki, mennyire tudatos kormánytörekvés az egyházi közintézmények visszaszorítása. Göncz Kinga, a szociális tárca vezetője Gyurcsány Ferencnek levélben referált arról, hogyan is volna célszerű kivitelezni a felekezeti idősotthonok, iskolák stb. térnyerésének meggátolását. Nos, a miniszter asszony szerint többek között a magyar állam és a katolikus egyház közötti nemzetközi szerződés megváltoztatásával. Ez utóbbi ugyan mindmáig nem következett be, de az egyenlő finanszírozás elvét kimondó vatikáni megállapodás megsértésével az utóbbi két költségvetésben így is megalázták ezeket az intézményeket. Normatíváikat megvonják vagy megkurtítják, képzett alkalmazottaik többé nem számítanak közalkalmazotti jogállásúaknak.
De mi lehet a finanszírozási sanyargatás indítéka? Részben eligazít, amit Gyurcsány a Vatikánban a korábbi pápával és a Szentszék államtitkárával kihívó hetykeséggel közölt – történetesen csak a legnépesebb keresztény felekezetről, de a többi egyház vezetését is beleértette –: „A katolikus egyház túlságosan sokat foglalkozik a politikával, amint azt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás és az Oktatási Minisztérium előtti tüntetés alkalmával tette.” Igen, ez a kormány nem képes elhordozni, hogy a történelmi egyházak lényegében ideológiai vetélytársak, nemzeti felelősségérzettel, társadalmi befolyással rendelkeznek, és ezt intézményeiken keresztül is növelhetik. A támogatásmegvonás egyik célja tehát minden bizonnyal a boszszúállás, a megfélemlítés, az elhallgattatás. Emellett az is megfigyelhető, hogy a balliberális hatalom nem hajlandó áldozni sem az önkormányzati közintézmények méltóbb működésére, sem arra, hogy a csőd közeli helyzetük miatt az egyházaknak felkínált iskolák, szeretetotthonok az egyházi kiegészítő támogatás révén meneküljenek meg a magyar vidék számára.
Ez a tömjénfüsttől félő politikai csapat támadásokat vezetett az egyházak ellen. Horn Gyula egykori miniszterelnök a 2002-es kampány során jegyzetelő szocialista ifjakat uszított a prédikáló papokra. Magyar Bálinték tavaly előítéletesnek, elitistának, antihumánusnak bélyegezték azt a katolikus véleményezést, amelyet a hátrányos helyzetű gyermekek képességkibontakozásáért tervezett jogszabály-módosításokról kért be a tárca. A kormányzat 2004-ben egy homoszexualitását deklaráló, és ezért elbocsátott diákot ágyútöltelékként felhasználva próbálta – esélyegyenlőség címén – bevenni a református lelkész- és hitoktatóképzés várát.
Az egyetlen szembetűnő pozitívum az volt kormány és egyházak viszonylatában, hogy Gyurcsány két hónapos késéssel az idén februárban fogadta a vele találkozót sürgető négy történelmi felekezet legfőbb vezetőjét. A kormányfő így, kampány idején megértőnek mutatkozott, és rendelkezett a leginkább körmére égő, egymilliárdos kormánytartozás kifizetéséről, amelyből aztán az egyházak kifizették pedagógusaik elmaradt 13. havi bérét. Dolgozószobájában ekkor tett ígéretei ugyan eleve homályosak voltak – a keresztény irgalom borítson rájuk fátylat.
origo.hu
Magyar Péter arról beszél, hogy rengeteg rokona bíró és azzal dicsekszik, hogy meg fogja nyerni az összes perét - videó
