Az államfő marginalizálódásának veszélye

A legfőbb ügyész személyének kijelölése és országgyűlési leszavazása kapcsán egy tartós alkotmányjogi feszültség látszik kialakulni, és mivel még ennek csak a kezdetén vagyunk, vagyis a közvélemény előtti vita révén még befolyásolható ennek súlyossága, jótékony hatással lehet erről semleges, szakmai érveket felvonultatni. A jelölés és leszavazás révén a parlamenti többség és az államfő között kialakult konfliktus természete csak akkor tárható fel, ha egyszerre alkotmányjogi és politikatudományi dimenzióban is figyelembe vesszük az összefüggéseket.
Az eseményeket szűken szemlélve csak annyi történt, hogy az államfő, a legfőbb ügyészi poszt pártatlanságát hangoztatva, még az országgyűlési választások előtt, hangsúlyozottan a pártokkal való egyeztetés nélkül megnevezte jelöltjét e posztra. Tágabban figyelve az eseményeket azonban még két fontos körülményt be kell kapcsolni ahhoz, hogy teljesebben megértsük a mára kialakult helyzetet. Az egyik körülmény az, hogy az új államfő az eltelt egy év alatt több lépésével és gesztusával nyilvánvalóvá tette, hogy a reá vonatkozó alkotmányjogi szabályozást értelmezve, aktívabban kívánja ellátni posztját elődeinél, és ebben hajlandó a mindenkori kormánnyal és parlamenti többségével akár konfliktusokat is vállalni. Bárki került volna tehát többségbe és így kormánypozícióba a választás után, egy folyamatosan aktív és politikailag ütközni is hajlandó államfővel kellett számolnia. A másik körülmény az, hogy a választásokon végül az a politikai koalíció győzött, amely mögött a hazai tömegmédia fősodra és sokszoros túlerőben levő, széles szellemi közvélemény-befolyásolási szektorok állnak. Ez utóbbinak különösen nagy a jelentősége, mivel az aktív és konfrontálódó államfő egy nagy médiahátterű parlamenti kormánytöbbséggel szemben a folyamatos felőrlődéssel néz szembe, míg ha ez a tábor óriási médiájával ellenzékbe szorul, és a fősodor médiával szemben álló kormány jön létre, akkor ugyanazon államfő ugyanazon aktivizmusa mint a demokrácia védőbástyája jelenik meg a nyilvánosság előtt a médiában. Mellesleg szólva, mivel e két körülmény már adott volt a választások előtt is – az államfő ismert aktivista beállítottsága, valamint a két tábor médiahátterének óriási egyenlőtlensége –, borítékolni lehetett az államfői aktivizmussal szembeni ellencsapás kialakulását a nagy médiahátterű kormány létrejötte esetén, míg fordított választási eredmény esetén ugyanannak az államfői mentalitásnak „eljött volna a ideje”.
Nézzük meg először alkotmányjogi síkon az államfő érvét a legfőbb ügyészi jelölt személyénél a parlamenti pártok kikerülésére: „A legfőbb ügyész személyére úgy tettem javaslatot, hogy a jelölés független legyen a politikai erőviszonyoktól. A jelölt nevét még a választások előtt közöltem az Országgyűléssel.” (Részlet az államfő parlamenti előterjesztő beszédéből). Nos, az alkotmány úgy szól, hogy „a legfőbb ügyészt a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja”. Az alkotmányszöveg csak ennyi, de a mintegy 200 évre viszszatekintő európai parlamentáris rendszerek bevett elvei tisztán kimondják, hogy ha az alkotmány egy hatáskört megoszt a közjogi szereplők között, azok kötelesek e hatáskör ellátása során együttműködni. Sőt ez az elv túlmegy az alkotmányjogon, és a sokkal régebbi múltra visszatekintő magánjogban is ugyanez a formula áll a szerződéskötés után a felek közötti együttműködésre. A megjelent nyilatkozatok fényében nem vitás, hogy az államfő szándéka nemes volt, amikor a pártoktól független legfőbb ügyész személyének jelölésében megfontolta ezt a lépését, de e nemes szándék mellett is a parlamentáris rendszer – amelynek ő is része a parlamenti többség kormánya mellett – egyik legelementárisabb szabályát sértette meg. Hiába definiáljuk ezt a lépését retorikailag úgy, hogy ezzel „kikerülte a pártokat”, mert ténylegesen az egyeztetés elmaradásával az Országgyűlést kerülte ki, mint mondta is az előbb idézett beszédében, „közöltem az Országgyűléssel jelöltem nevét”. Azért is érdemes az érvelés alkotmányjogi problémáit kiemelni, mert vélt igaza tudatában nem is állhat át – közjogi tartása elvesztése nélkül – a jövőben sem az országgyűlési pártokkal folytatandó egyeztetésre az újabb jelölt kiválasztásánál, pedig ekkor szemben állva marad az európai parlamentáris rendszer évszázadok alatt kiizzadott belső logikájával is.
Fontos kiemelni, hogy a parlamenti pártoktól való függetlenségnek egy másik olvasata is van az államfő mostani értelmezése mellett (tudniillik hogy egyeztetés nélkül közli velük döntését egy olyan hatáskörben, amelynek „befejező része” épp e pártok döntésével zárul). E másik olvasatban ez a függetlenség azt jelenti, hogy az államfő egyik párt mellé sem cövekel le, hanem a parlamenti pártokat csak összességükben, a kormánykoalíción, az egyes kormánypárti és ellenzéki pártokon belüli képviselő-csoportosulások nagyságát latolgatva, a lehetséges jelöltek támogatását lemérve, elejtve és újakat hozva az egyeztetésekre jut végső döntésre. Az egyes pártoktól így is független marad az államfő, de összességüktől nem. Ám e pártok összessége adja az Országgyűlést, és az államfő nemcsak a magyar alkotmány 19. paragrafusa értelmében látja el az Országgyűlés szupremáciája és az általa húzott keretek között minden tevékenységét, hanem az európai parlamentáris rendszer több évszázad alatt kicsiszolódó elvei szerint is így kell tennie. Az államfő tehát nem fogja elveszíteni közjogi tartását, ha a jövőben változtat a szóban forgó jelölést illető lépésein.
De meg kell nézni az alkotmányjogi sík mellett a politikai küzdelem logikájából fakadó összefüggéseket is, amelyek túlmennek az alkotmányjog adta kereteken. Ebből a szemszögből szemlélődve úgy merül fel a kérdés a kormánypártok részéről: mit lehet ebből kihozni? Hogyan használható fel az így kialakult helyzet az államfői aktivizmus – a kormány cselekvési keretét korlátozó hatásainak – blokkolására? Maga a legfőbb ügyészi poszt ugyanis a folyamatosan helyén maradó helyettessel a jelek szerint a kormánykoalíció számára is elfogadható szinten működhet, akár a ciklus végéig, így tényleges alkotmányos válság ebből nem lesz. Ám a be nem töltött alkotmányos poszt és ebben az államfő alkotmányjogilag nehezen védhető lépése, az egyeztetés elmaradása miatt „fogott emberré” teheti őt. Még egy-két ilyen lépés – és eddigi működésének egy éve mutatja, hogy erre csak várni kell –, és több függő alkotmányos vita lebéníthatja az államfőnek nemcsak az aktivizmusát, hanem az eddigiekben bevett és nem vitatott államfői jogkörökben való mérlegelési játékterét is. „Több nyitott ügy” mellett az államfő mindenképpen arra kényszerül, hogy kétszer is meggondolja majd a következő négy évben, hogy miként nyit újabb frontot. És ráadásul a kormánykoalíció úgy hagyhatja nyitva a legfőbb ügyészi poszt betöltését, hogy ténylegesen semmi hátránya nem lesz belőle, hanem az csak mint az államfő okozta alkotmányos feszültség szimbolikus jele lebeg majd folyamatosan a közvélemény előtt. Ebben persze fontos a fősodor média viselkedése, de mint az eltelt egy év néhány támadása már mutatta, az államfő ettől nem remélhet túl sok jót. Bármely új lépése után, amely komolyabban sérti a kormánykoalíció pártjai mögött álló médiaköröket és tulajdonosi tőkéscsoportjaikat, oldalas cikkek hozzák emlékezetbe az alkotmányos feszültségeket teremtő államfői lépéseket még évek múltán is.
Így tekintve az államfő mostani lépését, azt lehet kiemelni, hogy ha nem gondolja át közjogi érveit a következő legfőbb ügyészi jelöltje kiválasztásának eljárásánál, paradox módon önmaga segít pozíciója marginalizálódásához. És ezen nem változtat az sem, ha egyes lépései és ezek motivációi máskülönben pozitívan minősíthetők.

A szerző alkotmányjogász, politológus