Hírszerzők és provokátorok

Ha érveinket még katonai erővel sem nyomatékosítjuk, akkor a CNN élőben fogja mutatni, amint az iráni atomprogram becsapódik Jeruzsálembe. Mindezt nem az amerikai védelmi miniszter, nem is az izraeli haderő parancsnoka jelentette ki, hanem egy magyar publicista, Seres László írta a Népszabadságban. Seres egyébként a hirszerzo.hu nevű internetes hírportál főszerkesztője, a Szombat című zsidó kulturális magazin szerkesztője, s a magyarországi neokonzervatívok egyik vezéralakja. (Nem magyarázta meg, hogyan képes egy atomprogram becsapódni bárhová, de ez most nem is fontos.)
Győzzön az erősebb!
A neokonzervativizmus ma ismert formájában Reagan elnök Amerikájában honosodott meg a 70-es évek végétől. Az új eszme lényege az volt, hogy a gazdaságból száműzni kell az államot; az amerikai neokonok fontos jellemzője még a katonai hegemóniára való törekvés és az Izrael-barát szemlélet. Ám amíg a nyugati neokonzervatívok minden egyéb területen a hagyományos jobboldali értékek – a család, a nemzet, a rend, a törvényesség, a vallás – mellett állnak ki, s tiltakoznak például a droglegalizáció vagy a homoszexualitás emancipációja ellen, a magyar neokonok mélyen megvetik a konzervatív értékrendet. A Magyarországi Neokonzervatív Társaság utóbbi tüntetésén a szónok elrettentésül olvasta fel egy magyar mozlim nő szavait: „Szabad az, hogy felrúgják a házasságot! Szabad az, hogy a televízióban nyíltan propagálják a fajtalanságot… Szabad az, hogy a gyermekek meztelen látványosságoknak vannak kitéve az utcán. Ez a szabadság mindenkit megnyomorít. Akit nem a testében, azt a lelkében, akit nem a lelkében, azt a gyermekeiben”. A válás, illetve a nyílt homo- és heteroszexualitás ellenzését a neokonok az emberi alapjogok durva megsértéseként értelmezik.
Az angolszász társadalmakban, ahol a helyi piac nagyon erős, s a saját értékek védelme kulturális evidencia, az állam gazdaságszabályozó szerepének megszüntetése jóval kisebb veszélyt rejt, mint nálunk. Hazánkban ez a hazai gyártók és termelők gyors összeomlásához vezetne, ami egyedül a – Magyarországot egy nagy logisztikai telephelynek tekintő – multinacionális tőke számára lenne hasznos. A neokoneszme magyar változata ennek ellenére elutasítja a gazdasági patriotizmust, vagyis a piacvédelmet, a hazai termelők és kereskedők támogatását – nemcsak a mezőgazdasági és ipari, hanem a kulturális „termékek” tekintetében is. S ha a nyílt neokonpolitika döntéshozói szerepbe jutna, a szociális rendszernek – a magyar vállalkozókat segítő adókedvezményeknek és a családtámogatásoknak – előbb-utóbb elvi alapon vetne gátat; a társadalom minden szintjén a „győzzön az erősebb” elvét érvényesítené.
A magyar „Vaslady”
A Political Capital megállapítása szerint az MDF „gazdaságpolitikája neokonzervatív alapelvekre épül”. De hogyan került az MDF a neokoneszme közelébe? A kis párt, amely a hiteles konzervativizmus utolsó mohikánjának tünteti fel magát, az elmúlt években megszakította kapcsolatát a tényleges konzervatívokkal, s szinte minden hidat felégetett maga mögött. A Fidesz eközben sikeres jobboldali integrációt hajtott végre, amelyből egyedül a MIÉP–Jobbik-kört zárta ki. Eközben tett egy tétova lépést az MDF felé is, de Dávid Ibolya visszautasította a lehetőséget. Az MDF-et ma a haszonelvűség és a sértődöttség hajtja, s ezek nyugtalan erők; az antalli hagyományból csupán a szélsőjobbtól való dicséretes távolságtartást tartotta meg, ami szalonképessé teszi a Seres-féle neokonok számára. Így aztán Dávid Ibolyának két tanácsadója van: az egyik a harag, a másik a Political Capital.
A magyar neokonok agytrösztje a Hayek Társaság, amelyet Seres alapított, Somogyi Zoltánnal és Szabados Krisztiánnal, az SZDSZ egykori sajtófőnökével. Somogyi és Szabados működteti a Political Capitalt; érdekeltségeiken keresztül ők tulajdonolják a Seres főszerkesztése alatt működő Hírszerzőt, amely az MDF kommunikációs tanácsadója.
Ars poetica
Kinek-kinek „éthosza a daimón” (jelleme a sorsa), mondta Hérakleitosz, s ha igaza volt, akkor az MDF perceken belül seresi típusú neokonpárttá válik. Dávid olyan színész, akinek nem a saját személyisége, nem is a rendező, hanem a súgó határozza meg a karakterét. Néhány példa: a magyar „Vaslady” hangoztatja a kommunista utódlással való szembenállását, ám inkább elképzelhetőnek tartja a szocialistákkal, mint az Orbánnal való együttműködést. Ez Seresék szisztémája: kötelességszerűen, módjával kritizálni a baloldalt, de azért legnagyobb rossznak a Fidesz-restaurációt tartani. Dávid feltűnően sok energiát fektet Orbán gyalázásába: majdnem annyit, mint saját pártja népszerűsítésébe. (Fóbisztikus megnyilvánulásainak egyik gyöngyszeme volt az „Orbánnak mennie kell!” Mintha az ellenzéki vezető posztjáért, nem pedig a kormányfői székért folyna a küzdelem.) Dávid Seres-mintára cselekszik abban is, hogy a Fidesz-program szociális elemeit Orbán kriptoszocialista voltának bizonyítékaként mutatja fel. Ezzel hitet tesz a neokon eszme mellett, amely tagadja az állami gondoskodás szükséges voltát. (Egyébként a Fidesz-program markáns szociális töltete nem a posztkommunista baloldalról származik – hiszen ott nincs ilyen –, hanem az európai kereszténydemokrata hagyományból.) S lám, Seres legutóbbi cikkében az MDF-et egy „szerencsére egyre thatcheristább” pártként méltatja.
A Magyarországi Neokonzervatív Társaság – közvetlenül azután, hogy Seres a Népszabadságban (fent idézett cikkében) Irán-ellenes tüntetésre szólította fel a magyar civil társadalmat – antiiszlámista, háborút szorgalmazó tüntetést szervezett az amerikai nagykövetség elé. A még be sem jegyzett szervezet vezetői és Seres ugyanahhoz a cionista értelmiségi körhöz tartoznak. Szegő Péter, aki a hirszerzo.hu és a Szombat gyakorta felbukkanó szerzője, a rendezvényen felszólalva az „ENSZ fedőnevű gittegyletről” beszélt, és az Irán elleni háborúra uszította körülbelül húszfős hallgatóságát. Tavaly szeptemberben kis híján diplomáciai botrányt okozott egy rejtélyes, ITT nevű társaság, amely jól szervezett akció keretében teleragasztotta a Belvárost iszlámgyalázó, a muzulmán hit ellen harcba szólító plakátokkal. „Meg kell mutatnunk, hogy szemben állunk az iszlámmal”, „Az iszlám bűnöző vallás”, „Allah egy bűnöző”, ilyen feliratok álltak a falragaszokon. A rendőrség megtagadta a nyomozást az ügyben. Azóta sem ismert, ki áll – szervezőmunkával és pénzzel – a társaság mögött. Talán érdemes lett volna Serest megkérdezni erről; mindenesetre több mint feltűnő, hogy az akcióban hajszálpontosan a magyar neokon retorika nyilvánult meg.
Seres ellentmondásos jelenség: a jéghideg intelligencia és a harci hév kettőse jellemzi. Klasszikus fundamentalista: meg van győződve róla, hogy szent háborút folytat; a „one nation” eszméért vívott harcban semmilyen korrektség nem kötelező. Nem egyedi eset, minden nagyhatalmat körbedonganak ilyen fenomének: kicsik, de folyton úgy érzik, világuraló erők állnak mögöttük. A hatalom szereti az ilyen embert, s persze ez fordítva is igaz. A publicista írásaiban nem ideológiai ellenfelekkel vitázik, hanem ellenségekkel száll szembe. Egyik cikkében az iráni elnököt „nyilvánvalóan elmebeteg diktátornak” nevezi. A magyar jobboldal szerinte jellegzetes figuráit így jeleníti meg: „Pozsgay Imre. Szörényi Levente. Lovas István.” Szinte hallja az ember a dobpergést. „A második világháború előtti rendi-úri berendezkedés reprezentánsai. Premodern pogányok, szélsőpolgárok és reformnyilasok.”
A Kommentár című lapban – amely nyilván egzotikumként közli írását – Seres pontokba szedi a honi neokon dogmatikát. Nézzük: „Individualizmus nélkül nincs szabad társadalom, s míg a jobboldalon elfogadható nézetnek számít, hogy a »nemzet« (így, idézőjelben – a szerk.) vagy bármely közösség érdeke előbbre való az Egyénnél (így, nagybetűvel – a szerk.), addig ez lehetetlen vállalkozás.” Szükség van szerinte „az önzés, tehát a racionalista önérdekérvényesítés moráljának az elfogadására, az altruizmus hamis éthoszának leküzdésére”. Ez nyilván személyes ars poetica is. „Míg az egyéni akaratmegvalósítás bűnös, immorális dolognak, ugyanakkor akaratunk alávetése más emberek, közösségek akaratának nemes, erkölcsös cselekedetnek számít, esélyünk sincs a morális megújulásra, politikai és gazdasági kibontakozásra” – mondja. Szükség van továbbá Seres szerint az „értékrelativizmus és a politikai korrektség elleni harcra”.
A sátán egyháza
Értékrelativizmus és politikai korrektség: mindkettő olyan központi követelmény, amely sem a jobb- sem a baloldalon nem megkérdőjelezhető. Ha elkeseredetten és hevesen küzdök is az igazamért, el kell ismernem, hogy a másiknak joga van ugyanígy küzdenie a maga igazáért. Nagyokat adunk és kapunk, de tudnunk kell, hogy ott van körülöttünk a ring; a kultúra szabályok közé szorítja a küzdelmünket; a legkeményebb bokszmérkőzésen sem fordul elő, hogy a felek kést rántanak. Nehéz elképzelni durvább fenevadat, ami betörhet a politikai közbeszédbe, mint az értékrelativizmus és politikai korrektség tagadása. De Seres nem csak tagadja ezeket, egyenesen harcot hirdet ellenük. S így folytatja: „a nyugati civilizáció nem tűrheti azon kollektivista, miszticista, vallási eszmék divatossá és legitimmé válását, amelyek értékrendjének elpusztítására törekednek”. Természetesen nem a pluralista, modern nyugati civilizációra, s főként nem a keresztény hagyományú Európára gondol; a nyugati értékrend számára az, amit ő annak vél.
A morális megújulás Seresnél nem az általánosan elfogadott erkölcsiséghez való visszatérést jelenti. Az európai morál ugyanis maga a közösségi kultúra, ami nemcsak az önfeláldozás nagy gesztusaiban nyilvánul meg, hanem az elemi udvariassági szabályokban is (például a másik előre engedésében az ajtónál). Bármily rogyadozó civilizációban élünk, ami még összetartja, az nem más, mint az altruizmus – és Seres épp ezt támadja. Cezary Michalsky mutatja ki a nácizmusról írott esszéjében, hogy a kultúraellenes retorika a totalitarizmus születésének első fázisa. Az altruizmus tagadására, az individualizmus abszurditásig való felfokozására és az önzés moráljának ilyen kendőzetlen meghirdetésére még pontosabb analógia a hatvanas évektől Amerikában legálisan működő sátán egyházának (Church of Satan) hitvallása: ez meghökkentő hasonlóságot mutat Seresével. Ám míg a Church of Satan vélhetőleg csak polgárpukkasztási célú szubkulturális mozgalom, amely a görbetükör-effektust alkalmazza, Seres komolyan gondolja, amit hirdet.
„Iszlamista fasiszták támadják hosszú évek óta civilizációnk alapjait, a nyugati szabadságot, s mi sem tarthatjuk Amerika magánügyének a terrorizmus elleni háborút. Amerika a szabad világ legerősebb barátja, ezért a magyar jobboldali, konzervatív körökben is megengedhetetlen az Amerika-ellenes, antiszemita és Izrael-ellenes hangulatkeltés.” Ádázul definitív, szinte prófétai retorika. Seres nem tárgyal, nem érvel, egyszerűen közli, hogy mi az, amit nem tűr többé. Amerika-ellenesség, antikapitalizmus, antiszemitizmus és Izrael-ellenesség – az Ellenség profilját látjuk, négy gyors mozdulattal felrajzolva, s ezt a képet persze a „magyar konzervatív, jobboldali körökkel” azonosítja Seres. A neokontárs Novák Attila szerint az antiszemitizmus gyakran Izrael-ellenességben jelentkezik. Értsd: aki Izrael napi politikáját bírálja, antiszemita. Természetesen nem egyenlő az antiszemitizmus a mégoly markáns Izrael-kritikával, ezt Seresék is tudják: sok mértékadó, komoly kutató tartja az izraeli–amerikai politikát agresszívnak és igazságtalannak Magyarországon és szerte a világon.
Cui prodest?
Kinek árt és kinek használ a seresi eszmekör? Árt azoknak a gyanútlan konzervatívoknak, akik mélyen kompromittálódnak általa: itt inkább a Kommentárra, mint az MDF-re gondolok. A neokonzervativizmus az antikommunizmus trójai falovában közelít a jobboldal felé. Árt az ökológiai, globalizációkritikus vagy euroszkeptikus civil mozgalmaknak, akik a „nem tűrhetjük” kategóriában találják magukat. (Ők Seres szerint „üres humanista-ökológiai frázisokkal, látványos pacifista giccsel” operálnak.) Igen sokat árt a neokoneszme a hazai zsidóságnak, amelyre bázisként hivatkozik, holott a legtöbb magyar zsidó valószínűleg semmit nem tud kezdeni vele. S persze árt Magyarországnak, amelyet a Seres-csapat – bejáratott kapcsolatai és a rendelkezésére álló médiafelület révén – olyan országként tüntet fel, amelyben ez a gondolkodás otthonra talál. Csöppet sem kellene tartanunk például az iszlám fundamentalizmustól, ha a neokonlobbi nem volna hatékony.
Kinek használ a seresi szellemiség? Ez már jóval nehezebb kérdés. Mindenesetre használ a ténylegesen létező, bár nem számottevő szélsőjobboldali antiszemitizmusnak: muníciót szolgáltat neki. S végső soron használ annak a külföldi érdekeket preferáló vadkapitalizmusnak, amely az MSZP– SZDSZ-koalícióban testesül meg.
A fundamentalizmus sajátossága, hogy nem lehet vele érdemi vitát folytatni; aki ellene érvel, maga is a fundamentalizmus gyanújába keveredik. Ronda ügy. Mindenesetre, ha rajtam múlna, némiképp korlátoznám Seres parttalan szabadságvágyát. John Kekes mondja: a normális társadalom pluralizmusa semmiképpen sem terjedhet addig, hogy a ténylegesen romboló eszméknek ne szabjon határt.