Magyarországon a rendszerváltozás óta nem történt mélyreható változás az egészségügyi ellátórendszer finanszírozásában. A 2006-os választások után azonban a Gyurcsány-kormány (blogos és nem blogos) kommunikációjában súlyponti jelleggel vetődik fel ez a kérdés.
Érdemes tehát megvizsgálni, hogy külföldi egészségügy-finanszírozási tapasztalatok milyen honi változásokat valószínűsítenek. Mielőtt azonban rátérnénk a nemzetközi összehasonlításra, elmondható, hogy egy ország egészségügyét állami és magánforrásokból lehet működtetni. Állami vagy közfinanszírozás alatt központi vagy önkormányzati források felhasználásáról van szó. Az állam az ehhez szükséges ráfordításokat adó vagy járulék jellegű állampolgári befizetésekből, költségvetési átcsoportosításokból, esetleg (rövid távon) kölcsönből fedezi. A magánforrások közös jellemzője, hogy elvileg nem terhelik az állami költségvetést. A magánbiztosítók, a munkavállalók, a jótékonysági szervezetek és a munkáltatók egészségügyi ellátásra fordított költségei tartoznak ebbe a körbe.
Milyen egészségügy-finanszírozási rendszerek képzelhetők el az állami és magánszféra egymáshoz viszonyított súlya alapján? Az egyik véglet az, amikor az államnak a részesedése az egészségügy finanszírozásában százszázalékos, azaz minden kifizetés az állam feladata. Ilyen szisztéma működő piacgazdaságban jelenleg sehol nem található. Ha máskor nem, a gyógyszerek árának kifizetésekor a zsebébe kell nyúlnia a betegnek is.
A másik véglet az, amikor az államnak a részesedése az egészségügy finanszírozásában elenyésző, azaz szinte teljesen kivonul abból. Itt az állampolgárok egészségbiztosítókkal történt szerződések révén juthatnak megfelelő ellátáshoz, sokszor munkáltatójuk hozzájárulásával. A biztosítással nem rendelkező, kevésbe szerencsés állampolgárok ellátásukért akár a teljes vagyonukkal is felelhetnek. Hozzájárulás, önrész (co-payment vagy co-insurance) formájában azonban a biztosítással rendelkezők is gyakran zsebből egészítik ki az ellátásukért a biztosító által kifizetett összeget. Az egészségügy finanszírozásának ez a végletes példája nem valósult meg eddig sehol sem, még a legliberalizáltabb egészségüggyel rendelkező Egyesült Államokban is majdnem 50 százalékos az állam szerepvállalása.
A két véglet közti átmenet az, amikor a köz- és magánfinanszírozás egymás mellett létezik. A jelenleg működő piacgazdaságok mindegyike ilyen átmeneti rendszert alkalmaz, azonban az állami és magánszféra egymáshoz viszonyított aránya között jelentős eltérések lehetnek. Magára az állami finanszírozás lebonyolítására is variációk széles tárháza áll rendelkezésre. Az állam a maga kifizetéseit bonyolíthatja közvetlenül vagy akár egy állami egészségbiztosítási pénztáron keresztül. Az is gyakori, hogy az állam nem maga fizet az egészségügyi ellátásért, hanem indirekt módon, több (állami és/vagy magán-) egészségbiztosítót használva. Ez utóbbiak legalábbis részben nyereségérdekeltek lehetnek, a rendszer bírálói szerint tehát azonos állami keretösszegből kevesebb jut magára a gyógyításra. Ezt a kieső összeget az államénál hatékonyabb gazdálkodás ellensúlyozhatja, legalábbis a nyereségérdekeltségi rendszer proponensei szerint.
A lehetséges finanszírozási rendszerek fenti felvázolása mindazonáltal nem ad választ arra, hogy a köz- vagy a magánfinanszírozás dominanciája vezet-e drágább egészségügyhöz. Kérdés tehát, hogy nemzetközi összehasonlításban milyen összefüggés áll fenn az állami szerepvállalás mértéke és az egészségügy teljes költsége között? A Magyarországhoz politikai-társadalmi berendezkedés, valamint kulturális hagyományok alapján közel álló, fejlett gazdasággal rendelkező országok közé az OECD európai tagjai, valamint az Európán kívüli angolszász OECD-államok sorolhatók. De minél kisebb mértékben szerepel az állam az egészségügy finanszírozásában, annál magasabb lesz az egészségügy teljes költsége a GDP százalékában kifejezve. Ezt a szoros összefüggést mutatják a statisztikai módszerekkel kiszámított adatok is.
Itt és most számunkra az az érdekes, hogy miután az új Gyurcsány-kormány eddig megismert programja konkrétumot lényegében nem tartalmaz, milyen változást is vetít előre ez a nemzetközi trend az egészségügyi tárcát megszerző SZDSZ programját áttanulmányozva? Melyek azok a javaslatok az SZDSZ egészségügyi programjában, amelyek a közfinanszírozás részarányát befolyásolhatják? Nem kell nagyítóval keresni ezeket a tételeket. „Az alapszolgáltatáson felüli egészségügyi szolgáltatások megvásárolhatósága”, egyéni igények, orvosi többletszolgáltatások fizetőssé tétele, „az önkéntes díjfizetés – önrész – egyre terjedő alkalmazása”, önkéntes (fizetős) biztosítási csomagok kialakítása, „a privatizált patikapiac liberalizációja”, a vizitdíj, esetleg a receptdíj bevezetése mind-mind a közfinanszírozás csökkenésének, és a fizetős egészségügy kiépítésének irányába mutat. Mindez azt jelenti, hogy az SZDSZ javaslatainak megvalósulása esetén Magyarország a csökkenő közfinanszírozás, egyúttal az egészségügy drágulása felé fog csúszni. Ebből a szempontból az egy- vagy több-biztosítós rendszer álvitája lényegében irreleváns, hiszen a fenti SZDSZ-javaslatok megvalósulásával a közfinanszírozás visszaszorítása mindkét variáció esetében megtörténik. Ugyanakkor a tárgyilagosság kedvéért megjegyezhető, hogy akár a több-biztosítós rendszer is működhetne az állami finanszírozás jelenlegi arányai mellett, erre azonban a politikai (és gazdasági) szándék a kormányoldalon hiányzik.
Összegzésképpen tehát elmondható, hogy útban vagyunk egy drágább egészségügy felé.
A szerző orvos, egyetemi docens
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
