Az arc örökmécses

Nagy László nyilatkozta abban a bizonyos feledhetetlen emlékű interjúban a távoli jövő nemzedékéről: csókoltatom őket, ha lesz még emberi arcuk. Bizony, az arc örökmécses: őrizni kell, hogy el ne fújják. Jó arc volt, megcsináltuk, mondta rám Linya, mikor elhagytam a Big Brother-házat. Mekkora az arcunk? S van-e arcunk egyáltalán? Ábrázoló geometria – ábrázatunk?
Szerintem Orbán Viktornak van arca. Debreczeni József másképp tudja. „A rendszerváltozás egykori hőse csődöt mondott a volt KISZ-titkárral szemben. A szemmel láthatóan kiüresedett, kiégett autokrata csődöt mondott a maga igazában hívő demokratával szemben. A populista vezér a parlamentáris politikussal szemben. Ez a nagy helyzet. Elhiszem, hogy nehéz vele szembenézni. Pedig elég megnézni Orbán Viktor arcát: mindent megmutat. Mutatja a romlást, amelyen ő és a jobboldal keresztülment az elmúlt évtizedben – de különösen az elmúlt négy esztendőben. Nézzétek meg a 2002-es fotókat: íme, az ember, akit nem a hatalom, hanem a hatalomvágy rontott meg!” (Népszabadság, 2006. április 15.)
Választási kampány idején szerencsére a lehetőség adva vagyon, s élek is vele. Naponta sokszor megtekintem Orbán Viktor képét, arcát a metróban. Érett, kissé szomorú férfiarc néz vissza rám. A smink, a frizura is oké, profi munka. Bármely demokráciában a politikai marketingszabályok szerint egy vezető politikust hasonlóképp szokás ábrázolni. A választási demonstrációkon amúgy Orbán Viktor arca egyenes adásban is megszemlélhető. Nos, olyan ez az arc, amit egy ötgyermekes, negyven körüli úriembertől elvárhatunk. 2002-ben Orbán Viktor még megpróbált visszakacsintani a kamasz fiúra; most, 2006-ban viszont a metakommunikáció szintjén is vállalta saját korát. Többé nem akar fiatalodni. Ez részint politikai döntés, részint biológia, de mindenképp imponáló. Hozzám a férfi Orbán Viktor közelebb áll, mint a fiú. Demokráciában ritkaság, hogy valaki huszonéves fejjel a legfőbb hatalom közelébe jusson: csak a forradalmak teremnek hatalmas ifjakat. Egy viszont tény: demokráciában senki sem diszkriminálható sem bőrszíne, sem vallása, sem kora szerint. A demokrata Debreczeni József ennek ellenére egy magyar állampolgárt súlyosan diszkriminált – a kora szerint. Ami Debreczeni József olvasatában torzító hatalomvágy, az nem más, mint az érlelő idő. Egy még majdnem fiúarc a stressz, a felelősség, a munka és a természetes gerontológiai folyamatok nyomán markáns férfiarccá érett. Ennyi.
Az istenadta nép az általa imádott vagy épp gyűlölt politikusokat hajlamos karakterjegyek alapján megítélni, de ehhez csak az istenadta népnek van joga. Publicista, írástudó ember ilyenre még rémálmában sem vetemedhet. Fizikai adottságokkal, biológiai folyamatokkal nem érvelünk, ez alaptörvény. Rákosit sem azért kell elítélnünk, mert kopasz volt. Akkor Kojakot is elítélhetnénk. Az ordas primitívség a tárgyilagos indulattól épp itt különbözik. Debreczeni József nemrég laza egyszerűséggel a Vasárnapi Hírekben hólyagnak titulálta Mikola Istvánt, most pedig arcul csapta Orbán Viktort. Baloldalról vélhetőleg senki se fog bekiáltani neki, hogy „eddig, és ne tovább, Józsi, ez övön aluli ütés volt, vigyázz!”. A hitelesség fenntartásához nem elég csak visszautasítani egy kitüntetést.
Eddig, és ne tovább, igen. 1989 óta egyszer sem íratott le általam ez a név: Orbán Viktor; de más magyar politikusok neve se nagyon. Akik ismernek, tudják: nem vagyok most se megszállott viktoriánus – de ha egy ember személyes méltóságát megsértik, akkor mellette a helyem. A baloldali orbanofóbia, Orbán Viktor személyének démonizálása – épp Debreczeni József cikkével – átlépte a kritikus határt, hiszen mostantól fogva Orbán Viktor nemcsak a tetteiért kárhoztatható, hanem az arcáért is. Avagy: való világ, itt már a lét a tét.
Akik ismernek, tudják: természeti és természetfölötti érdeklődésű, illetve érdekeltségű vagyok. Ezért aztán, ha csak lehet, tartózkodom a direkt politikai megnyilatkozásoktól, már csak azért is, hogy személyemben a természetvédelmi gondolat érdekérvényesítő képessége ne csorbulhasson politikai szimpátiák miatt. Amúgy pedig a rendszerváltást annó dacumál afféle politikai apoptózisként – és apoteózisként – éltem meg. (Az apoptózis annyi, mint programozott sejthalál; metaforikusan értelmezve tehát a Szovjetunió Gorbacsov által programozott váratlan „sejthalála”.) Úgy gondolom, hogy a programozott sejthalál, e kegyelmi állapot, mivel a reformkommunista pártelit megfontoltságából következőleg vértelen önpuccsként ment végbe, tabula rasa is. Tiszta lap, amely a kirekesztő és B-listázó forradalmaktól eltérően lehetővé teszi, hogy a megdöntöttek is játékosként írhassanak rá. Amint tudjuk, ez a végrehajtó hatalom gazdasági teleportációjához vezetett. Isten neki, fakereszt, gondoltam magamban, a békesség ennyit talán megér. Kezdjünk számolni 1989-től, a többi: múlt. Kétezernégy december ötödike viszont már a jelen.
Kétezernégy december ötödike óta új időszámítás dívik bennem, ha lehet így fogalmazni. A természetközeli, áldott félsemlegesség állapotából „átlengtem” jobbra, merthogy úgy tapasztaltam: a jobboldali retorika igaz. Gyurcsány Ferenc nemzetáruló. Nem hazaáruló. Akár el is ismerem, hogy ezért az országért tenni akar, de nemzetáruló, mert képtelen felfogni a Trianon-trauma lényegét, jelesül, hogy a haza és a nemzet ma – József Attilára hajazva – nem egészen egy, csak félig egy. Döbbenten kellett észlelnem: szellemi szittyának számítok, ha kimondom, amit gondolok: hogy Gyurcsány Ferenc a legdurvább xenofób demagógiával, idegenellenes, jelen esetben magyarellenes retorikával élve a magyarság egyharmadát a szívből kisemmizte. Száműzte ismét. Száműzte a hazából, be a nemzetbe.
Ha Gyurcsány Ferenc Nagy Imreként felnő a feladathoz, és azt mondja: gyerekek, magyarok vagyunk, akkor azt mondtam volna, elkezdődött a Magyar Szociáldemokrata Párt története; és a magyar rémtörténet, ha nem is fukuyamai jelleggel, de befejeződött. Utódpártok nincsenek többé, csak pártok. A ballib győzelem végképp lehetetlenné tenné, hogy a baloldal felismerje: kétezernégy december ötödikével nemcsak a külhoni magyarság reintegrációja hiúsult meg, hanem a baloldal reintegrációja is. Mivel Gyurcsány Ferenc elvileg megtagadta a magyarságot azoktól, akik magyarok, nincs nemzeti minimum, aminek alapján politikai egésznek volna tekinthető a haza – és ez tragédia. Gyurcsány Ferencnek módjában állt volna felszabadítani 2004 decemberében a magyar közéletet az ősi átok alól. Ha nem tetszik a stílus, tetszett volna magyarnak lenni, mondhatom ezúttal Antall József után szabadon.