A szociálliberális elit kormányzóképessége

A Kádár-rendszer változást nem akadályozó elitcsoportjai azzal az ideológiával vágtak neki az első szabad választásnak, hogy ők rendelkeznek hathatós kormányzati tapasztalattal és szakmailag megalapozott politikai programmal a rendszerváltáshoz vezető általános társadalmi válság kezelésére. A válság természetéből következett azonban az is, hogy amíg hatalmon voltak, társadalmi konszenzust és megbékélést, valamint koalíciós kormányzást tartottak szükségesnek. A rendszerváltás idején a szocialista reformelit azzal hárította el a (történelmi) felelősséget, hogy a válságot idéző döntéseket a kommunista elitcsoportok hozták meg, akikkel ők maguk is szembefordultak. Ezért 1990 elején nem is volt meglepő, hogy az MSZP vezetése külön is szorgalmazta a felelősök megnevezését és felelősségre vonását. A szocialista reformelit abban is bízott, hogy a vele szemben a szabad demokratákhoz képest kevésbé ellenséges MDF igénybe is veszi szakismeretüket és kormányzati tapasztalatukat.
Az Antall-kormánynak az a sajátos sors jutott, hogy pártjait, tagjait és döntéseit folyamatosan ítélte meg a közvélemény a politikai és politológiai diskurzusok bevett tematikájává vált kormányzóképesség szerint. Noha valóban híján volt kormányzati tapasztalatnak és gyakorlati politikai szakértelemnek, Antallék kormányzóképessége egyáltalán nem volt olyan rossz, mint ahogy azt az ellenzék és az ellenzéki sajtó támadásai állították.
A kormányzóképesség dogmája alapján úgy tűnhetett, hogy a rendszerváltás már a kezdet kezdetén megbicsaklott, mert a demokratikus választások nem a kormányzásra képes és hivatott erőket (MSZP, SZDSZ) emelte hatalomba. A szabad demokraták ebben a politikai játszmában azzal neveztek be, hogy – egyébként sokkterápiát szorgalmazó – elitjüket a társadalomtudományos képzettség (szürkeállomány) determinálja a kormányzásra. A dilettánsnak és laikusnak beállított jobboldali kormánypártoknak tehát kétfrontos ideológiai harcot kellett vívni a tapasztalatra hivatkozó szocialisták és az intelligenciaszintre apelláló szabad demokraták ellenében.
1994-ben úgy tűnhetett, hogy a baloldali és liberális elitcsoportok hatalomra kerülésével a kormányzó garnitúra kormányzóképessége hatványozódni fog, ami a jobboldal négyéves ámokfutása után csodát tesz az országgal. A Bokros-csomag, még pontosabban az első számú technokraták között számon tartott Békesi László menesztése és Bokros Lajos kinevezése azonban azt bizonyította, hogy a szociálliberálisnak mondott koalíciónak kevésbé az Antall- és Boross-kormány – egyébként kezelhető – örökségével, hanem inkább a Békesi-éra alatti önnön tehetetlenségének következményeivel kell megbirkóznia.
Az 1994-es választás és a Békesi menesztése közötti időszak pontosan úgy telt el a problémákat válsággá növelő gazdaságpolitikai impotenciával, mint a Medgyessy Péter lemondása és Gyurcsány Ferenc választási győzelme közötti intervallum. A Horn-kormány hivatalba lépésekor még nem sokkolták válsággal a lakosságot, de Bokrosnak már az államcsődtől kellett megvédenie az országot.
Medgyessy Péter is a költségvetés helyzete és a szakpolitikai sumákolás miatt menesztette László Csabát 2004 elején, s utóbb nagyon úgy néz ki, hogy Medgyessyben maradt némi realitásérzék és felelősségérzet: talán nem sodorta volna a csőd szélére az országot, hogy ő és pártja bármi áron hatalmon maradjon. Gyurcsányék viszont azzal a – kormányzóképességüket lejárató – logikával takaróznak, hogy azért nem hozták meg időben (a választás előtt) a szükséges döntéseket, hogy nyerhessenek, és aztán ők kezelhessék az így sokkalta rosszabb helyzetet.
Saját ideológiája szerint a Horn-kormány olyan szakértő kormány volt, amely képes rendbe tenni és modernizálni az országot, de semmivel sem volt több szakértelmük, mint Antalléknak. Történelmi (gyurcsányi) távlatból nézve Hornéknak még elfogadható mértékű kormányzóképességük volt, s bár a strukturális reformok értelmében nem tették rendbe az országot, úgy-ahogy rendet tartottak, és a szocialistáknak nem kellett Horn kormányzóképessége miatt szégyenkeznie, mint Medgyessy és – most – Gyurcsány esetében.
Az SZDSZ 1994-ben azzal igazolta a Hornékkal kötött koalíciót, hogy ők lesznek a garancia arra, hogy a Nagy Sándor vezette „osztogató”, államszocialista reflexekkel terhelt szocialisták ne kerüljenek döntési pozícióba. Az SZDSZ igazából csak egy másképpen „osztogató” rezsimben (lásd Princz Gábor Postabankja) volt érdekelt, és arra sem volt képes, hogy Bokros „liberális” csomagjának alkotmányellenesen antiszociális tételeit lefaragja.
Medgyessy Péter a „liberálisok” számára elfogadható gazdaságpolitikai és pénzügyi zseniként lépett színre, de ő és pártja liberális mércével mérve mérhetetlen és Nagy Sándorhoz is méltatlan szociális ígéretekkel és demagógiával kampányolt. Az SZDSZ nagyon is tudta, hogy kiket támogat a választás előtt és után, s hogy Medgyessy milyen képességekkel rendelkezik. De még inkább tudta, hogy Medgyessynek és a koalíciós pártoknak milyen kormányzóképességekkel kell rendelkezniük ahhoz, hogy a választási ígéreteknek a hangoztatott gazdaságpolitikai és pénzügyi szakértelem által diktált (liberális) kereteken belül szerezzenek érvényt. Nem önmagukban a választási ígéretek és az osztogatás volt kérdéses, hanem az, hogy Medgyessyék azt a látszatot keltették, hogy kellő (Orbánéknál nagyobb) gazdaságpolitikai és pénzügyi szakértelmük van ahhoz, hogy a szükséges gazdasági erőforrásokat megteremtsék és fenntartsák.
Az SZDSZ felelőssége abban áll, hogy mivel széles társadalmi bázisa miatt az MSZP tényleg rákényszerül arra, hogy államszocialista (osztogató) technikákat alkalmazzon, pontosan a „liberálisoknak” kellene szükséges ellensúlyt képezniük. A szabad demokratáknak azonban sem Medgyessy megbuktatásakor, sem Gyurcsány hatalomban tartásakor nem volt szempont a liberálisoknak szent államháztartás és költségvetés, mert különben minimum Veres Jánosnak, a felelősök egyikének is távoznia kellett volna.
A koalíció előszeretettel hárítja át a felelősséget a Medgyessy- és az Orbán-kormányra, aminek az a szépséghibája, hogy a Medgyessy-kabinetet is a koalíció volt képes életben tartani. Az, hogy az egyensúly már az Orbán-kormány alatt megbomlott, azért nem érv, mert ha igaz, a gazdaságpolitikai és pénzügyi „szakértőkből” álló koalíciónak pont az lett volna a feladata, hogy a gazdasági egyensúlytalanságot tudatosítsa és – tanulva Békesi példájából – mihamarább kezelje.
A kormányzóképességet híven tükrözi a hibák megideologizálása. A medgyessysta osztogatás hol „szociáldemokrata” penzumként, hol a Fidesz bűneként jelenik meg: a Fidesz hajszolta bele az MSZP-t az – ezek szerint mégsem szociáldemokrata – ígérgetésbe és a száznapos programba, amely aztán „a” politika olyan régi jóléti adósságaként jelenik meg, amit bevallottan hitelből finanszírozott a „szociálisan érzéketlen” Fidesz szociális nyomásának ellenállni képtelen „szociálliberális” elit. A „jólétet” kádárista módon hitelből finanszírozó koalíció abban is a késő kádárkori technikákat idézi, hogy saját szennyesét képes lenne az ellenzékkel kimosatni: mondja meg, milyen megszorításokat alkalmazna, ha már elvesztette a választásokat, és összefogással és együtt gondolkodással vegyen részt a „közös” rom eltakarításában.
A második Gyurcsány-kormány szereposztása láttán már nem lenne meglepő, ha egy kormányátalakítás során Lamperth Mónikából lenne külügyminiszter, Lévai Katalinból honvédelmi vagy Kende Péterből igazságügy-miniszter, hiszen a köztársaság miniszterelnöke nem megfelelő képességekkel rendelkező személyeket keres kormányzati feladatokhoz, hanem karaktereket, akik üzeneteket hordoznak a külső és belső közvéleménynek. Göncz Kinga kinevezése mögött nem találni érdemi, személycserét megkövetelő indokokat, és nincs definiált nemzeti érdek és e szerinti külpolitikai stratégia.
A Göncz-képlet szerint minél kevesebb a definiált probléma, annál kevesebb a feladat, amelyek megoldását megfelelő képességekkel rendelkező személyekre kell bízni. S ha nincs Máért, nincsenek megoldandó nemzetpolitikai ügyek sem. A konszenzus retorikai lózunggá vált, a konszenzusteremtés megszűnt a kormányzóképesség része lenni.
A külügyben eluralkodó politikai filozófia már letarolta a honvédelmet. Juhász Ferenc után igazából csak azért sajnálatos, hogy Szekeres Imre nem volt katona, mert nem tapasztalhatta meg a Magyar Néphadsereg nevű intellektuális csapást, amelynek örökségével intellektuálisan nem képesek, és – ezért – nem is akarnak igazából megbirkózni a szocialista miniszterek. Gyurcsány Ferenc eddigi regnálásával a klasszikus liberális tétel érvényesült: a legjobb kormányzat az, amely a legkevésbé kormányoz.

A szerző politológus