A neosztálinizmus diszkrét bája

A magyar társadalom történelmének kritikus pontjához érkezett. A most kezdődő politikai ciklus végén, 2010-ben, nagyjából a következő szomorú összefüggéseket regisztrálhatjuk majd. Az ország népessége a lélektani határt jelentő 10 millió alá süllyedve az ötven évvel azt megelőző szinten lesz. Az egészségmutatóink összességében a negyven évvel azt megelőző állapotoknak felelnek majd meg, és a Nyugat civilizációs terében az egyik legrosszabb helyzetű ország leszünk. (A középkorú férfiak halálozási rátái a ’30-as évek szintjén stagnálnak, és a magyar férfiak 43 százaléka nem éli meg a nyugdíjkorhatárt.) Az egy keresőre jutó reálbér 2008-ban pontosan azonos lesz a harminc évvel azelőtti 1978-as szinttel.
És mindez nem egy drámai jóslat, amelynek beteljesülését még megakadályozhatjuk, hanem már létező valóság. Arra azonban talán még képesek lehetünk, hogy megpróbáljuk feltárni azokat az öszszefüggéseket, amelyek nemzetünk roncsolódásának okaira rávilágítanak. Cikkem egy olyan logikai láncra igyekszik ráirányítani a figyelmet, amely ehhez nyújthat segítséget.
Hogy egy nemzet morálisan, spirituálisan, testi-lelki egészségét és anyagi kultúráját tekintve ilyen mélyre süllyedjen, igen jelentős negatív teljesítményre van szükség. Bár a jelenlegi harmadik balliberális koalíciónak ebben kitüntetett szerepe van, ám az, ami felé tartunk, az az elmúlt évtizedek során mindmáig minket kifosztó birodalmak, és az őket kiszolgáló belső kollaboránsoknak, benne a „rendszerváltás” hazug rendszere elitjeinek együttes teljesítménye.
A kizsákmányoltsági ráta mutatója
Ha az 1950-től napjainkig terjedő időszakot figyeljük, igen érdekes összefüggésekre derülhet fény. Ezek közül is talán a legfigyelemreméltóbb a kizsákmányoltsági ráta egyik kézenfekvő mutatójának az alakulása. Ezt a rátát úgy számíthatjuk ki, ha minden évben elosztjuk az egy aktív kereső által megtermelt nemzeti jövedelem adatát az egy keresőre jutó reálbér alakulását kifejező adattal. Ha ennek trendje emelkedő, akkor ez azt jelenti, hogy egyre nagyobbra nyílik a történelmi olló az aktív keresők teljesítménye és ennek ellenértéke között. Vagyis, hogy a munkaerő-tulajdonosok egyre hátrányosabb pozícióba kerülnek a tőketulajdonosokkal szemben. És mivel az 1950 és 2006 között eltelt 56 év már elég hosszú idő ahhoz, hogy ebből egyes tendenciák nagy bizonyossággal kiolvashatók legyenek, lássuk, mit üzen nekünk mindez.
Az első, ami azonnal feltűnik, hogy a kizsákmányoltsági ráta történelmi trendje egyértelműen emelkedő. Eddigi legmagasabb értékét 2000-ben érte el, amikor is a mutató éppen háromszorosa az ötven évvel azelőttinek. Ezt úgy kell érteni, hogy 1950 és 2000 között az egy kereső által termelt jövedelem hét és félszeresére nőtt, miközben az ezért a teljesítményért kapott bér reálértéke viszont csak kettő és félszeresére. Vagyis az 1950-es brutális kizsákmányoltsági szintet ötven év alatt többnyire békés eszközökkel sikerült a háromszorosára növelni. Ennek a ténynek is lehet némi szerepe annak az általános humánreprodukciós lejtőnek a kialakulásában, amelyet az imént jeleztünk. Feltűnő azonban, hogy miközben a kizsákmányoltsági ráta folyamatos emelkedése meglepően egyenletes az ötvenhat évnyi időszak nagy részében, van két igen látványos hupli. Ezekben az években először meredeken emelkedik a kizsákmányoltsági ráta, majd, mintegy jóvátételként, néhány éven át a reálbérek lényegesen gyorsabban növekednek, mint a megtermelt jövedelem. Ilyenkor tehát a tendencia megfordul, és átmenetileg a munkaerő-tulajdonosok pozíciói javulnak. Igaz, ilyen év mindössze hat adódik az ötvenhatból.
Ez a két brutális kifosztásnövekedéssel, majd gyors jóvátétellel jellemezhető időszak először 1950–57, majd 1995–2003 között alakult ki. A két periódus közötti majd negyven év viszont szinte teljesen ráfekszik a lassú (kb. évi 2 százalékos) kifosztásnövelés trendjére.
A közelmúlt pozitív és negatív főszereplői
Mi olvasható ki mindezekből? Az egyik különös sajátosság, hogy a két nagy rendszerváltás után pontosan öt évvel kerül sor a brutális kifosztásnövelésre. 1945 után öt évvel, 1950-ben kezdődik a Rákosi-csomag, 1995-ben, vagyis szintén öt évvel a másik rendszerváltás után kezdődik a Bokros-csomag. A kifosztásnövelés mindkét esetben két-három évre koncentrálódik, és ezt követően megkezdődik az előbb óvatos, aztán igen jelentős jóvátétel. Ezt úgy kell érteni, hogy a Rákosi-csomag során a reálbérek 22 százalékkal csökkentek, Bokros idején 17 százalékkal; Rákosi ezzel elérte, hogy 1952-ben az 1929-es szintre süllyedtek a reálbérek, Bokros pedig azt, hogy 1996-ban az 1966-os szintre. Majd ezeket követően a Nagy Imre–Kádár János-féle jóvátétel során 37 százalékkal, az Orbán–Medgyessy-féle jóvátétel idején 32 százalékkal nőttek a reálbérek. Nagy Imre megpróbálja véghezvinni a rendszerkorrekciót (sikertelenül), majd ezt folytatva Kádár megpróbálja a fellázadt társadalmat pacifikálni (sikerrel). Hasonló helyzet alakul ki 2002-ben is. Orbán megpróbálja véghezvinni a rendszerkorrekciót (sikertelenül), majd Medgyessy kísérli meg pacifikálni a már lázadni sem képes népet (sikerrel). (Igen izgalmas társadalom-lélektani bravúr volna a három-három főszereplő történelmi összehasonlító elemzése is.)
Ha a történések mélyebb rétegeit próbáljuk megérteni, az alábbiakat fogalmazhatjuk meg.
Mindkét esetben, 1945 és 1950 között, valamint 1990 és 1995 között egy újabb birodalom berendezkedése zajlik Magyarországon. A tereprendezés után a már magabiztos birodalmi hatalomgazdaság és belső kollaboráns-komprádor kiszolgálóik elérkezettnek látják az időt, hogy kifosztó berendezkedésük kiépítésének és üzemeltetésének valamennyi költségét a kifosztottakra hárítsák. Az ennek nyomán kialakuló polgárháborús helyzet azonban cselekvésre kényszeríti a birodalom urait. Kétféle karakterrel kísérleteznek. Az egyik a Nagy Imre-, illetve Orbán Viktor-féle karakter, akik hitelesen tudják eljátszani a nagy kompenzátor szerepét. A másik a Kádár János-, illetve Medgyessy Péter-féle karakter, akiknek az ügyes, ravasz szatócs szerep jut, hogy a kényszerű, de elkerülhetetlen pacifikálás fajlagos költségeit mérsékeljék.
Az első típusú karakter a tragikus hős. Tragédiájuk abból adódik, hogy először úgy gondolják, feladatuk csupán egy jobb minőségű uralmi struktúra üzemeltetése. Drámaian későn ismerik fel, hogy jobb minőségű uralmi szerkezetet csak úgy tudnának üzemeltetni, ha megdöntenék a rendszert, ám ezzel szembekerülnének a rendszert üzemeltető birodalommal. Amellyel ezért aztán készek is lennének szembefordulni, de ahogy mondani szokás, „sem a külső, sem a belső feltételek” nem voltak adottak sem 1956-ban, sem 2002-ben, hogy a birodalomellenes felkelés sikerrel véghezvihető legyen. Paradox módon ma már tudjuk, hogy Orbán Viktor esélyei egy sikeres birodalomellenes lázadásra a 2002. április 13-i milliós tömegtüntetésen jobbak voltak, mint Nagy Imréé 1956-ban, ám a kritikus pillanatban meghátrált.
Kádár és Medgyessy viszont kollaboráns figurák, akiknek a levert lázadási kísérlet utáni pacifikálás a feladatuk. A különbség csak annyi közöttük, hogy Kádár, az ellene fellépő számos önjelölttel szemben 32 éven át sikerrel megvédte uralmi rendszerét, és fenntartotta a birodalom támogatását, de Medgyessy erre csak két évig volt képes, bár ebben nem csak személyes korlátai akadályozták meg. Az őt felváltó személy és az általa most elkezdett brutális újabb kifosztócsomag viszont már egy „harmadik birodalom” berendezkedésére utal.
1989–90-ben az akkor születő, és minket megszálló birodalom a győztes angolszász globalitás impériuma volt, amelynek akkor, legalábbis úgy látszott, nincs és egyhamar nem is lehet alternatívája. Ám az ezt követő évtized során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem így van. Kína, India és az iszlám mint civilizációs központok egyre nagyobb fenyegetést jelentenek az angolszász globalitás uralmi rendszerével szemben.
Ráadásul Kína és India nyugatias technoevolúciója éppen annak a kőolajnak, illetve készleteinek kimerülését gyorsítja fel kontrollálhatatlan módon, amelynek meghatározó lelőhelyei éppen a harmadik, nyíltan szembeszegülő rivális, az iszlám tereiben találhatók. Szeptember tizenegyedike volt tehát az angolszász globalitás birodalma számára az a totális felhatalmazás, amelynek alapján a világ ellen alkalmazott addig csak rejtett erőszak mellett most már a nyílt katonai intervenció bármilyen formáját is természetadta jogának tartja.
Az általa a terrorizmus elleni háborúként megnevezett jelenséghalmaz valójában az egész világ felett gyakorolt diktatúra, amivel láthatólag nemcsak az egész Nyugaton kívüli világot fordítja maga ellen, hanem az általa most már szintén csak kifosztható erőforrásként tételeződő Nyugat-Európát is. Ráadásul iraki inváziója jó úton van afelé, hogy ahogyan azt Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász erről szóló tanulmányában írja, egy, az egész világgazdaságot elnyeléssel fenyegető fekete lyukká váljon. A világ tehát egyre veszélyesebb mértékben süllyed egy globális háború minden erőközpont által kezelhetetlen örvényeibe, miközben az uralkodó globális birodalom gigantikus deficiteket halmoz fel, amelynek finanszírozását egyre nyersebb erőszakkal terheli a világ többi részére.
Mire várunk?
Kelet-Európa cinikus kollaboráns elitjei persze (önként és lelkesen) elsőként csatlakoztak az új birodalom megszállási övezetéhez 2003 februárjában a „nyolcak levelével”. Ezzel lényegében felajánlották az új birodalom berendezéséhez népeik eddigi kifosztási szintjének korlátlan emelhetőségét, amivel a jelek szerint az új impérium élni is kíván. A miniszterelnök-csere, és az a tény, hogy demonstratív módon először tette lehetővé a globális főhatalom, hogy egy kormány négy év után se bukjon meg, sőt még meg is erősödjön, egyértelművé teszi, hogy ezzel Rákosi és Bokros után Gyurcsány kapott esélyt ahhoz, hogy a történelmileg immár harmadik birodalom kollaboráns kiszolgálásával szétroncsolja a magyar társadalmat még összetartó humánreprodukciós struktúrákat. Rákosi a szakrális magyar nemzet utolsó maradványait (és ezzel elemi védekezési mechanizmusait) roncsolta szét. Bokros a hétköznapi lét újratermelésének anyagi feltételeit rögzítette véglegesen a Kádár-kori nyomorúság szintjén. Gyurcsányra vár a kegyelemdöfés, vagyis azoknak az egyelőre a magyar nemzeti, állami értéktermelő mezőin belül hagyott döntő fontosságú humánreprodukciós intézményeknek a globális privatizálása, amelyek létükkel is állandó kerülgetendő akadályt jelentettek az eddigi birodalmak kifosztóintézményei számára. Ezzel ledől „utolsó nemzeti védművünk” is (Czakó Gábor). S elhárul az utolsó strukturális akadálya is korlátlan kifoszthatóságunknak. A balliberális véleményhatalom metanyelve ezért nevezi mindezt „strukturális reformnak”, vagy a hazai tudálékos kollaboráns közgazdász elit „államháztartási reformnak”. Ha erre a fenyegetésre sem lesz képes a vesztes 80 százalék felépíteni a védekezőmechanizmusokat, ha kell, bármilyen eszközzel, rövid időn belül minden ma még létező, itt elemzett kérdés okafogyottá válik. Mire várunk?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár