A kormány T. Ház előtt fekvő pénzügyi salátatörvény-javaslatában kegyetlenül megszorongatja az önkéntes pénztárakat, panaszkodnak is szegények, hogy elsorvadásukat jelentené, ha beváltaná ígéretét, s a munkáltatói hozzájárulás mértéke a minimálbér mai 100-130 százalékáról 20 százalékra csökkenne. E számok annál inkább is elrémisztők a pénztárak számára, mivel a befolyó tagdíjak jelentős hányadát – nyugdíjpénztárak esetén kétharmadát, egészség- és önsegélyző pénztárak esetén négyötödét – a munkáltatók állják. Ez, tévedés ne essék, nem a munkáltató nagylelkűsége, hanem egyszerű számtan: a fizetés egy része járulék- és személyi jövedelemadó-mentesen a munkavállaló pénztárába kerül, így – némi kerülővel – a zsebébe, s az több lesz, mintha e konstrukció nem létezne. Aki rosszabbul jár, az kieső bevételei miatt az állam, de az állam eddig nem számított – mostantól, úgy tűnik, inkább fog. A munkavállaló zsebből fizetése szintén előnyös konstrukció, a 30 százalékos személyi jövedelemadó-kedvezmény nem semmi, de elmarad a legmagasabb, 38 százalékos adókulcstól, tehát előnytelenebb az adómentességnél, előnyösebb viszont a 18 százalékos kulcscsal adózók esetén, de az nagyon keskeny sáv, ott keveseket érint. Komoly akadály még a kedvezmény évi 100-150 ezer forintos felső határa. Ennyiből sok pénztárba sok pénz nem kerülhet. A nyugdíjpénztár kiszorítja a másik kettőt.
Tisztelettel kijelentem, hogy nem értek egyet a kormánnyal. A pénztárakat nem szabadna elsorvasztani. Miért ez a lassú, kínos haldoklás, fájdalom, eljelentéktelenítés? Tisztelettel javaslom a pénztárak törlését a jogrendszerből és helyük sóval való behintését, majd a kollektív felejtést. Az egészség- és önsegélyező pénztárak felesleges zsákutcaintézmények, amelyeknek a szülőanyja pénzügyi kormányzatunk (hogy meg ne sértsem az ott dolgozó hozzáértőket: a társadalmi közkiadásokkal foglalkozó és a belőle kinőtt felügyeleti részlegre gondolok) teljes hozzá nem értése volt, amely életképtelen konstrukciót segített a világra, majd az emiatt hosszú évek alatt „kénytelen volt” korlátozott felhasználású folyószámlává fejlődni. Olyan folyószámlává, amelynek számviteli-nyilvántartási rendszere leginkább a biztosítókéra hasonlít, a befizetett összegek után pedig adókedvezmény jár. Ha nem járna, miért tenné oda a pénzét bárki is? E pénztárak olyan intézmények, amelyeket az adókedvezmény nem támogat, hanem életben tart.
Csakhogy az adókedvezmény segítségével létrejött, tulajdonképpen a költségvetésből élő intézmények a költségvetési forrásokra támaszkodva kreálnak ideológiát szükségességükről szakmai, de még makrogazdasági szempontból is. Az egészségpénztárak nagyasszonya az általa kvázi közpénzből dotált gazdasági napilap mellékletében azzal rémisztgeti a döntéshozókat, hogyha az adókedvezményeket a tervezett mértékben kurtítják, csökkenni fog a megtakarítás, s az majd az államháztartáson csattan, mivel a pénztárak pénzük zömét állampapírban tartják, s lehet majd további hiteleket külföldről felvenni. E gondolatmenet komolytalan, mert ez csak statisztikai értelemben megtakarítás, nem valóságosan, s az állam éppen miattuk vállal magasabb adósságot kieső adóbevételei okán.
De semmit nem lehet a véletlenre bízni. Feltűnt a színen Bokros Lajos, kiváló zászlóvivő lobbik élén ballib konstellációban, aki elvállalta egy új egészségpénztár igazgatótanácsi elnökségét, s döntését azzal indokolta, hogy csupán a piac érdeklődését akarja felkelteni az öngondoskodás iránt. Bokros reklámembernek áll, miközben az öngondoskodáson semmi egyéb, mint az adókedvezmény kihasználása értendő. De nem is erről szól igazán a játék, ez csupán kispálya, hanem arról, hogy az egészségpénztárak egy Bokros által képzelt többpilléres egészségügyi reform részei legyenek. A lapban nyilatkozó államreformer pedig azt mondja, hogy a pénztárak értéke az ügyfélbázis és a szolgáltatókkal való kapcsolat (vagyis önmagában nincs értéke: azért veszek gyárat, mert kell a telek, amelyen áll), utóbbi kapcsolat pusztán a fizetések lebonyolítására jött létre, így komoly feladvány annak kitalálása, hogy mit értsünk „e mögött rejlő tudás és tapasztalat” alatt, ami éppen ideális egy több-biztosítós rendszer frissen induló biztosítója számára.
A nyugdíjpénztárakat nem kell félteni, azokat érinti legkevésbé a kormány kedvezménycsökkentő terve. Viszont olyan lépések helyett, amelyek a nagy testvér magánnyugdíjpénztárakhoz nyúlnak, valódi intézményi reformra nyílt volna lehetőség. A kormány adminisztratív úton próbálja korlátozni működési költségeiket (annak éves szintje nem lehet nagyobb a vagyon 0,9 százalékánál, az éves tagdíjbevétel hét százalékánál), és enyhít az új magánnyugdíjpénztárak létrejöttét gyakorlatilag lehetetlenné tevő adminisztratív korláton (a minimum 2000 fős tagság a működés első évében lesz csak követelmény). Hogy mindezzel a kormány az érintettek tyúkszemére lép, azt Lengyel László, az ügyeletes üzenőember megnyilatkozása tanúsítja, aki a Népszabadságban a hét végi balatonőszödi kormányülés elé időzítette fenyegetését: a kormány vonja vissza a magán- és önkéntes nyugdíjpénztárakat érintő döntéseit (Öt pont, június 22.; hogy az üzenőember tisztére valaki felemelkedik vagy lezüllik, azt döntse el a T. Olvasó). Előbbiről szólva: új piaci szereplő ne zavarhassa a már ott lévők köreit, vagyis ne erősödhessen a verseny; és el a kezekkel a költségeimtől! – ami ha nem is szerencsés, de legalább érthető kormányzati törekvés; az adókedvezményeket meg végképp ne bántsák, mert abból, végtére is az államból élünk.
Az intézményi reform az összes nyugdíj célú megtakarítási (nyugdíjpénztárak, az úgynevezett negyedik pillér, befektetési alap, nyugdíjbiztosítás stb.) formára érvényes egyetlen adókedvezmény lenne, mellé egy hiányzó, a nyugdíjcélra specializálódott befektetésialap-forma kidolgozása a nyugdíjpénztárak felváltására. A mai helyzet intézményi lobbik nyomásának eredményeként alakult ki (az utolsó nagy győztes a tőzsdei cégek kívánta negyedik pillér 2005-ben, az első Gyurcsány-kormány alatt). Az lenne a valódi reform, ha nem intézmények, hanem feladat kapna adókedvezményt, jövendő nyugdíjasok pedig szabadon választhatnának, hogy mely intézménytípusra és azon belül mely piaci szereplőre bízzák pénzüket. Ez valóban versenyt generálna, magasabb hozamot és alacsonyabb költséget, ráadásul adminisztratív intézkedések nélkül. Ez valóban reform lenne, de ehhez előbb le kellene gyűrni az ellenérdekeltek ellenállását, s fül mellett elengedni a fenyegető üzeneteket. Talán nem csak ötlethiány, hogy a kormánynak eszébe nem jut ez irányban keresgélni a megoldást.
A szerző szociológus-közgazdász
origo.hu
Csapdát állított a rendőröknek egy esztergomi férfi.
