A hit magánügy, a vallás közügy

Az utóbbi időszakban a hazai sajtó feltűnően sokszor adott teret s hangot annak a véleménynek, miszerint a vallás magánügy. Ez egyértelműen tévedés, hamis állítás a tudomány fényében. Az ókortól kezdve a modern embertudományokig nyilvánvaló a felismerés: a hit az individuumé, az egyéni lélek, a személy ügye. A vallás nem az. A vallás nem magánügy, nem egyéni lelki viszony, hanem egyértelműen a közösségé, a társas léleké, vagyis a vallás társadalmi viszony, közügy. A vallás közösségi volta nem vélekedések eldöntetlen versenye, hanem a tudománynak az emberről, társadalomról vallott régi alaptézise.
A pszichológiában egyértelmű, hogy a hit az ember individuális pszichikai állapota, tartós és mély belső meggyőződés, amelynek hatalmas motiváló és egyensúlyban tartó ereje van. Amikor hitünket megosztjuk másokkal, a (meg)vallás, bevallás „hitvallás” közösségi élményévé nyitjuk a személyest („Hiszem, és vallom”). Vallás és közösségiség elválaszthatatlan fogalmak, a vallásgyakorlat és hitélet cselekvő bizonyítéka a szilárd hitnek. Azok a hittételek, amelyekben a hívő emberek a vallásgyakorlat során osztoznak, egymással összekötő erők, a transzcendenshez (Istenhez) való tartozásban (hittestvéri viszony), a vallás éppen ezt a kommunitást hordozza az anyaszentegyházhoz tartozás közösségében. A hit magánügy, az „egyéni lélek” ügye, a vallás azonban a közösségé, interakciós viszonyfogalom, s a vallásgyakorlás „közügy”.
Aki azt állítaná, hogy a vallás „magánügy”, az olyannak tételezné az embert, mintha az ember vakon és érzéketlen közönnyel nézne mindenkire, ahogyan Leibniz monaszai (a „monaszoknak nincsenek ablakai egymásra”). Életérzés, érzelem, értelem, akarat és hit – ezek a személy, az egyéni lélek egyéni kategóriái. A jog, a művészet, a tudomány, a társadalom és a vallás viszont a társas lélek társas viszonyulása. Intézményesítettsége is alátámasztja ezt a tényt.
A vallás tehát nem magánügy, hanem közügy.
Lehet-e számunkra, a társadalomban részt vevők számára közömbös, vagy akárcsak magánügy az, ha valakit antiszociálisnak látunk? Nem lehet. Ez közügy, mert az életünk védelméről van szó! Lehet-e közömbös nekünk az, hogy valaki hívő ember? Azaz, azt vallja, hogy az életnek van egy transzcendens dimenziója, az emberi lét önmagán túlmutató értékeket, értelmet hordoz, az életnek értelme és célja van, és legfőképpen szolgálat.
A hívő ember tiszteli az embertársát és szentnek tartva védelmezi az életet, ekképp szakralizálja közösségi életgyakorlatát. Ez sem lehet közömbös a számunkra! Ha az emberi negatív nem közömbös, akkor a pozitív sem lehet az, s ha mégoly szabados másságtolerancia vezérelné is a személyes etikát, a pozitív értékekkel és történelmi élettradíciókkal szemben nem maradhatunk tiszteletlenül érzéketlenek, közönyösek. Így vagyunk a hittel és vallással is.
A vallás nem magánügy, hanem közügy.
Bagdy Emőke pszichológus,
Czakó Gábor író, jogász,
Deme Tamás tanár,
Gömböcz Elvira teológus, közgazdász