Mostanában sajtóvitákban, konferenciákon és magánbeszélgetésekben minduntalan hivatkoznak a populizmusra, és legtöbbször az istenkáromlás bűnével helyezik egy szintre a pokol alsó bugyraiban. Ha szakmai körökben valakire rányomják a populista bélyeget, vége van, nem veszik többé komolyan, ezért általában nem is mer senki a fogalom mélyére ásni. Természettudósként azonban nem kell félnem a közgazdaság-tudományok főáramában sodródó szakemberek megvetésétől, így nekiveselkedhetek egy rövid elemzésnek a kívülálló szemszögéből.
Nem mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a jelenleg folyó közgazdasági vitákban a frontvonalak nem annyira a jobb- és a baloldal, mint inkább a globalizáció hívei és ellenzői, pontosabban a globalitás és a lokalitás hívei között húzódnak. Sokan és sokszor leírták már, hogy a globalizáció feltartóztathatatlan, egyenes következménye a múlt évszázad hatalmas technológiai ugrásának, és számtalan áldása van, mint például a mobilitás, az internet és ebből következően a piaci termelés nagyságrenddel hatékonyabb megszervezése. Hátrányai között viszont megemlítendő az új típusú környezetszennyezés, a globális terrorizmus és bűnözés, de talán legelsősorban a helyi közösségek elsorvadása. Én ebben a vitában (harcban) a lokalitás mellett állok, mert úgy látom, hogy az erőltetett, túl gyors és kíméletlen globalizáció e közösségek felszámolásával éppen a saját, hosszú távon nélkülözhetetlen emberi és anyagi erőforrásait (nemzet, család, kőolaj, tengeri halállomány, édesvíz stb.) éli fel egyre gyorsuló ütemben, eközben figyelmen kívül hagyja a közeli és távolabbi jövő érdekeit. Ezért szimpatikus számomra a franciák által meghirdetett patrióta gazdaság eszméje, persze csak akkor, ha a franciák, britek, amerikaiak és németek mellett a magyaroknak is megvan a joga patrióta gazdaságot működtetni.
A patrióta gazdaság nem akarja, nem is tudja felszámolni a globális gazdasági tereket, de a helyi érdekeket képviseli, és sok előnnyel bír, amely globális szinten is jelentős. Mindenekelőtt a környezeti terhelés csökkenését említeném, ugyanis egy lokális (patrióta) gazdaságban kevesebb árut szállítanak rövidebb távolságra, hiszen az árut ott fogyasztják el, ahol megtermelik. Ezáltal az eredetileg keresztényszociális eszme, a szubszidiaritás is kiteljesedhet: a döntéseket azon a (nemzeti, területi, községi) szinten hozzák, ahol azok következményei a leginkább érezhetők. Nem kevésbé fontos az emberek elkötelezettsége sem: ma még igen kevesen vannak, akik egy globális világért hoznának személyes áldozatot. Köztudomású, hogy az Európai Unió is szenved az európai tudat hiányától, nincs közös eszme, az országokat csak a rövid távon ható anyagi érdekek tartják össze. Fontos szerepet játszik a patrióta gazdaság a hazai kis- és középvállalatok esélyteremtésében is. Ezek ugyanis csak nehezen maradnak meg a nagyok által rájuk kényszerített, sokszor eleve esélytelen versenyben. Gondoljunk csak a sarki élelmiszerboltok fokozatos visszaszorulására! Egy magát valamire tartó nemzetgazdaság vigyáz a kisvállalkozóira, ha másért nem, azért, mert ezek biztosítják a munkahelyek jelentős részét, egészséges működésük tehát csökkenti az államot terhelő munkanélküli-segélyek mennyiségét. A szabadpiac hazája, a brit birodalom kétszáz éven át keményen védte a saját piacait mindaddig, amíg gazdasága annyira meg nem erősödött, hogy állta a versenyt. Ha nekik szabad volt, nekünk miért nem szabad?
Sajnálatos csúsztatás és kifejezetten egy szűk érdekcsoport véleménymonopóliumát tükrözi, amikor valamennyi próbálkozást, ami a helyi gazdasági és társadalmi érdekeket helyezi előtérbe, populistának vagy nacionalistának neveznek. Tipikus példája a kettős mércének az, amikor valaki egyrészt hisztérikusan támadja az állami tulajdont, ugyanakkor teljes erővel támogatja a közművek eladását külföldi állami vállalatoknak. Csak Magyarországon rossz a köztulajdon, Németországban, Franciaországban nem? Most tekintsünk el a korrupciótól, ami valóban jobban terheli a magyar állami vállalatokat, mint a nyugat-európaiakat, de az itt működő külföldiek éppúgy élnek meg nem engedhető módszerekkel, mint az esetleges pártbefolyás alatt álló magyar állami vállalatok. Ellenőrizni azonban sokkal nehezebb a külföldieket, itthon legalább van valamiféle visszatartó hatása a sajtónak, a bíróságnak és az Országgyűlésnek.
Akik állandóan a populizmus vádjával bunkózzák le vitapartnereiket, nem gondolnak azzal, hogy az ideális piac ideális versenyzőket feltételez, és sokan vannak (Magyarországon három-négy milliónyian), akik egyszerűen nem tudnak versenyezni. Velük mi legyen? Nem tudjuk őket kiiktatni, mint zavaró tényezőt (én nem is akarom!), őket nem lehet teljes mértékben kitenni a szabad verseny általuk megválaszolhatatlan kihívásainak. Itt dől el szerintem az, hogy ki az, aki valóban, lelkiismeretlenül ígérgető, ígéreteit eleve nem komolyan vevő populista, és ki az, akit csak ezzel bélyegeznek, mert védelmébe veszi azokat, akik nem tudnak versenyezni. A paletta rendkívül széles, mindenkinek megvan a maga sara. A szegények sokszor vonakodnak még annyit is teljesíteni, amire képesek lennének, ezért a dolgok megítélésében nagy szerepet játszik a szakmai és politikai tisztesség, de ez ma Magyarországon fehér holló. Ha valóban kívánjuk a párbeszédet a különböző felfogások között, csak akkor szabad populizmusról beszélni, ha felelőtlen, eleve teljesíthetetlen ígéretekről van szó, amelyek csupán rövid távú érdekeket szolgálnak. Döntse el mindenki saját maga, melyik párt milyen mértékben esett bele ebbe a bűnbe a választások előtt.
A szerző egyetemi tanár
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
