Egy jobboldali csavargó önvallomása

Nem csak az emberek, a részecskék közt is léteznek jobbkezesek és balkezesek. Balcsavar- és jobbcsavar-részecskék. Jobbra és balra csavarodók. Én emberként jobbra csavarodok. A DNS, az élet hordozója is jobb oldali spirál, igaz, a demagógia defektet kap akkor, amikor viszont közlöm: az aminosavak, amelyek ugyancsak elengedhetetlenek az élethez, balra csavarodnak. Ami valóban érdekel, az független a politikától, de ha a társadalmi lét által kikényszerített szűk mágneses térben valamerre csavarodni kell, akkor jobbra csavarodok. Afféle jobboldali csavargó vagyok. Engem még a baloldali romantika, Che Guevara-mítosz, Vietnam se tudott elkápráztatni. A vietnami háború idején antikommunistaként titokban az Egyesült Államoknak szurkoltam. Ehhez képest fura paradoxon, hogy a mai magyar és európai jobboldal sokszor élesen Amerika-ellenes, és az egykori maoista szlogenek és dollárpapa-karikatúrák jobbról köszönnek vissza. Semmi sem egyszerű – mondhatnám a filozófus bölcsességével.
Jobboldali csavargóként most például azt szeretném megérteni, érkeztetni elmémbe, ami az MDF és a Fidesz közt történik. Ha az RTL Klub és az ATV nem kér fel politikai kommentátornak, talán nem is teszek kísérletet a helyzet megértésére, hisz – mint fentebb céloztam rá – lényem és lényegem szerint más érdekel, de ha már így esett, hát üsse kavics.
Mind az MDF, mind a Fidesz jobboldali párt. Szavazóbázisuk és önértékelésük erről tanúskodik. A jobboldaliság úgy is kifejezhető, hogy keresztény–nemzeti– konzervatív, igaz, e fogalmak nem feltételezik szükségképpen, csak valószínűsítik egymást. E premisszából kiindulva meglehet, az MDF–Fidesz-konfliktus akkor lesz érthető, ha egy hasonlat erejéig egyházközi konfliktusnak tekintjük. Egy az Isten, sok az egyház. Az ortodox, keleti kereszténységet létrehozó nagy kelet– nyugati egyházszakadás óta kísért a gondolat: ha egy az Isten – egy a zászló, a nemzet –, akkor miért léteznek különböző egyházak? Miért szükséges szekciókra, frakciókra tagolni a végső únumot, vajon ez a polimorfizmus nem az Úr „felszalámizása-e”? A végső igazság és annak többszólamú interpretációja közti feloldhatatlan ellentmondást Európa a vallásháborúk során szenvedte meg. Ma ezért igazhitűek és eretnekek helyett ökumenizmusról és egyházi autonómiáról beszélünk inkább. Az oszthatatlan, végső igazság iránti vágy az ökumenében, az ökumené igényében, míg az interpretáció, az igazság értelmezésének joga – e sajátszerű jus murmurandi – az egyházi autonómiában, az egyházak önrendelkezéshez való jogában testesül meg.
A Fidesz politikai ökumenére, az MDF pedig szilárd autonómiára törekedett az elmúlt évek során. Mindez a Fidesz részéről olykor túlzott eréllyel, míg az MDF részéről túlzott konoksággal párosult, mintha csak attitűdkatolikusok és attitűdlutheránusok feszültek volna egymás ellen. A mostani helyzetben hangsúlyozni kell: ha nem hatalomtechnikai játszmaként értelmezzük, akkor mindkét felfogás értékorientált, ami egyben magyarázat is a szenvedélyre, hisz az igazság öl, butít és nyomorba dönt. A legborzalmasabb dolgokat valaki akkor tudja elkövetni, amikor szentül hiszi, hogy igaza van.
Nem mondom, hogy Isten akaratából, de a választók kegyelméből elmondható: az MDF mint politikai kisegyház rátette magát a tabellára, április kilencedikével autonómiája garantált. Kiharcolta, s ez még ellenfeleiben is tiszteletet ébreszt. A Fideszen belüli politikai ökumené gondolata – mely a Kereszténydemokrata Néppártot integrálta – így tágabb szinten megbukott, ám ettől a gondolat maga nem vált érvénytelenné. Dávid Ibolya bebizonyította, hogy a politikai mezőben is ki-ki jogosult az azonos értékek saját értelmezésére, s az értelmezésből szellemileg sarjadó szervezeti egység megméretésére – de hol az ökumené?
Dávid Ibolya szerint ma két baloldali párt létezik: a Fidesz és az MSZP. A keresztény–marxista párbeszéd is létező valami, de nem ökumené. Hasonló a hasonlónak örül, ökumené csak keresztények, politikai ökumené csak jobboldaliak, konzervatívok közt létezhet. Baloldali párt-e a Fidesz? Az április 9-i ezüstérem drámaian és szépen csillog, túl komoly a helyzet ahhoz, hogy ne vegyük tudomásul a kérdést. A Fidesz és az azóta kommunistává visszavörösödött Munkáspárt véleménye a kórház-privatizációval kapcsolatosan megegyezik. A luxusprofit elleni kirohanás olyan országban, ahol tisztes gazdák voltak kuláknak minősítve, és becsületes vállalkozók burzsoának, könynyen félreértelmezhető, félrehallható. Az MSZP és a Fidesz programjai közt vannak átfedések, de kit érdekel a program?
Legyünk őszinték! A legtöbb választópolgár azt a bizonyos fényes papírra nyomott kis brosúrát, amit beledobnak a postaládájába, legyen akár a saját pártjáé, méla undor közepette élből kidobja, többnyire olvasatlanul. Olykor olvasva. Tudnivaló, hogy egy párt sohase tartja be szó szerint a programot. A program a show része, melynek a mély hatalomtechnikai és gazdasági folyamatokhoz nincs érdemi köze, bár számon kérni egymáson persze illő és üdvös.
Mondjuk ki, én kimondom: az, hogy valaki jobboldali-e vagy baloldali-e, lényegében érzelmi kérdés. A politika nem matematika, hanem szenvedély dolga. Ezért beszélhetünk jobboldali és baloldali érzelmű emberekről.
Két világszemlélet, két világkép, a méltóság szerint egyetemes érvényű emberi jelenség két arculata fejezi ki önmagát grimaszokkal és mosolyokkal választások idején a demokráciában. Ilyenkor nem az számít, hogy mit csinál valaki, hanem az, hogy miért. A motívum. A motiváció. Sem politikai, sem teológiai értelemben nem mindegy, hogy valaki miért teszi ugyanazt. Egyszerű példa. Egy ateista átvezeti a nénit a zebrán a túlsó oldalra, s teszi ezt mint humanista. Egy keresztény ember átvezeti ugyanazt a nénit a zebrán a túlsó oldalra, s teszi ezt mint hívő. A program ugyanaz – segíts a néninek! –, és képviselőik, az átvezetők, a politikai vezetők sem szükségképp rossz emberek, hisz van bennük szociális érzékenység, világuk mégis két külön világ. Vak vezet világtalant? Az tehát, hogy a Fidesz programjában kétségkívül felbukkannak baloldali elemek, még nem jelenti, hogy érzelmileg a Fidesz ne volna jobboldali párt. Jó példa erre Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor. Mindketten tisztes családapák. Nem mondhatjuk, hogy Gyurcsány Ferencnek ne volna fontos a család. Orbán Viktornak azonban másképp fontos a család. Ehhez a másképphez egy jobboldali érzelmű embernek éppúgy joga van, mint Gyurcsány Ferencnek ahhoz, hogy senki ne vitassa családapai tisztességét.
Attól van szabadság, hogy ugyanazt cselekedve sem vész el jogunk a motiváció adta különbségekre. Mondhatnók: az ideológiára. A magasabb emberi minőséget épp ez különbözteti meg a demagógia emberképétől. Így értelmezve viszont mégiscsak két jobboldali párt van szerintem: az MDF és a Fidesz, míg egy baloldali párt, az MSZP, merthogy a Fidesz és az MDF szavazói többségének nem programfüggő, nem programozott belső hangsúlyai hasonlók vagy épp azonosak.
A szabadságharc befejeződött, én így látom. Ami április 9-ig akár méltó és igazságos is lehetett, az április 9-től kezdve már csak sérelmi politika. Bizonyára kapott sebeket a Fidesztől az MDF, s bizonyára a Fidesz is kapott sebeket az MDF-től. Volt adok-kapok. Engem mint választópolgárt, mint „civilt a pályán” ez nem érdekel. A vakondokozás se, építsék csak meg a vakondokok a négyes metrót, enynyi. Engem mint választópolgárt a politikai teljesítmény érdekel, és nem a lelkiállapot. Ez kegyetlenség részemről, nemdebár. A részigazságok összege nem igazság. A mélyben a konzervatív Magyarország rejtélyes egész, amely most a részigazságok által, mint annyiszor már a történelem során, megosztva van. Ez nem tragédia – mert ha lesz, ami lesz – a második Gyurcsány-kormány alatt is vélhetőleg élni és dolgozni fogunk, csak épp kár.
Sztráda-Magyarország a politikai jobbkéz-szabály szerint kap zöld utat most. Merthogy a jobboldali és baloldali Magyarország csatája érzelmileg a Sztráda-Magyarország és a Bekötőút-Magyarország közötti küzdelemként is felfogható. A következőre gondolok: Gyurcsány Ferenc szerint az autópályák úgymond automatikusan fellendítik a vidéket. Én magyar ember vagyok, itt élek, vannak bizonyos tapasztalataim. Akkor elmondom, hogy is van ez. Az autópálya valóban felépül, isten tudja, hány milliárdért és elkészülve baba. Mehetünk rajta százharminc kilométerrel, Európa full. Extra large. A bütyökbürgözdi bekötőút viszont rongyos húszmillió forintért soha a büdös életben nem készül el. Mert arra már nem lesz pénz. Utazni tehát lehet, csak hazaérni, hazajutni nem. Ez a balcsavar-program. A jobbcsavar-program – a lelki értelmű Széchenyi-terv – a bekötőútról szól. Arról, hogy mi lesz, amikor lekanyarodunk az autópályáról. Az ország mindig ott kezdődik, ahol a sztráda véget ér. A közérzet pedig ott kezdődik, ahol a számok véget érnek. Gyurcsány Ferenc hiába mondja, hogy mi szem „számnak” ingere…

A szerző író