Az elfelejtett választó túlélési esélye

A Fidesz két országgyűlési választási kudarca óta a józanul gondolkodó jobboldaliak felvetik, hogy mi történik tizenöt éve Magyarországon. Remélem, a választások utáni kormányzati pálfordulat a gondolatokat a baloldal felelős köreiben is aktualizálja. Megemlítem, hogy 1998-ban sem a Fidesz, hanem a Fidesz–kisgazda koalíció nyert. A Fidesz-lista öt százalékkal az MSZP-lista mögött végzett. A győzelmet a kisgazda-visszalépések tették lehetővé. A kisgazdapárt ellehetetlenülése után ez a választóréteg gondozatlan maradt. A falusi, kisvárosi vidék alapvetően saját rezsijén élő, mintegy 400–450 ezer családja, 800–900 ezer potenciális választópolgár úgy érezte, hogy egyik politikai erőnek sem kell. A távolmaradással azt juttatta kifejezésre, hogy neki nem kell egyik nagy politikai erő sem. A programígéretekből mind a jobb-, mind a baloldal kifelejtette őket. Ez a jobboldalon magyarázható azzal, hogy e réteg igényeire a Fidesz nem talált forrásokat, így konkrétumok helyett patetikus frázisokkal akarta kifizetni őket. Mára azonban a győztes koalíció is elfelejtette választói nagy részét. Jelen cikk célja az, hogy nemzetgazdasági veszteségforrásokat tárjon fel. Ezek mérséklése fedezet lehet az elfelejtett vidéki választók túlélésére is.
A nemzetgazdaság valós állapotának
állandó homályban tartása
Megtévesztő gyakorlat alakult ki a rendszerváltás után a nemzetgazdaság állapotát jellemző mérőszámok terén. Vegyük elsőként a nemzeti termelő vagyont! A rendszerváltás pillanatában e vagyon magyar kézben volt, kisebb hányada magánkézben, nagyobb hányada a szövetkezetek és a magyar állam tulajdonában. A kormány 1990-ben nem készíttetett még tételes leltárt sem, arról nem is szólva, hogy a vagyont felértékelte volna. Az MDF-kormány úgy fogott a privatizációhoz, hogy nem tudta, mit ad el, és azért mennyit kellene kérnie. Meghirdette viszont, hogy a privatizáció elsősorban a külföldieknek szól, mert devizabevételre van szükség. Ezen Hornék sem változtattak. Mára már csak néhány támpont maradt. Akkurátus közgazdászok 1990 táján tízezermilliárd forintnyi állami vagyonértékről beszéltek, ami 100–120 milliárd dollár értéket tehetett ki. Az állami kasszába eddig ennek töredéke folyt be, alig több, mint amennyit ma a piacon egyik vagy másik, korábban privatizált nagy cégünk ér (Mol, Matáv stb.). A tisztánlátást idáig egyetlen kormány sem tekintette szívügynek, pedig erre még ma is szükség van. Értékesíthető állami vagyontárgy ugyan már kevés maradt, de vannak az ország geopolitikai helyzetéből adódó stratégiai pozíciók, amelyek átengedése privát kézbe sokkal többet ér, mint amit akár egy korrekt eszközértékelés kimutathatna. Erről szól a Ferihegyi repülőtér használati jogának értékesítése, de a madárinfluenza-oltóanyag története is ilyesmit sejtet. Trendi dolog a bruttó társadalmi termékről, a GDP-ről sokat beszélni.
Az Antall-kormány szakminiszterei versengtek, hogy egy mondaton belül ki hányszor tudja a GDP-t megemlíteni. Népjólét szempontjából ez semmitmondó mutató, hiszen nagyságában és növekedésében a hazaiak mellett főként a Magyarországra települt külföldi vállalkozások teljesítményei jelentkeznek. 1993 óta ez a mutató folyamatosan pozitív. A GDP-növekedés zöme nálunk exportból származik. A trendi közgazdászok másik vesszőparipája amúgy is az exportvezérelt gazdaságnövekedés. A rendszerváltás óta az export több mint hétszeresére növekedett, a GDP pedig jószerivel megduplázódott. Mondhatjuk-e, hogy a magyar nép a 90-es nívó kétszeresén él? A felvetés magában is mosolyt fakasztó. Elhallgatott mutató Magyarországon a bruttó nemzeti jövedelem (GNI). Ez a teljes magyar társadalom jövedelempozícióját mutatja. Azt, hogy a bruttó társadalmi termék (GDP) értékesítése után mennyi jövedelem kerül magyar zsebekbe, a magyar tulajdonú vállalkozásokéba és a munkavállalókéba együtt. Ebből lehetne igazán látni, hogy mit hozott a rendszerváltás a magyarok konyhájára. Ezt nálunk nem lehetett látni, szemben más országokkal, ahol – mint például Írországban vagy Izraelben – a nemzeti jövedelem számait havonta publikálja a pénzügyminisztérium. Ebből könnyű kiszámítani az egy lakosra jutó összeget. Ebből láthatnák, hogy jobban vagy rosszabbul élünk. Ezt mi is szeretnénk ismerni, még akkor is, ha nem sok örömünk lenne benne.
Vezető szakértelmiségünk nagyobb hányada és a trendi média másfél évtizede örvendezteti a közvéleményt a dinamikus GDP- és exportnövekedéssel. Azt a kérdést fel sem teszi közben, hogy ebből mennyi jut a magyaroknak (vállalkozók és munkavállalók, államkassza), igaz, azt sem kérdezik, van-e ebből a növekedésből jövedelem, vagy csak kedvtelésből nő a GDP és az export.
Mohács, Trianon vagy csak
súrlódási veszteségek?
A közvéleményt is foglalkoztató gazdasági botrányok kapcsán trendi közgazdászok úgy fogalmaznak, hogy az átalakulási folyamat súrlódási veszteségekkel jár. A hasonlatból kiindulva tegyünk kísérletet az átalakulás súrlódási veszteségei nagyságának meghatározására. Kiindulási pontként tekinthetjük az állami termelővagyont, amit az egyszerűség kedvéért 1990-ben feltételezünk 100 milliárd dollár nagyságrendűnek. Az állam adóssága a rendszerváltás előtti utolsó pillanatokban 22 milliárd dollár volt. Egyszerűsítéssel élve: a külföldi adósságok visszafizetése után, amit az állami vagyon egy részének értékesítése segített volna elő, maradnia kellett volna még mintegy 78 milliárd dollárnyi állami vagyonnak. Mára azonban a vagyon szinte teljesen elfogyott. Ha a lehetséges koncessziós értékesítéseket is figyelembe vesszük, jó esetben tízmilliárd dollárnyi értékesíthető vagyon maradt. Az államkasszának felhalmozódott mára mintegy 13 ezer milliárd forintnyi adóssága, amit ha 200 forintos dollárárfolyammal átszámítunk, 65 milliárd dollárt kapunk. A Magyar Nemzeti Bankban (MNB) a rendszerváltás körüli egymilliárd dolláros devizatartalék-állomány időközben mintegy 16 milliárd dollárra szaporodott. Tartozásunk a rendszerváltás óta nőtt tehát 43 milliárd dollárral, az állam vagyona viszont csökkent 90 milliárd dollárral. Mindezek mínuszként veendők számításba. Ezzel szemben áll az a 15 milliárd dollár, ami az MNB devizakészlete gyarapodásában testesül meg. A negatív egyenleg 118 milliárd dollár, ami a rendszerváltás utáni 16 évre vetítve évente több mint 7 milliárd dollár súrlódási veszteség. Ha az árfolyammal is megszorozzuk, évi 1500 milliárd forintot kapunk. Az összeg az éves államháztartási hiány „jóléti rendszerváltás” óta beköszöntött, állandósulni látszó nagyságrendje.
Az átlag sok mindent mutat, de sok mindent el is takar. Amíg volt állami vagyon, könnyebb volt az államháztartás éves hiányát eltakarni és a fizetési mérleget kordában tartani. A „súrlódási veszteségek” inkább a vagyon elvesztésében jelentkeztek. Vagyon már szinte nincs, a vagyonok új külföldi tulajdonosai a hozamaikat külföldre utalják. Szó sincs arról, hogy ezt az évente hétmilliárd dollárnyi összeget az országlakók személyesen vagy vállalkozóikon keresztül elpancsikálták volna. A növekedés és ezen belül a külkereskedelem haszna, valamint az adósság kamatterhe szinte teljes mértékben a külföldiek bevétele. Ebből a bevételből azonban az államnak a közös ügyek finanszírozására csak kevés jut. A fuldokló hiányt már hitelekkel sem lehet fedezni. Elő kell venni tehát a régi „érveket”, hogy túl jól élünk, és hogy többet osztottunk el, mint amit megtermeltünk. Ez hamis állítás, mert a GDP-t és az exportot mi termeltük meg, csak a hasznát mások élvezik.
Az állami vagyon fogyása és az adósságok halmozása előrevetítette a fokozódó nyomást a belföldi jövedelmekre. Érzékelhető módon először ez 1995-ben és ’96-ban, a Bokros-csomag idején jelentkezett, és most minden eddiginél nagyobb mértékben, a készülődő Gyurcsány-csomagok kapcsán van kitéve ennek a nyomásnak a magyar társadalom. Ezúttal ismét a hazaiak jövedelmének kurtításával kívánnak élni, ahelyett, hogy feltárnák a veszteségforrásokat, és azok megszüntetésére tennének kísérletet. Abban a reményben, hogy valamelyik magyar kormányzat a veszteségek csökkentésére is hajlandóságot mutat, tekintsük át ezeket.
A privatizáció volt a legalattomosabb veszteségforrás, mert hosszú ideig eltakarta azt a várható nyomást, ami a jövedelmekre nehezedni fog. A privatizáció messze áron alul történt. Ezt kitűnően mutatja a tény, hogy néhány, korábban állami tulajdonban lévő, nagy cég jelenlegi piaci értéke eléri vagy meghaladja a teljes magyar állami privatizációs bevételt. A privatizáció ugyan leszálló ágban van, de a megmaradt vagyon tekintetében további veszteségek keletkezése még elkerülhető. Különleges formája volt a veszteségeknek a bankkonszolidáció és a bankprivatizáció. Mintegy ötmilliárd dollárnyi tőkevagyont helyezett az állam a bankokba, majd számottevő bevétel nélkül értékesítette azokat. Mára az új tulajdonosok kezében a bankszektor kiváló eredményeket ér el. Az egyetlen tőzsdei kereskedésben forgó OTP kiáltó példaként mutatja, hogy valójában mit is értek bankjaink. A példáért átsétálhatunk Romániába is, ahol a legnagyobb kereskedelmi bankot hárommilliárd dollárért sikerült értékesíteni, míg nálunk a legnagyobb kereskedelmi bank, a Magyar Hitel Bank nyomtalanul tűnt el a piacról.
A jegybanktól átvállalt veszteségek
Külön eset a Magyar Nemzeti Bank. 1996-ig nem volt nemzetközi standardnak megfelelő mérlege, gigantikus veszteségeket halmozott fel a nemzetközi adósságállomány és a tartalékok kezelésén. A veszteségeket 1997. január 1-jén, 2000 milliárd forintnyi devizaadósság formájában, adósságcserének keresztelve az állami költségvetésre zúdították. Ez a veszteségforrás más formában tovább üzemel. A deviza-államadósságokon keletkezett veszteségeket számolatlanul zúdítják a költségvetés nyakába. A jegybanki devizatartalékok esetében az állam választhat: vagy a forintfelértékelés miatt vagy az úgynevezett sterilizációs műveletek kapcsán kell a veszteségeket a jegybanktól átvennie. Ha a forint leértékelődik, akkor pedig a devizaadósságon keletkezik veszteség. Senkinek eszébe nem jutott idáig, hogy a devizaaktívákat és
-passzívákat egységes szemléletben és hatékonyan kellene kezelni.
Az uniós forrás nem csodaszer
Kiemelkedően veszélyes veszteségforrás a külfölddel folytatott külkereskedelmi áru- és szolgáltatási forgalom. Bevett külkereskedelmi gyakorlat, hogy alul- és túlszámlázással jövedelmeket mozgatnak egyik országból a másikba. E mögött a gyakorlat mögött sima korrupció is meghúzódhat. Amióta a külkereskedelmet nagyrészt Magyarországra telepített külföldi tulajdonú nagyvállalkozások bonyolítják le, ez jövedelmük adóparadicsomokba menekítésének legcélszerűbb módja. Legtöbbjük ugyanis nem tőzsdei vállalkozás, ezért nem érdekeltek kitűnő mérlegeredmények felmutatásában, abban viszont igen, hogy a cég profitközpontjaiba minél több profitot pumpáljanak. Az adóhivatal ez idáig nem alakított ki módszereket, hogy a nagy külkereskedő cégek adóelkerülését tetten érje.
Új keletű veszteségforrás uniós tagságunk óta az importáfacsalás is. Erre nem lehet válasz a becsületes adózók áfájának visszatartása.
Az eddigiekből jól látható, hogy a rendszerváltás egészére vetített éves 7–7,5 milliárd dollár működési veszteség a magyar gazdaságban állandósulni látszik, mert bővülő GDP és export mellett az állam csak az egyre szűkülő hazai bázisú jövedelmek adóztatására érez növekvő mértékű kényszert. Az eddigi és a tervezett megszorító intézkedések arra irányulnak, hogy ezt a pénzt kivegyék a belföldi jövedelemelosztás rendszeréből, kisebb részt azzal, hogy lefaragnak az államigazgatás költségeiből, nagyobb részt azzal, hogy elvonásokkal terhelik a hazai vállalkozásokat és főképpen a magánszemélyeket.
Ez az okoskodás azonban csak számszakilag van rendben a négy számtani alapművelet nyelvén. Figyelmen kívül hagyja viszont, hogy a gazdaság csak a társadalommal való szoros együttműködésben létezhet. Ha a gazdaság működészavarai sértik a társadalmi érdekeket, akkor a gazdaságban még mélyebb zavarok keletkeznek. A kormányzat titokban hisz a tehermentes európai források gyors egyenlegjavító hatásában is. Rövid távra azonban ez nem megoldás, hiszen uniós tagságunk harmadik évében még évi egymilliárd dollárnyi uniós forrás felszívására sem vagyunk képesek. Ha az uniós ügy lendületbe is jön, és a forrásoknak legalább 80 százalékát sikerül igénybe venni, akkor is marad még vagy ötmilliárd dolláros éves lyuk.
A magyar társadalom végveszélybe sodrása nélkül nem marad más hátra, mint csökkenteni – éspedig jelentős mértékben – a trendi közgazdászok által súrlódási veszteségként kezelt veszteségeket. A heggyé dagadt államadósságot társadalmi kontroll mellett szakszerűen kell kezelni a devizatartalékokkal azonos szemléletben. Ez évente több százmilliárd forint tehertől szabadíthat meg bennünket. Az arányos közteherviselésbe be kell vonni a GDP-bővülést biztosító exportorientált cégeket. Ha a politikai osztály képes lesz erre, fedezet képződhet az elfelejtett választóréteg túlélésére is. Ennek hiányában viszont nemcsak a középosztály, de a baloldali szavazóréteg is a rövidebbet húzza.

A szerző közgazdász, egyetemi oktató