Az MSZP esete a Nemzeti fejlesztési tervvel

A magyar választópolgárok többsége az elmúlt hetekben bizalmat adott a szocialista–szabad demokrata fejlesztéspolitika folytatására. Ezen nem csodálkoznak azok, akiknek emlékeiben, tapasztalataiban ott lapul a kemény és puha diktatúra három- és ötéves terveinek emléke, hiszen az Új Magyarország program centralizált és koncentrált gazdaságfejlesztési elképzelései lényegében az ötéves tervek mintájára épülnek. Amiben Gyurcsány Ferenc és kormánya az ötéves terveket felülmúlta és meghaladta, az nem más, mint a terv kommunikációja, értékesítése, marketingje, magyarul elfogadtatása. Gyurcsány Ferenc autópályákkal összekötött „hájtekpoliszai” azonban aligha tudják enyhíteni a posztkommunista Magyarország gazdasági és társadalmi gondjait. Amelyek előidézésében egyébként nem kis szerepe volt a ma is uralkodó szocialista fejlesztéspolitikai gondolkodásnak.
Háromszoros „lenyúlás”
A Nemzeti fejlesztési tervet (NFT), a nagyrészt európai uniós forrásokból megvalósuló gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztések 2004–2006 és 2007–2013 közötti terveit a szocialisták háromszor is lenyúlták, hogy ezzel az általuk oly gyakran használt, igaz, meglehetősen randa igével írjuk le a helyzetet. Először is ott és akkor, amikor a fejlesztési rendszer köztisztviselői karának jelentős részét 2002-ben lecserélték, és a kistérségi, a megyei és a regionális fejlesztési hivatalokba saját kádereiket nevezték ki. E politikai zsákmányszerzésnek nem több mint apró eleme volt a Nemzeti fejlesztési terv házhoz jön című, Baráth Etele javaslatára kidolgozott és heves SZDSZ-es ellenzést is kiváltó program. Mint ismert, a parlament nem fogadta el a javaslatot egy négyszáz főből álló, kétmilliárd forintba kerülő „tanácsadói” szolgálat felállítására, ám Baráth Etele úgy vélte, hogy a „nem” szavazatok félreértésen alapultak, s folytatta a hálózat kiépítését.
A Nemzeti fejlesztési terv és a fejlesztési források szocialista lenyúlásának másik megoldása a fentiekben már vázolt politikai lobbizás volt. Az MSZP-s képviselők, polgármesterek az elmúlt években igyekeztek mindent elkövetni annak érdekében, hogy az NFT-s forrásokból településük, térségük minél nagyobb arányban részesüljön. Sokaknak ez sikerült is, talán elég, ha csupán Nagykanizsát említjük meg most példaként. Azt is mondhatjuk tehát, hogy ma Magyarországon az erősebb önkormányzat fejleszt. Erre az összefüggésre a választási kampány hevében Veres János pénzügyminiszter is felhívta a derék szabolcsi polgármesterek figyelmét, mondván, otthon, a falujukban legyenek szívesek a bizonytalankodó szavazópolgároknak ezt az összefüggést elmagyarázni.
A Nemzeti fejlesztési terv lenyúlásának harmadik menetébe már maga Gyurcsány Ferenc is beszállt, s Új Magyarország programjába egy az egyben átvette a II. NFT (2007–2013) előkészületei során felvetett és leírt fejlesztési ötleteket, javaslatokat. Ha az nem is igaz teljességgel, hogy a II. NFT „nemzeti konszenzussal” jött létre (hiszen az inkább a területi és ágazati lobbicsoportok és főleg bürokráciák fejlesztési elképzeléseit tartalmazza), az már igaz, hogy a kormányzati ciklusokon átívelő, európai finanszírozású fejlesztési programokat a civilizált Európában nem szokás pártprogramként újraértékesíteni.
A túlbürokratizált I. Nemzeti
fejlesztési terv
Az I. Nemzeti fejlesztési terv 2004–2006 közti megvalósításából képet alkothatunk az erőforrások elosztásának mechanizmusairól. Ma már tudjuk, hogy a fejlesztési források az I. NFT-ben az önkormányzati-állami szférához áramlottak a verseny- és civil szférával szemben, s az önkormányzatok közül is jellemzően a nagyobb lakosságszámú, megyei jogállású városok részesültek az átlagot meghaladó arányban a forrásokból, vagyis – hasonlóan a versenyszférához – a nagyobb befolyású és jelentősebb erőforrásokkal rendelkező szereplők szívták magukhoz a fejlesztési forrásokat. A versenyszférán belül a nagyobb szervezetek a mikro- és kisvállalkozásoknál sikeresebbnek bizonyultak a fejlesztési forrásokért folyó versenyben, vagyis míg a Széchenyi-terv a kisebb vállalkozásokat juttatta viszonylag könynyen és kis bürokrácia mellett forrásokhoz, az I. NFT a gyakran külföldi tulajdonú nagyvállalatoknak biztosított forrásokat. A túlzott bürokrácia, az utófinanszírozás és a gyakran késedelmet szenvedő hivatali ügyintézés mind-mind taszítólag hatott a kisebb vállalkozásokra. Ráadásul az állami támogatások visszatartása hozzájárult a gazdaságban drámai méreteket öltő körbetartozásokhoz.
A fejlettebb térségek és települések is sikeresebbnek bizonyultak a fejletlenebbeknél. Figyelemre méltó az az összefüggés is, hogy az elmaradottabb kistérségekbe és településekre nem áramlott az átlagot meghaladó mértékű erőforrás, vagyis az I. NFT nem teljesítette azt a célját, hogy enyhítse a területi különbséget. Sokkal inkább a már amúgy is meglevő területi egyenlőtlenségeket erősítette meg. Nem meglepő, hogy a komoly fejlesztési hagyományokkal, kiépültebb fejlesztési rendszerrel bíró települések és térségek több forrást szereztek a kevésbé intézményesült fejlesztési rendszerűeknél, s a kormánypárti többségű térségek jobban szerepeltek, mint az ellenzékiek. Az MSZP-s polgármesterek valamilyen rejtélyes oknál fogva több NFT-s forrást tudtak szerezni településüknek, mint ellenzéki társaik.
Centralizáltság és koncepciótlanság
Ha az I. és II. Nemzeti fejlesztési tervből próbáljuk kiolvasni, hogy a fejlesztési szakbürokrácia miként gondolkodik a hazai területi folyamatokról és az állami beavatkozás lehetőségeiről, akkor lehangoló következtetésekre juthatunk. Először is kiderül, hogy az NFT mögött nincs valós fejlesztési koncepció, hiányzik belőle az ország lehetőségeinek, erőforrásainak és mai problémáinak megfelelő, a gondokra válaszokat adó stratégia. Ami a Széchenyi-tervben megvolt, s a turizmus, különösen a gyógyturizmus fejlesztése nem véletlenül került 2001-ben a kormányzati figyelem középpontjába: stratégiai kitörést lehetővé tevő gazdasági terület. Ma, Cséfalvay Zoltán találó hasonlatával élve, az NFT öntözőkannaként működik, mindenki – értsd: minden kellő befolyással rendelkező területi, ágazati és pártlobbi – kap egy keveset a fejlesztési forrásokból.
Az egyre bővülő fejlesztési szakbürokráciában uralkodó nézetek közül a centralizáció, a központosítás gondolatát is meg kell említenünk. A fejlesztési döntéseket – nyilvánvalóan a szakbürokrácia túlélési és bővülési szükségleteit kielégítendő – a központban, Budapesten hozzák, s anyagi lehetőségek és döntési kompetencia hiányában a helyi és területi, amúgy demokratikusan választott testületek lobbizni kénytelenek azért, hogy nekik is jusson valami fejlesztési forrás. A gyengék ebben a rendszerben pórul járnak. A centralizáció elmúlt évekbeli növekedésének szomorú példája a kistérségi társulások létrejötte, ami egyrészt nem volt önkéntes, hisz a kormány azt üzente az amúgy is legatyásított és vagyonukat épp kiárusító településeknek, hogy ha nem hozzák létre a KSH kistérségi (értsd: járási) besorolásának megfelelő szervezeteiket, akkor nem kapnak pénzt. Másrészt egyes közszolgáltatások területén (oktatás és egészségügy) a kistérségek feladatául a körzetesítést jelölte meg a kormányzat, a szocialisták és szabad demokraták által amúgy is életképtelennek tartott kistelepülések közintézményeit megszüntették, csakúgy, mint az 1970-es években.
A hetvenes évek fejlesztési gondolkodása a II. NFT koncepcióiban is megjelenik, hiszen Győr, Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc régiós fejlesztési centrummá történő kinevezése sem új keletű. De itt is az történt, hogy nem az alulról szerveződő régiók – az ilyenek amúgy sem kívánatosak! – szereplői egyeztek meg abban, hogy a regionális szakigazgatás szervezeteit és a régión belüli fejlesztéseket területileg miként osszák el egymás közt, hanem erről fönt, a központban hoztak miniszteri szintű döntést. Ennyit a szubszidiaritásról, az alulról építkező demokráciáról. A regionális tudásközpontok kijelölésében és a fejlesztésük szükségességét hirdető gondolkodásban persze ott vannak az Európai Unióban ma divatos fejlesztési elképzelések is. Ezeket a magyar fejlesztési bürokrácia úgy veszi át, hogy kísérletet sem igen tesz azok magyarítására, illetve annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy vajon egy erősen periférikus országban alkalmazhatók-e azok a fejlesztési divatok, melyeket nálunknál fejlettebb és a miénktől eltérő fejlődési utat bejáró országok kísérleteztek ki.
Új Széchenyi-terv kellett volna? Igen!
Van néhány olyan fejlesztéspolitikai kérdés, amit a magyar kormányzati elitnek újra kellene gondolnia. Az egyik ilyen a fejlesztési bürokrácia további gyarapodásának, bővülésének megállítása. Erre nemcsak azért van szükség, mert az EU-forrásokat elosztó szakigazgatás lassan államként működik az államban, hanem azért is, mert a fejlesztési pályázatok lebonyolításának, a támogatások elosztásának és elszámolásának mai rendszere túlbürokratizált, hatalmas költségeket ró a vállalkozásokra és más kedvezményezett szervezetekre. Ráadásul az a gyakran elhangzó érv sem állja meg a helyét, hogy az EU a mai magyar helyzetnek megfelelő túlbürokratizált lebonyolítási rendszert ír elő. A központi fejlesztési bürokrácia csökkentésének egyik megoldása a döntések decentralizálása és a választott területi önkormányzatok pénzügyi függetlenségének növelése lehetne.
Másrészt újra kellene gondolni azt a kérdést is, hogy miként lehetne a mainál jobban támogatni, lehetőséghez juttatni a hazai tulajdonú kis- és közepes vállalkozásokat. Ma már látjuk, hogy az állami szféra a vállalkozások elől elszívta a 2004–2006 között rendelkezésre álló forrásokat, ám hosszú távon nem tartható fönn, hogy EU-s fejlesztési forrásokból finanszírozzuk az államigazgatást és a közszolgáltatásokat. A következő uniós fejlesztési időszakban a mainál sokkal komolyabb forrásokat kell a munkahelyeket létesítő hazai vállalkozásoknak biztosítani. Hiba lenne az is, ha a mostani kormányzat elképzelései érvényesülnének, s a vállalkozások nem vissza nem térítendő tőketámogatáshoz, hanem hitelhez jutnának csak a fejlesztési rendszerből. Hiba lenne, ha a hazai vállalkozásokat feltőkésítés hiányában további versenyhátrányba hoznánk külföldi társaikkal szemben. (Hogy ez nem légből kapott gondolat, azt Gyurcsány Ferenc összeolvadást és a vállalkozások megszűnését ajánló felvetései is bizonyítják.)
A munkahelyteremtés elsődleges feladattá emelésével azért sem késlekedhetünk, mert a mai magyar gazdaság alig tud új munkahelyeket teremteni. Hiába nőtt ugyanis a foglalkoztatottság az elmúlt években pár tízezer fővel, a munkapiacra beáramló új generációkat nem tudta álláshoz juttatni a gazdaság. Ma már az sem járható út, hogy Magyarország a munkapiacról különböző megoldásokkal (például korai nyugdíjazás) kivonja a tartósan elhelyezkedni nem tudókat. Ez a kilencvenes évek első felében még követhető volt, ma már azonban nem az, hiszen a problémák nagy részét a piacra belépő fiatalok okozzák. S nekik Magyarország, a magyar elit nem üzenheti azt, hogy keressenek maguknak külföldön állást, már csak azért sem, mert kiképzésükre milliókat fordítottunk a közös kasszából.
Az I. NFT tapasztalatai arra is rávilágítanak, hogy stratégiai fejlesztési területek kijelölése nélkül nagyon rossz hatásfokkal tudjuk csak kihasználni a még ki tudja, meddig rendelkezésünkre álló EU-támogatásokat. Elképzelhető, hogy 2013-tól – sőt, talán már korábban sem – az EU nem fogja finanszírozni a magyar gazdaságfejlesztést, s nekünk egy ilyen nem kívánt, ám reális lehetőségre is föl kellene készülnünk. E készülés egyik eleme lehet, hogy kevés, ám gyorsan megtérülő és komoly továbbgyűrűző-, multiplikátor-hatással bíró területre összpontosítjuk a fejlesztési forrásokat. Ilyen lehet a turizmus, s azon belül a belföldi turizmus fejlesztése, ahol – mint az 2001, a Széchenyi-terv óta bebizonyosodott – a legjobban térülnek meg a befektetett adóforintok.
S végezetül jó lenne csökkenteni a politikai lobbizás, a pártkapcsolatok jelentőségét a fejlesztési erőforrások elosztásában. E reményünk teljesülését beárnyékolja, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelölti programját szinte kizárólagosan a II. Nemzeti fejlesztési terv koncepcióiból merítette. Ez alapján okunk van feltételezni, hogy Gyurcsány miniszterelnökként az elkövetkező években még a mainál is jobban ki fogja használni az EU-s fejlesztési források elosztásában rejlő klientúraépítési lehetőségeket. Így ahelyett, hogy jól megtérülő beruházásokra, a hazai vállalkozások erősítésére és versenyképességük növelésére használnánk ezt az egyedülálló lehetőséget, az a szocialista–szabad demokrata elit és klientúra befolyását, hatalmi beágyazottságát fogja növelni.