Feltételes bizalom

Kulin Ferenc
A közügyek sajátos nézőpontú megközelítéseinek és az autonóm szerepkörök egyenrangúságát feltételező együttműködésnek a laikus és a pártpolitikus értelmiségiek között nálunk különös időszerűsége van. Ma már eléggé pontosan láthatók a társadalom politikai tagolódásának azon határvonalai, amelyek pusztán a pártszimpátiákkal nem indokolható módon és mélységben osztják meg a nemzeti közösséget. Miután az 1989–90-es fordulat az új rendszer lényegét illetően nem kínált markáns alternatívát, a pártok nem a jövőre, hanem a múltra irányuló tömegpszichológiai reflexekre hagyatkozva szervezték meg táboraikat. Voltak persze nem elhanyagolható különbségek az egyes politikai erők programjai között, de azok tömeghatása elenyésző volt a zsigerekre ható kampányérvekéhez képest. A hatalomra jutás esélye mindig annak arányában nőtt vagy csökkent, hogy ki tud nagyobb félelmet gerjeszteni ellenfelével szemben. S e félelmek táptalaja mindmáig a XX. századot megélt nemzedékek történelmi tapasztalata. A jobboldali szavazók jó része antikommunista érzelmeire hallgat; a baloldaliak éppen ezeknek az érzelmeknek az elszabadulásától tartanak. Azok is, akikkel el tudják hitetni, hogy reális veszélyt jelent a szélsőjobb uralomra jutása; s azok is, akiket a Kádár-korszak iránti nosztalgiáik miatti „komcsizás” tesz a konzervatívok ellenfelévé. Bármi legyen is az oka, hogy ez így alakult, megszívlelendő lenne végre a tanulság, miszerint a múltból eredő pszichológiai törésvonalak mentén zajló politizálásnak egyik fél számára sincs esélye tartós támogatottságot szerezni, s nemzeti egységet teremteni.

Megszállottak szakítása minden tradícióval

A politikai hatalom gyakorlását évezredeken keresztül két elv szabályozta: az érdek és a tradíció. Az előbbi a változások mozgatórugója, az utóbbi az állandóság biztosítéka volt. Az új kor nem szüntette meg a közügyek intézésének emez ősi mechanizmusát, de kiegészítette – és bonyolította – azt egy új elemmel. Az európai reneszánszban egy merőben új tünemény jelent meg: a jövőre irányultság indítéka. A hatalomgyakorlás kánonjával a politikai ideológia, az eszménnyel az eszme, a tradícióval a „jövőkép” kezdett versenyre kelni. És ez nemcsak azt jelentette, hogy megváltozott a politika tartalma, hanem azt is, hogy átalakult a politikai szféra szerkezete is. Az uralom régi szereplői (királyok, rendek, egyházak) mellett feltűntek a modern kor új politikacsinálói. Tudósok, filozófusok, művészek és jogászok is bejelentették igényüket a jövőkép – tehát a politika – formálására, s ezzel egyidejűleg radikálisan megújult a tudományok, a filozófia, a művészetek és a jogszolgáltatás társadalmi funkciója is. A kultúra, az oktatás és a szellemi élet új intézményei (könyvkiadók, tudós társaságok, lapszerkesztőségek) részben vagy egészben politikai törekvések formálóivá és kifejezőivé váltak, ám a hatalomhoz való viszonyukat döntően nem cégük érdekei, hanem a társadalmak optimális működéséről alkotott nézeteik határozták meg. A szakértelmiségiek növekvő tábora mellett kialakult tehát a politikus értelmiség típusa, amely elsősorban nem egzisztenciájának védelmét, hanem közérdekű céljainak megvalósítását várta, várja a hatalomtól. Ha ez a várakozás megalapozottnak tűnt, sokszor a kompromittálódás veszélyét is vállalva tudott lojális lenni; ha azonban csalódnia kellett a hatalomban, a legradikálisabb ellenzék élén kereste a helyét. A felvilágosodás korának hírhedt uralkodói (II. József, Nagy Frigyes), a francia jakobinusok, a XX. századi kommunista és nemzetiszocialista diktátorok kezdetben valamennyien „szép új világokat” vizionáló megszállottaknak tűntek, s csak „menet közben” vált nyilvánvalóvá, hogy vízióik mozgósító erejét állították hatalmuk szolgálatába, s nem a modern eszméknek rendelték alá hatalmukat. „Istentelen frigy” jött létre „ész és rossz akarat” között. Felborult a szabadság és a felelősség egyensúlya: az elszabadult uralom felelőtlensége elnémította a tudás emberének lelkiismeretét. Ahol és amióta a köz ügyeit nem egyeduralkodók vezénylik, ez az értelmiségi típus lett – az uralmat gyakorló párt és a demokrácia jelszavaival manipulált tömeg mellett – a politika egyik főszereplője. Egy olyan világban, amelyben a tudományos forradalmak eszkalációja „féktelenül” formálja a mindennapi élet minőségét; amelyben a genetika robbanásszerű fejlődése egyszerre produkál extraprofitot termelő agrártechnológiai rendszereket, kezelhetetlen méretű munkaerő-fölösleget és életveszélyes táplálkozás-élettani problémákat; amelyben ártalmatlannak tűnő pedagógiai és didaktikai elméletek hatása a funkcionális analfabétizmus és a deviáns magatartásformák terjedésén mérhető; amelyben a legtöbb energiaforrás súlyosbodó ökológiai kockázatot is „termel”; egy olyan világban tehát, ahol csaknem minden politikai döntést tudósok prognózisára kell alapozni – a „csak” szakmájának és lelkiismeretének elkötelezett értelmiségi a jó politika legmegbízhatóbb szövetségese.
Az újkori fejlődés talán legsúlyosabb rendellenessége abban ragadható meg, hogy ritkán és rövid ideig tartó egyensúly alakult csak ki a hatalmi struktúrákban: nem teremtődött tartós és termékeny együttműködés a politika tradicionális funkciói és a jövőre orientált politikus értelmiség között. Hol a megkövült érdekviszonyok fojtották el a modern eszméket és zárták karanténba azok hordozóit (miként a restaurációs abszolutizmusok tették), hol az ideológiák és jövőképek uralma vált korlátlanná (lásd a jakobinus, a kommunista és a nemzetiszocialista forradalmakat; s legújabban a neoliberális doktrínák megszállottjainak globalizációs kísérleteit), hogy azután szakítsanak mindennemű tradícióval.

A magyar társadalom mint kísérleti alany

Ha a jövőre irányuló (értékelvű, modern) politikai ambíciók kívül maradnak vagy kívül rekednek a hatalmon, annak nemcsak az a következménye, hogy ez utóbbi a nyers érdekek küzdelmének és ócska tradícióknak a terepévé válik, hanem az is, hogy a politikus értelmiség haszontalan, s olykor veszélyes pótcselekvésekbe kezd. Vagy arról álmodozik, hogyan lehetne a hagyomány korlátlan hatalmával szemben az ész, az ideák korlátlan uralmát megteremteni; vagy arra törekszik, hogy az életvilág egy elszigetelt területén autonómiára rendezkedjen be. Az egyik esetben – akarva-akaratlan – totalitárius diktatúrák szálláscsinálójává válik; a másikban pedig a sikerként elkönyvelt különalkuival éppen azt a struktúrát erősíti, amelynek radikális átformálására készült. A modern kor a politikus értelmiség asszisztálásával teremtett diktatúrák katasztrofális példáival szolgál; posztmodern világunk inkább a hatalom és az értelmiség rossz alkuival prolongálja végzetesen megromlott létviszonyainkat. Mindegy, melyik oldal kezdeményezi az alkut. A „műfaj” lényegéből fakad, hogy az a mindenkori kormányzati pozíciókat, nem pedig az ellenzéki értelmiséget erősíti. A gesztus, amellyel Mária Terézia magához emeli a testőrírókat, ahogyan Metternich engedélyt ad a Tudományos Akadémia megalapítására, Kossuthnak a Pesti Hírlap indítására, és – mutatis mutandis – amiért Gömbös Gyula a népi írók barátjának mutatja magát, majd Aczél György „védelmébe” veszi a létező szocializmus kritikusait, a konkrét ügyektől és szereplőktől függetlenül ugyanazt a célt szolgálja: meg kell akadályozni, hogy a politikus értelmiség a hatalom egyenrangú partnerévé váljék. Lám: én, a királynő; én, a kancellár; én, a miniszterelnök; én, a főideológus együttműködöm veletek, következésképpen, ha túlléptek az általam kijelölt határon, magatokat rekesztitek ki, hiszen aki velem szembefordul, az az együttműködés értelmét tagadja. Ami ennek a sajátos kooperációnak a politikai hasznát illeti: az is mindegy, hogy az értelmiségi milyen morális minőségben (tisztességesen, naiv illúziókkal, avagy cinikus közönnyel, korrumpáltan vesz-e benne részt). Mert nem az a kérdés, hogy sikerül-e a békés együttélés jegyében kompromisszumot kötniük a hatalom és a tudás képviselőinek, hanem az: képes-e a politika összehangolni a praktikum és az ideák világát, képes-e egy konszenzust teremtő jövőkép korszerű követelményeihez igazítani a közügyek kezelésének elavult gépezetét?
A rendszerváltozás történelmi esélyt kínált arra, hogy politikamentes legyen az értelmiség és a hatalom viszonyának modernkori torzulásaitól, ám a döntő fordulat mindmáig nem következett be. Az elmúlt tizenöt évben a koalíciós kényszerek ezen a téren hatottak a legkártékonyabban. A jobboldali kormányok népi-nemzeti radikálisai (az MDF Csurka-szárnya, a Torgyán-féle kisgazdapárt) agresszív provincializmusukkal akadályozták meg, hogy értelmes párbeszéd kezdődjön a hűségesküre nem kényszeríthető intellektuelekkel. Tragikomikus volt, ahogyan néhány százalékos mandátumrészesedésükkel abszolút hatalomról ábrándoztak, s amint a szürkeállomány irányába követendő stratégiát próbáltak diktálni. Ha már a gazdaságot, a nemzetbiztonságot, a külügyeket érintő sorskérdésekben teljesen tehetetlenek, s emiatt súlyosan frusztráltak voltak, legalább a megbízhatatlan fehérgallérosoknak akarták megmutatni: ki az úr a háznál. S ennek a nyomorúságos helyzetnek még nyomorúságosabb volt az alternatívája. Mert ha a jobboldali koalíciók megbuktak, jött a szociálliberális baloldal, ahol a szabad demokrata farok csóválta-csóválja a szocialista ebet. Persze nem említhető egy lapon a kétfajta anakronizmus. Míg a jobboldali radikálisok a kiművelt emberfők ingadozó csoportjait próbálták móresre tanítani, az SZDSZ militáns elitértelmiségi csapata a magyar társadalom egészét tekinti kísérleti alanynak – egy nemzetközömbös utópiát szolgáló projektben. A parlamenti küszöbben csaknem orra bukó szellemi erőszakszervezet a rendszerváltás rendszerének legrosszabb lehetőségét volt képes realizálni: egy törpe minoritás beteg ideáit erőltette rá a koalícióra, hogy végletesen kiszolgáltassa a nemzeti közösséget egy kalandor szellemű, felelőtlen globalokráciának.

A hatalom és az értelmiség új viszonya

Mindaz, ami kis hazánkban a következő hetekben történik, nem pusztán egy másfél évtizede zajló lokális érdekű folyamatban hozhat változást, hanem az új- és legújabb kori Közép- és Kelet-Európa több évszázados történelmében is. Miért ne éppen mi lehetnénk azok, akiknek elsőként sikerülhet a hatalom és az alkotó értelmiség viszonyában fordulatot teremteni? Fordulatot, amelynek következtében új minőségű, az egyenrangúság elvére épülő együttműködés kezdődhetne az érdekeket közvetítő pártpolitikusok és a tradíciók iránt érzékeny független intellektuellek között. Miért ne éppen nálunk történhetne meg először, hogy a választásokon győztes konzervatív párt nem a kultúra, a tudomány és az oktatásügy rovására köt koalíciós alkut; ha már nem lehet elvi kompromisszumok nélkül működtetni ezt a szerencsétlen jobb híján-demokráciát? Nem sajátos rendeltetésű foglalkozási csoportok érdekvédelméről van itt szó, hanem a közügyek korszerű kezelésének követelményéről.

Jövőkép-stratégiák küzdelme folyik

A pártpolitikai programoknak következésképpen nem elég a stabilitást biztosító tradíciókhoz igazodniuk, de nem elég az sem, ha megnevezik: milyen érdekek képviseletére vállalkoznak. Stabil győzelemre csak akkor van esélyük, ha nyíltan állást foglalnak a távolabbi célokat felvázoló jövőképek harcában. Nem az azokat megfogalmazó politikus értelmiségieket kell elkötelezni a párt mellett, hanem a pártot a közösen vállalható jövőkép mellett. Nem azért, mert az önérzetes értelmiségi kényes a maga függetlenségére. Itt nagyobb a tét: a politikum, a tudomány, a művészet eltérő szerkezetű és érzékenységű autonómiáinak egymáshoz való viszonyáról van szó. Ha egybemosódnak, blokkolják egymás sajátos képességeit. Egy közös ügy mágneses erőterében megsokszorozódhatnak energiáik.
A kormányhatalmat visszaszerző Fidesz akkor számíthat több ciklust „kiálló” támogatottságra, ha kitüntetett szerepet szán a szuverenitására kényes alkotó értelmiségnek. Nemcsak azért kívánatos a két egyenrangú fél szövetsége, mert kölcsönös előnyöket kínál, hanem azért is, mert e nélkül esélyünk sincs arra, hogy kitörjünk az egyre öncélúbbá váló pártpolitikai fenekedések ördögi köréből. Az együttműködést felajánló politikus nem hiheti, hogy minden címzett bizalmát megnyeri, de arra bizton számíthat, hogy a konkrét ügyekre szerveződő alkalmi szövetségek átfedik a szekértáborok közötti törésvonalakat.
Ha a politikai erők elfogadottságát e három követelmény alapján mérjük, egyetlen pártot sem találunk, amelynek stabil alapokra épülő, biztos győzelmet ígérő legitimációja lenne. Az érdekekre történő hivatkozások csupán rövid távú versenyelőnyöket vagy éppen veszteségkompenzációkat ígérnek, a tradíciókat a megosztott társadalom végletesen eltérő történelmi tapasztalatai minősítik, a felvázolt jövőképek egy őrült, ám rendkívül hatékony amerikai utópia és egy emberléptékű, de harmatgyenge Európa-eszme feloldhatatlan ellentmondásaitól feszülnek. A kérészéletű érdekegyeztetések s a hagyományokat (kiváltképp a Kádár-kori emlékeket) célba vevő manipulációk lehetősége a kormányzó balliberális pártok pozícióját erősítheti; velük szemben a Fidesz igazi esélye egy stratégikus jövőkép kimunkálásában rejlik. Ma még nem látható pontosan, van-e egyetértés a párt vezetésében e jövőkép lényegi tartalmait illetően, az azonban biztos, hogy a Fidesz-kampány vezérszólamát megszólaltató Orbán Viktor táborteremtő ereje éppen ebből a forrásból táplálkozik. Nem azt jelenti ez, hogy a Fidesz elnöke megkerüli az érdek- és tradícióelvű politizálást, hanem hogy bekeríti azt. A jelent értelmező diagnózisa arra a felismerésre épül, hogy a magyar társadalom jövőjét meghatározó külső erők közötti küzdelemnek mérhetetlenül nagyobb a tétje, mint a legélesebb belső pozícióharcoknak. Pontosan látja – és láttatja –, hogy korunkban a gazdasági, a katonai, a tömegkommunikációs érdekütközetek hátterében jövőkép-stratégiák küzdelme zajlik, s hogy aki ezt nem veszi tudomásul, az a legeszeveszettebb, leghibbantabb, legmilitánsabb erők eszközévé silányul. Tudja, hogy az olyan párt, amelyik a tudomány autonómiájára hivatkozva éppen a hatalom felelősségét érintő stratégiai kérdések ügyében próbál pártatlan maradni, ellenőrizetlen világfolyamatok sodrásába kerül. Nem hiszi, hogy a politikának vissza kellene vonulnia a piacgazdaság leplében garázdálkodó vadkapitalizmus útjából, s ezért erősebb államot építene a társadalom védelmében. Miután megtapasztalta, hogy idegen érdekek szinte korlátlanul érvényesíthetők a képviseleti demokrácia formális keretei között, a kormány mozgásterének kiszélesítésétől reméli a nemzeti szuverenitás megbízhatóbb biztosítékát.

A választás második fordulójának igazi tétje

A választások előttünk álló második fordulójának nem az a legnagyobb tétje, hogy sikerül-e győznie a Fidesznek. Annak a politikai erőnek, amelyiknek több az esélye, hogy kiszabadítsa közügyeinket a múltból táplálkozó félelmek csapdájából. Az igazi tét az, hogy a kormányra jutó politikuscsapat képes lesz-e a hatalom birtokában is folytatni deklarált szövetségi politikáját. Képes lesz-e azokat is megnyerni, akik ma az ellenfelére szavaznak. És megtartani támogatóit. A Fidesz vezérkarának meg kell értenie: az a sok-sok értelmiségi, aki rájuk fogja adni a voksát, nem pártjukat tartja rokonszenvesnek. Annak ellenére támogatja őket, hogy sok hibát, gyarlóságot, ám kevés szeretni való tulajdonságot lát bennük. Abban bízik, hogy lesz erejük folytatni legjobb kezdeményezéseiket, és lesz bátorságuk, hogy szembenézzenek saját hibáikkal. Mert nem az a cél, hogy az erkölcsileg, gazdaságilag és politikailag is szégyenletesen megbukott szociálliberális koalíciót kiüssék a hatalomból. Ez csupán a siker szükséges, de nem elégséges feltétele. A választások után a vesztesek támogatóit nem legyőzni, hanem majd meggyőzni kell. Közösen vallott tradíciók, közösnek tekintett érdekek és egy közösen vállalható jövőkép jegyében. Az első kettő a politikusok, a harmadik az értelmiségiek felelőssége. Egymás nélkül kudarcra vannak ítélve.

A szerző irodalomtörténész, az MDF alapító tagja, volt alelnöke