Akié a keresztrejtvény, azé az agy

Nagy-Britanniában nem volt földosztás. Ez az ország a feudális birtokviszonyok megőrzése közepette mondhatnók angolosan távozott a huszadik századból és gyalogolt át a huszonegyedik századba. Igaz, a királynőnek már nincs végrehajtó hatalma, de ott, túl az Óperencián, a La Manche csatornán is túl, a föld bizony nem azé, aki megműveli, hanem azé, aki eleitől – fogva – kapta. Lord – angolul: Úr.
Az úri Nagy-Britannia létjogosultságát senki nem meri megkérdőjelezni. Nemcsak tulajdonjogilag mozdulatlan kísértetkastélyok léteznek, de olyan majorok is, ahol a gazdálkodás hat-hétszáz éve lényegileg hasonló keretek közt folyik. A birtokról, ahol a kalászos közt a pitypang is szabadon sarjadhat, gyomirtó szer által nem háborgatva. Nagy-Britanniában a hagyomány nem emlék, hanem életforma, ez az ország büszke a nemességére, és az örökölt birtokviszonyokat igazságtalanság helyett inkább a nemzetmegtartó erő részeként értelmezi.
Mi, magyarok másképp látjuk. A progresszió mindmáig úgy gondolja, hogy míg a fordulat évében végrehajtott államosítás szabad rablás volt, addig az első földosztás: igazságosztás. Az úri Magyarországnak vesznie kellett, az arisztokraták ma is úgy raccsolnak, mintha semmi nem változott volna régóta. Közmegegyezés, alaptétel, dogma, hogy a főnemesi és egyházi birtokokat jogosan vették el egyetlen tollvonással eredeti tulajdonosuktól, és osztották szét a nincstelenek, parasztok között. A később erőszakosan tsz-be tagosított kisbirtokok nem jelentéktelen része 1945 előtt másé volt: a gróf úré, a báró úré vagy épp Esterházy hercegé. Az eredeti földosztás tanúfái, magyar kísértetkastélyai szerte vidéken megtalálhatók, de azt, hogy az úri Magyarország infrastruktúrájának népi kollégista ihletettségű szétverése igazságos tett volt, ma sem illő megkérdőjelezni. Boszorkányok márpedig nincsenek, mondta egyik nagy királyunk. Latifundiumok, nagybirtokok márpedig nem lehetnek, mondta Nagy Imre.
Valahol marxisták maradtunk, hisz úgy gondoljuk, modern és igazságos Magyarország csak a tulajdonviszonyok népbarát áthangolásán keresztül volt teremthető. Szó se róla: Dél-Amerikában a latifundium és a tömegnyomor édestestvérek, Németh László, Illyés, Veres Péter és más népi írók munkái nyomán pedig felsejlik az a mérhetetlen kiszolgáltatottság, amely az egykori zsellér-, napszámos- és cselédsorsot jellemezte, ami elől milliók tántorogtak ki Amerikába, s amihez képest felszabadulásnak tűnt a földosztás, de kérdem én: mennyire kiszolgáltatott az angol gazda ma? S kérdem én: kik a leggazdagabbak ma Britanniában? Nos, az angol királynő J. K. Rowlinghoz, a Harry Potter szerzőjéhez képest szegény asszony. A brit pénzügyi toplistát Rowling és Abramovics vezeti, egy író és egy orosz olajmilliárdos, a jómódúak közt sok az arisztokrata, de a legvagyonosabbak közt kevés. Mindez persze kihat a birtokviszonyokra is.
Történelmi tapasztalat, hogy ha szabad a verseny, tehát amint az arisztokrácia versenybéli előjogaitól megfosztatik, akkor a feltörekvő polgárság leelőzi. Az, hogy a polgári forradalomban jogokhoz jutó polgárság – burzsoázia – a tulajdonviszonyok radikális átalakulása nélkül is, ha fogalmazhatok így, le tudta előzni a nemességet, figyelemre méltó metafora hazánk legújabb kori történelmének vonatkozásában. Miért?
Azért, mert sokak szerint szellemi földosztás kellene. Sokak szerint például a Fidesz 2006-os veresége is azért következett be, mert hiányzik a sajtóegyensúly, a sajtó egyoldalú. Azok, akik a sajtóegyensúly hiányát emlegetik folyvást, valójában a be nem következett szellemi földosztás miatt reklamálnak. A „nincs sajtóegyensúly” tétel dekódolva annyit tesz: „Miért is nem történt meg a szellemi földosztás?” A posztkommunista médialatifundiumok szétosztása a publikációra éhes nincstelenek, a szellem zsellérei, a szamizdatosok és általában a lehetőségből kimaradottak között. Antall József: Tetszettek volna forradalmat csinálni. Tetszettek volna kalapáccsal szétverni a Párt lapjának nyomdagépeit és utcára zavarni a szerkesztőséget. Ez is egy út, szó se róla, de 1989-ben nem forradalom s főképp nem proletárforradalom volt, hanem rendszerváltozás, amely a polgári forradalom e földi mása, s eredményeit tekintve is igencsak hasonlít amazhoz. A pártarisztokrácia versenyhelyzetbe lett kényszerítve, hisz előjogai többé nincsenek, a rendi jellegű egypártrendszer, munkásőrségestül, Központi Bizottságostul, SZOT-ostul és KISZ-estül megszűnt, ám az üdülő azért ugyanabban a kézben maradt.
Kiváltképp igaz ez a médiára. A Kádár János és Aczél György által kiosztott szellemi latifundiumok mindmáig szinte érintetlenek. Azt, hogy ki vehető komolyan és ki nem, hogy mi a mérvadó és mi nem, változatlanul ezek a csak olykor nevesíthető latifundiumok döntik el, s most szó se essék a vörös bárókról, merthogy a vörös báró az Richthofen, az első világháború német pilótája volt. Bizony-bizony, nehéz elfogadni, hogy P. Szűcs Julianna azért a Mozgó Világ főszerkesztője ma is, mert két évtizede Kulin Ferenc túl bátor volt, elmozdították, s támadt egy üres főszerkesztői szék, amibe bele lehetett ülni. De ha 1989 polgári forradalom volt, és létezik ma Magyarországon polgári oldal, amelynek nem szitokszó a polgárság, s amelyik mer antimarxista lenni, s mer „velejéig” demokrata lenni, nos, akkor egyszer s mindenkorra le kell számolnunk a második rendszerváltozás fantomjával s a szellemi földosztás illúziójával, viszont hozzá kell látnunk a versenyszintű beelőzéshez. Hol késnek a Rowlingok az éji homályban?
A baloldali médiafölény nem sorscsapás és nem magyar átok. Létezhet szellemi újgazdagság, profi önbizalommal a latifundiumok ellenére is átalakíthatók az erőviszonyok, ahhoz viszont előbb érteni kell, hogy miképp is működik a modern világ. A hagyománytisztelet és az anakronizmus közti szent szövetség felbontandó. A rezervátumromantikának véget kell vetni. Amikor az-Zarkávi, a Nyugat abszolút antagonistája pendrive-on tárolhatta az al-Kaida tagnyilvántartását, a polgári oldal nem rekedhet meg az antiglobalista népnevelők szintjén. Itt élned, s halnod kell – s az „itt” bizony nemcsak helyhatározó, hanem időhatározó is. Itt, e korban kell élnünk, halnunk és – Madách után szabadon – küzdenünk és bízva bíznunk. Az elmaradt szellemi földosztás iránti nosztalgia helyett birodalomépítés lehet a cél.
A liberális világegész hosszú ideje érti, hogy a modern ember látszatöntudatos gyermekként működik. Nem szereti, ha direktben oktatják, nevelik, tanítják. A modern embernek nem kell példakép, s ha tanítani akarják, ráadásul nem középiskolás fokon, akkor úgy érzi, megerőszakolták. A modern ember a nyílt értékvállalást és értékátadást erőszakcselekményként éli meg, az értékkontúrtalanságot pedig szabadságként. A modern ember úgy érzi, hogy akkor kíméletesek vele, és akkor szeretik, ha semmit nem akarnak tőle, ha semmire nem kényszerítik, ha minden szándék látszólag belőle fakad. A liberális világegész mindezzel tisztában van, következésképp övé a modern ember lelke. Elhiteti, hogy semmit nem akar az emberektől, s mindent megkap tőlük. A konzervatív e konnotációban térítőleges szektavezér, aki mindig akar valamit az embertől, üzen, prédikál, tanít.
Vegyük észre, a korszerű médiabirodalmak irtóztató nagyságú szellemi pufferövezetek, amelyek a tulajdonképpeni magterületről semmit nem árulnak el. Ahogy az olasz pizzériás se tudja, hogy ki a maffiafőnök, a tipikus magazinolvasó se tudja, hogy ki a főnök, hogy milyen hatásnak is lett ő tulajdonképpen kitéve. S a dolog épp ettől profi. A politikai és gazdasági tulajdonviszonyokról az átlagolvasónak többnyire fogalma sincs, de ha egy lap vagy műsor jobboldali, ott tüstént kilóg a lóláb. A konzervatív, keresztény, jobboldali média ezért gyönge. Azért gyönge, mert valójában nem mer szórakoztatni. A szórakoztatás a jobboldal számára tabu, mintha el sem hangzott volna valaha a perdöntő mondat: panem et circenses.
Az értékorientált jobboldali sajtó ellenművelésnek kitett magterület: hiányzik körüle a spirituális pufferövezet, azok a show-műsorok, társasági és pletykalapok, amelyeket valaki anélkül olvashat, hogy fogalma volna, hova is tartoznak. Ha egy társasági lap szexrovatából közvetve az kommunikálódik, hogy a házastársi hűség akár kellemes dolog is lehet, ez tudatformálóbb hatású hosszú távon, mint egy szűk körű erkölcsi prédikáció.
A ma tömegkultúrája a bulvár, a polgári oldal pedig meddő értelmiségi vitákat folytat a magaskultúra elbulvárosodásáról, ahelyett, hogy a saját hangsúlyaival benyomulna ebbe a szellemi térbe. Megteremtené a maga értéksemlegesnek tűnő, vérprofi, izgalmas, olvasmányos, hallgatható, nézhető és érdekfeszítő médiabirodalmát. A liberális világegész egész pályás konkurenciáját, riválisát. Valamikor úgy hangzott a szállóige: azé a föld, aki megműveli. Korunk médiaviszonyai közt e mondat fordítása így hangzik: akié a keresztrejtvény, azé az agy.

A szerző író