Az MSZP és az elnyomás nyelve

Nagygyűlés a „köztársaság védelmében”, fekete ruhás kommandósok március 15-én a Nemzeti Múzeum előtt, váratlanul felbukkanó terrorfenyegetés, kitüntetett 80-as évek, tiltott szavak a televízióban, „kóbor kutyák” és sintértelep, nagy, fekete állami autó bőrülésén tépelődő miniszterelnök, gigantikus méretű arckép a falakon, „egy ember, egy program”. A fentiek láttán/hallatán, ha déjá vu fogja el a gyanútlan tévénézőt, valószínűleg nem az ő készülékében van a hiba.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök április elsején mondott beszédében többek között utalt arra, hogy politikájában nem a társadalmi többség elvárásaihoz készít programot, sokkal inkább saját víziójához „csinál” többséget. A mondat első olvasatra ugyancsak a múltat idézi, hiszen a modern politikai gondolkodás, amely sokat tanult az emberek igényeire, elvárásaira odafigyelő marketingtől, éppen ennek ellenkezőjét várja el a politikustól. Az egyszemélyes program vagy ideológia elfogadtatásának (történjen az propaganda- vagy kényszerítő eszközökkel) szemléletét egy demokráciák előtti kor levegője lengi körül. Vajon mi az oka annak, hogy az MSZP és miniszterelnök-jelöltje választási kommunikációjában ilyen nyilvánvaló módon kísért a letűntnek hitt idő? Miért érezzük az 1990-ben száműzött diktatúra árnyékát újra és újra felbukkanni a magyar politikai közéletben?
Amikor Gyurcsány Ferenc 2004 őszén átvette az MSZP és az ország irányítását, modern baloldalt ígért. A „lendületben az ország” rövid időszakában még a neoliberalizmus, Tony Blair harmadik útja, illetve a brit Labour párt korszerűsítése volt a minta. A változás meg is történt, amennyiben a párt vizuális imázsáról, arculatáról és jelszavai egy részéről van szó. A politikai retorikában azonban hamar felbukkant az utódpárti szimbolika, így e tekintetben ma sokkal inkább a folytonosság jellemzi a pártot, mint a fordulat. Az igazságosság, bátorság, biztonság hármasából mára iparosítás és rend lett a kampány hajrájában.
A déjá vu érzés nem véletlen tehát, ha közelebbről is rápillantunk arra a szimbolikus kommunikációs térre, amelyben a legnagyobb baloldali párt jelenleg definiálja saját identitását. Gyurcsány Ferenc és párttársai beszédeiben egyfelől a diktatúra technokrata kulcsszavaira bukkanunk, olyanokra, mint a modernizáció, az iparosítás vagy az újra felfedezett ötéves terv, másrészt szemantikai oppozíciókra, amelyek a pártot a nyugalom, a béke, a rend terébe, az ellenzéket pedig a radikalizmus, a felforgatás és a veszély világába utalják.
A szocialista párt kampánykommunikációjának egyik fókusza az Új Magyarország fejlesztéspolitikája. Ha kivonjuk belőle a Nemzeti fejlesztési terv tartalmát, a mindenkori kormánytól független uniós forrásokat, marad az autópálya-építés, a hitelből finanszírozott gigantikus infrastruktúratervek jobbára még virtuális valósága. A „modernizáció” kifejezés ez esetben jótékonyan elfedi az államszocializmus korszakából már ismert, központilag allokált és tervezett erőforrások talaján, hitelekből megvalósuló fejlesztéspolitikát, amely láthatóan nem érti a hazai piac, a magyar vállalkozói közeg jelentőségét a gazdaság hosszú távú, fenntartható növekedésében. A már-már megalománnak látszó sztrádaépítés foglalja így el a korszerű gazdaságpolitika helyét, üres jelként, szimbólumként utalva egy elképzelt jövőre. A botrányt kiváltó, március 15-i kitüntetések pedig a demokrácia keretei között próbálják legitimálni a bukott negyven év gazdaságszemléletét.
Az április elsején megtartott nagygyűlés köztársaságféltő retorikája a köztársaság szó ellenére ugyancsak a régmúltat idézi. A diktatúra szemantikája is nyugalmat és rendet akar a nép nevében, sőt a (népi) demokrácia védelmében. A diktatúra diskurzusa is ismeri a belső ellenséget, vagyis az értelmetlen lázadásra, a radikalizmusra, „ribillióra”, a béke és a nyugalom megzavarására törekvő kisebbséget. A diktatúra arra tanít, hogy az utcákon közlekedni és nem gyülekezni kell. A gyalogos és az autós funkcionálisan tölti be a nyilvános teret, nem beszél vissza, nem akar állampolgárként viselkedni. Az igazi kérdés azonban az, hogy a „politikának a Parlamentben, az embereknek a magánszféra biztonságában a helyük” álszent retorikája miért találhat értő fülekre 15 évvel a rendszerváltozás után, egy intézményei tekintetében kifogástalannak tűnő demokráciában?
Köztudomású, hogy társadalmi-demográfiai értelemben az MSZP szavazóbázisának gerince az ötven év feletti városi populációból kerül ki. E generációk életük jelentős, meghatározó részét a diktatúra éveiben töltötték, így ebben a korszakban érték őket a politikai kultúrát formáló szocializációs hatások. A rendszerváltozást emellett lényegében nem megszabadulásként, hanem olyan traumaként élték át, amely felborította a kiszámítható, tervezhető és biztonságos jövőt. A kádárizmus és a legvidámabb barakk iránti nosztalgiát ez a társadalmi miliő sugározza, hiszen e generációk számára, a diktatúra dacára, érthető módon fiatalságuk legszebb éveit jelenti a rendszerváltozás előtti néhány évtized.
Más dolog azonban a nosztalgia, és más dolog a diktatúrában érlelt politikai kultúra. A Fidesz az elmúlt két-három évben láthatóan – szimbolikus értelemben – engedményeket tett e generációk érzésvilága felé, anélkül természetesen, hogy bármilyen értelemben rehabilitálta volna a diktatúrát. A biztonság jelszavával bekerült a rendszerváltó jobboldal diskurzusába azon korosztályok érzelmi elvárásrendszere, amelyek az államszocializmusban – annak bármilyen tevőleges politikai támogatása nélkül – a létbiztonság és a kiszámíthatóság pragmatikus valóságát értékelték. A miliő idegenkedése azonban csak kismértékben csökkent a legnagyobb ellenzéki párttal szemben. Ennek okait már nem a nosztalgia és a biztonság iránti vágy világában, hanem a politikai kultúra jellemzőiben kell keresnünk.
A diktatúrában az emberek a saját bőrükön tanulták meg, hogy a háborítatlan magánszféra és a biztos megélhetés ára a szabadságjogoktól való tartózkodás, a rend elfogadása. E generációkban félelem él az utcai politizálástól, a vélemény nyilvánosságától, de elsősorban nem azért, mert azt ellenforradalmi erők végzik, hanem mert az mindenkire nézve veszélyes. Aki nem beszél, annak nem eshet baja, nem kerülhet összetűzésbe a rendőrséggel. E kondicionált félelem lép működésbe akkor is, amikor a rendszerváltozás utáni szocialisták a nyugalom megzavarásáról, a radikalizmusról és az utcai politizálásról beszélnek. Az ellenzék ebben az értelmezésben olyan dolgokat tesz, amit „nem illik”, „nem szokás”. Az Orbán Viktorral szembeni támadások többsége ezért nem tartalmi, hanem stílustámadás. A diktatúra éveiben kritikával illetni csak Amerikát és a kapitalizmust lehetett, a kormányt soha. A mai modern baloldali retorikában Amerika szimbolikus helyén az ellenzék és a Fidesz áll. Ebből fakad a jobboldalon sokat emlegetett kettős mérce is. Ami megengedhető Amerikával szemben, az nem engedhető meg a (nép)köztársaság politikai vezetőivel szemben.
Nehéz letagadnunk, hogy ennyi évvel a rendszerváltozás után a választási küzdelem szimbolikus terét és a választók közötti ellentéteket még mindig a diktatúra árnya formálja. Kísért a lezáratlan múlt, visszajár az államszocializmus szelleme, hiszen sok tekintetben elmaradt a feltárás és a nyílt, egyenes szembenézés aktusa.
Velünk él a múlt, de nem mint feldolgozott tapasztalat, amely döntéseinket is érettebbé tehetné. Tagadhatatlan, hogy a negyven év is Magyarország történelmének része. Az azokban az évtizedekben felnőtt generációk személyes, megélt történelme sem törölhető ki a kollektív emlékezetből. Nem az a baj, hogy a Magyar Szocialista Párt megszólítja e generációkat, hogy vállalja értékrendjük pragmatikus alapelveit, vagy hogy elismeri élettapasztalataik legitimitását. A baj az, hogy ez a szocialista párt nem tudja vagy nem akarja végleg levetkőzni az elnyomás nyelvét, tovább táplálja annak félelmeit, nem engedi a diktatúra árnyékát felemelkedni az országról.

A szerző szociológus, egyetemi oktató