Úgy látszik, mindent meg lehet csinálni a diktatúrát átélt választópolgárral. Nem- csak azért, mert a diktatúra egykedvű, alázatos és fejbólintó alattvalót formált, hanem azért is, mert maximális mértékben manipulálhatóvá vált. Fricz Tamás különböző történések okán többször is bebizonyította, hogy hazánk egy következmények nélküli ország. Egyebek mellett szó nélkül zsebre tettük, hogy a 2002-es választásokat az a Medgyessy nyerte, aki titkos ügynöki múltjáról „elfelejtette” tájékoztatni a választókat, majd – mindenkit hibbantnak nézve – azt a nemzet érdekében kifejtett tevékenységgel mentegette. Következmények nélkül maradt a jelen választás kétes győzelme is, ami az egész ország totális félrevezetésére, hazugságra épült. Miután a választási ígéretek mindig kissé optimista irányba torzítanak, adott esetben – s megfelelő történelmi távlatot követően – esetleg egyik-másik ígéret nem teljesítése még bele is férhet a jóhiszeműségbe, ha a tiszta lelkiismerettel megvalósítani kívánt ígéretek, a megváltozott vagy nem várt körülmények miatt később egyszerűen nem teljesíthetők. Ám a koalíció (miközben az ellenzéket azzal bírálta, hogy nincs programja) egy meghatározott program mellett keményen kampányolt, majd az ekként félrevezetett választók kegyéből megnyert választások után azonnal félredobta lépre csaló programját, s most annak homlokegyenest az ellenkezőjét kívánja megvalósítani. Ez minden eddigi politikai machiavellizmust felülmúl, s páratlan a nyugati demokráciák történetében. Nincs szó itt az igazság hiányos kibontásáról, hisz nem a részleges igazságot, hanem annak ellenkezőjét hirdették, ami a hazugság tiszta megvalósulása. Sőt, a csalás a hazugság minősített esete. A hatalomhoz való mindenáron való ragaszkodás érdekében a cél szentesítette az eszközt, ám amint a félrevezetettek, a hamis lózungok teljesülése reményében javukra döntöttek, az ígérgetők egyszeriben önmaguk ellentétébe csaptak át, s megszerzett többségükkel visszaélve, kellően ki nem dolgozott, át nem gondolt, az ellenzékkel, szakszervezetekkel, civil szerveződésekkel és a lakossággal nem egyeztetett (konszenzusukat nélkülöző), reformként eladott s más kommunikációs varázsigékbe csomagolt megszorításokat igyekeznek végrehajtani. Mindez nem más, mint a megtévesztés eszközeivel elért „demokratikus” út a miniszterelnöki diktatúra megvalósulásához.
Az elmúlt 16 évben persze már több pálfordulást is megértünk. A legmilitánsabb antikommunista programot hirdető SZDSZ-ből az utódpárt leghűségesebb szövetségese lett. Az MSZP is egyfajta öntudathasadásos, meghasonult, ideológiailag felemás állapotba került, mert részben szinte korábbi önmaga ellentétévé alakult, részben azonban ma is a kádárista módszerek és reflexek sztereotípiájában politizál. A munkásmozgalom elkötelezett hívei és a tőke hivatott ellenségei, maguk is nagytőkéssé válva, nyíltan a kizsákmányolók oldalára álltak. Internacionalisták helyett kozmopolitákká, globalistákká alakultak. Az ideológiájuk tekintetében a végsőkig intoleránsak, ma – legalábbis a deklarációk szintjén – elfogadják a véleménypluralizmust s az úgynevezett másságot. A diktatúra hirdetői lelkes demokratákká váltak. Az osztályelnyomást az igazságosság, a jogegyenlőség és az emberi jogok elismerése váltotta fel. Az osztályellenséggel szemben gyűlöletet hirdetők, gyűlölet elleni hadjáratot indítottak. A jogot és bírói hatalmat a pártnak alárendelő koncepciós perek utódai ma a jogállamiság élharcosaiként munkálkodnak. A szigorú sajtócenzúra emlőjén nevelkedő pártfunkcionáriusok a sajtószabadság felkent bajnokaivá szegődtek. A Szovjetuniót istenítő s az USA-t imperialista ördögnek feltüntető politikájuk egyszeriben Amerika-baráttá vált. A Varsói Szerződés megbízható partnerei most a NATO lelkes kiszolgálóivá váltak. A zsidó állammal korábban még diplomáciai viszonyt sem fenntartó politikusok ma antirasszista, filoszemita pózban az antiszemitizmust ítélik el. A marxizmus–leninizmus világmegváltó ideológiáját pragmatizmussal váltották fel. A magántulajdont kisajátítók ma egyenesen a magántulajdon szentségéről beszélnek. A háború után mindent csodaszerként lelkesen államosítók ma a magánosítás szószólói. A tervgazdálkodás felsőbbségét hangsúlyozók, a piacgazdaság híveivé váltak, és még folytathatnám. Mindezt a politikai érdek hatására, felülről vezérelve vezették be az utódpárt tagjai számára, akik már addig is hozzászoktak ahhoz, hogy mindig a vezetők írják elő, mikor mit kell vallaniuk. E nagymértékű metamorfózis is magyarázza, hogy lassan már semmire se kapja fel a fejét a választópolgár.
A választások után egyre inkább egyszemélyűvé szabott gazdaság- és államigazgatás az újonnan szervezett döntés-előkészítő intézményekkel vitathatatlanul csorbítja a parlament hatáskörét. Míg egy kistisztviselő vagy pénztáros a legcsekélyebb hiány esetén sem úszhatja meg a felelősségre vonást, addig az országos költségvetés sorozatos megsértése és a parlamenti elszámolás törvényellenes elbűvészkedése minden következmény nélkül maradhatott, s az ekként lábbal taposott parlamenti ellenőrzés hiányát a választási veszteségtől ma is révült állapotba dermedt ellenzék sem avatja országos botránnyá, így a választó ma sem alkothat képet, hogy hova lettek a feneketlen adósságzsákba süllyedt milliárdok. Hol a parlament ellenőrző funkciója (a parlamentarizmus egyik lényege), ha ily módon büntetlenül el lehet költeni a köz vagyonát, s trükkökkel félre lehet vezetni Brüsszelt, a parlamentet és a választót? Ha a hitelt megtérítő, rentábilis befektetések helyett sokmilliárdos tételekben adósságból (s oktalan, pazarló kényszerprivatizációkkal) fedezik a „jóléti” kiadásokat, a „hangulatjavító” osztogatás költségeit, sőt ezekből emelik a fizetéseket és a nyugdíjakat is, miközben milliárdokat költünk csak kamatra? Babatámogatást szavaztatnak meg a választások előtt olyan kölcsönpénzből, amelyet felnőtt vagy nyugdíjas korukban talán még a most érintett babák sem tudnak visszafizetni. Eredményekkel (pl. autópályákkal) dicsekedtek, amik mögött nincsen effektív munka és saját erőforrás. A jelen megszorító intézkedések megtakarításai nagyrészt felolvadnak a miniszterelnök által áhított pénzromlásba. A koalíció gazdaságpolitikája a jelennek feláldozta a jövőt, padlóra küldte az egészségügyet, romba döntötte az oktatást, értelmetlenné tette a munkát.
Hogyan lehet, hogy mindezt a magyar lakosság szó nélkül tűri? A diktatúra nemcsak leszoktatta az alattvalókat a kezdeményezéstől, de megtanította őket arra is, hogy minden sorszerűen felülről (pártunktól és kormányunktól) származik, s ez ellen semmit sem lehet tenni, hisz az ’56-os felkelést is leverték. Az egzisztenciális létet veszélyeztető, következmények miatti félelem a zsigerekbe épült. Ám lényeges szerepet játszik a részben pártállami örökséget képező tömegtájékoztatás is, amely reggeltől estig manipulálja a közvélekedést. A végtelenségig védi a jelenlegi és az előző kormány intézkedéseit, még ma is minden hibát a polgári kormányokban láttat, vagy azok korábbi intézkedéseivel (ők is csak ezt csinálták) legalizálja a jelent. Nem veszi észre, hogy a folyamatos haladás (a GDP növekedése) és a fokozatos fejlődés miatt a múlt és a jelen csak viszonylag összehasonlítható, mégpedig általában az utóbbi javára. Azt szajkózzák, hogy jelen helyzetben egy esetleges polgári kormány se tehetne mást. Csakhogy ez a sommás ítélet elfelejti hangsúlyozni, hogy egyrészt ezt a helyzetet az újra megválasztott koalíció, és nem a polgári kormány idézte elő, másrészt azt, hogy a polgári kormánynak a kivezető út vonatkozásában más filozófiája lett volna. Közben agyonhallgatnak fontos témákat, mint a népességfogyás jövőbe mutató problémája, amit a szabados abortuszszabályozás s legutóbb a meddővé tétel liberalizációja csak nagyobbít. A féktelen szabadság oltárán feláldozza a hagyományos értékeket, a családot, az erkölcsöt és istenfélelmet. Elmulasztja a tömegkommunikáció eminens feladatait, a nép jó erkölcsre, ízlésre, kultúrára nevelését, az objektív tényfeltárást és a mindenkori kormánnyal szemben alkalmazott építő kritikát. Hogy mekkora hatása van a tömegkommunikációnak, arra a legjobb példa a 2004. december 5-i népszavazás, amelyben manipulatív hatásra a magyar választóknak csaknem a fele utólag mintegy aláírta a trianoni békediktátumot.
Az igaz szó, az erkölcs és a jó ízlés hiánycikké vált napjainkban. Sajnos együtt kell élnünk a korrupcióval, az „egyenlőbbek” protekcionizmusával, a nyilvánvalóan elkövetett bűnök büntetlenségével. Demoralizáló, hogy a jéghegynek csupán a csúcsát jelentő ordító gaztettek (pl. a bankperek) elvesznek a jogi labirintusban, felmorzsolódnak a múló időben, és megtorlás nélkül maradnak. A társadalmat széles körben bántó joghézagokat (pl. lakásmaffia) senki nem tömi be, miközben folyton az igazságosságról hallunk. Vezető politikusok vagyonszerzésének módjai csak kevés kivétellel kerülnek felszínre, de az ügyek nagy része – noha nyilvánvaló adó-, áfa- és egyéb csalásoktól vagy a közerkölcsöt sértő ügyeskedésektől, csalásoktól, összejátszásoktól vemhesek – elévülése miatt már nem büntethető. Csakhogy az elévülés nem jelent meg nem történtséget. Cselekedeteiért ha bűnvádilag nem is, de erkölcsileg mindenki felelős, a bűnelkövetőknek le kellene vonni a következtetéseket, s amennyiben ezt nem teszik meg, párttársaiknak vagy az egész társadalomnak kellene kiközösíteni őket.
A rendszerváltozás óta eltelt idők politikája és a tömegtájékoztatás sajnos oda vezetett, hogy ma általánosan uralkodó felfogássá vált, hogy „egyik eb, a másik kutya”, mindkét oldal egyformán rossz. Ez az oka annak is, hogy ma sokan nem igazán látják be, hogy rosszul választottak, mert a másik oldalban sem bíznak. Sőt, csak azért szavaztak a koalícióra, mert a tömegtájékoztatás a kádári nosztalgia ellenére képtelen volt ugyan a szocioliberális oldalt igazán helyzetbe hozni, de sikerrel sárba taposta, és – démonizált vezetőjével együtt – „meggyőzően” lejáratta a másik oldalt, így legtöbben voltaképpen a vélt kisebbik rosszra adták szavazatukat. Sikerült egy jövőjét vesztett, csalódott, kiábrándult, istenétől és eszményeitől megfosztott, önző és cinikus társadalmat, politikai közvéleményt „előállítani”, amivel pedig nem lehet jövőt építeni. Népünk a háborút követően vállalta az áldozatos újjáépítést, s szinte a reménytelenségből képes volt talpra állni, míg ma a kilátástalanság béklyója bénítja. Hogyne bénítaná, amikor több mint egy évszázada a szebb jövő reményével hitegetik, folyton az elrontott gazdaságpolitika rövid távú lábra állásával biztatnak, de közben úgy jár a nép, mint a feje elé rögzített szénacsutakkal a ló, amely folyton szalad utána, de sohasem éri azt el. Amit a kormányok felelősségre vonás nélkül rendre elrontottak, a lakosság megszorításai hivatottak helyrehozni, közben szakemberek azt jósolják, hogy ezek csak a haldoklás meghosszabbítására képesek, a gazdasági összeomlás elkerülhetetlen. Mindez két vesztes háború és a levert ’56-os forradalom után. Népünk zömének becsületes munkája ellenére a fejlődésünk messze elmaradt a nyugat-európai átlagtól, s a rendszerváltozás sem hozta meg az áhított fellendülést.
Ám apátiával sehová se jutunk. Ha nem akarjuk elszenvedni a Vörösmarty Mihály Szózatában is visszaköszönő, hazánk vesztét jósoló herderi látomást, fel kell ébrednünk. Pojácák, percemberek, hordószónokok, táncos-s komikusok és hasbeszélők improvizált szemfényvesztései helyett ideje lenne már kezünkbe venni a kezdeményezést, objektív tömegtájékoztatást teremteni, s pártkatonák és laikus miniszterek helyett szakmai kiválóságok és államférfiak kezébe adni a hatalmat, hogy ezzel véget vessünk a minden erkölcsi hátteret nélkülöző gazdasági és politikai dilettantizmusnak.
A szerző a Polgári Egyesület Szombathelyért tiszteletbeli elnöke
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
