Demokrácia vagy megszorítás?

Kedvelt kínzási módszer volt a középkorban a megszorítás. Ezen az elven működtek az olyan hírhedt instrumentumok, mint a spanyolcsizma, a vasszűz, a hüvelykbilincs. A hóhérmester által alkalmazott megszorító intézkedések nyomán bárki bármit bevallott (de az a hóhér legalább nem hazudta, hogy nem fog fájni).
Tudták a régiek is, hogy a megszorítás a legrosszabb, ami az embert érheti. Ösztönösen borzad az ember mindenféle megszorítástól, menekül tőle; lerúgja a lábáról a szoros cipőt, kihátrál a fullasztó helyzetekből. Tágas térre, szabadságra vágyunk, vagy ha úgy tetszik: józan, értékelvű, polgári demokráciára.
A megszorítással csak az egyik baj, hogy fáj. A másik az, hogy megaláz. Mert mindig a hatalom tekeri a spanyolcsizma kerekét, a mi dolgunk csupán a szenvedés, illetve a bevallás. A gyurcsányi adóhatóság korunk ÁVH-ja: minden lépésünket ellenőrzi, amelyet megélhetésünk érdekében teszünk. A kormány kommandót küld a puszta megélhetésükért küzdő kisemberekre, bürokratikus tortúrával (be)vallatja őket, miközben milliárdos csalók kószálnak szabadlábon – s ezt nevezi az MSZP baloldaliságnak. Gyurcsány Ferenc az adómorál helyreállítójaként tünteti fel magát, holott üzleti ügyei és meglehetősen liberális adózási gyakorlata gyakori sajtótéma volt az utóbbi hónapokban.
Az adókérdés a demokrácia lényegét érinti. Az adók és a járulékok befizetését az állam megköveteli polgáraitól. Ha a polgár nem fizet, az állam ezeket kamatostól behajtja, a tartós ellenállást pedig vagyonelkobzással vagy akár szabadságvesztéssel torolhatja meg.
Ha a kormány a polgári demokráciát komolyan venné, ösztönözné ezt a zsibbadt, az alattvalói reflexekből még ki sem gyógyult társadalmat: találjon végre önmagára. Éreztetné, hogy Magyarország „független, szabad, demokratikus jogállam”, amint az alkotmány preambulumában szerepel. Ezt a társadalmat nem megszorítani kellene, hanem engedni a szorításon, hogy újra meginduljon a vérkeringése. Nem bezárni, hanem kinyitni kéne az iskolákat. Nem agyonütni, hanem támogatni a vállalkozásokat; nem gátolni, hanem serkenteni az építkezéseket; nem kidobni, hanem jól használni a vasutat; nem kedvét szegni a tanulni vágyóknak, hanem segíteni és tanácsolni őket. Nem frászhatóságokat kéne működtetni, hanem motiválni az adózást; igazságos és ésszerű adót mindenki szívesen fizet, mert az a polgár számára státusszimbólum és jogalap. És nem magukra hagyni kéne a gyengéket, hanem gondozni őket. Megszorítás, ellenőrzés, megtorlás: a (neo)gyurcsányi országlás alapelvei. Három dolog, ami nélkül a diktatúra, a neoliberális diktatúra is életképtelen. Ezek híján senki nem vetné alá magát az igazságtalan hatalomnak.
S mindezt a balliberális média egy része még mindig helyesli. Az Index ifjúkori liberalizmusban szenvedő Tóta W. Árpádja tanítja a népnek: évek óta zabál ingyen a magyar, hát ideje, hogy mindennek kifizesse a rendes árát. Tóta W. persze csak egy hang a ballib karban, amely azt zengi (üde, mámoros ajkkal), hogy nem atyáskodhat felettünk az állam a végtelenségig, míg mi lógunk a buszon, ingyen járatjuk a pulyákat iskolába, grátisz fekszünk a műtőasztalon, s ha vénségünkre sincs elég pénzünk, el is temetnek szociálisan.
Lehet, hogy közterheket emelni egy skandináv típusú, szuperszociális piacgazdaságban igazságos és helyénvaló. De nálunk, ahol százezrek élnek szegénységben, és az átlagbérek oly messze maradnak az uniós átlagtól, hogy a gazdasági jóslatok szerint harminc év alatt sem fogunk felzárkózni, más a helyzet. Itt a közszolgáltatások színvonala drágán is rossz, s a négy modern őselem: a villany, a gáz, az ivóvíz és a benzin ára indokolatlanul és elviselhetetlenül magas – akár a tb-járulék, amelyből oly pocsék egészségügyet működtet az állam, hogy a lakosság egy része szó szerint ebbe hal bele. Hazánkban egy alsó középosztálybelinek, aki történetesen nem tudja a lüke lehetőségeket (eva, ekho) választani, az állam egyszerűen elveszi a jövedelme negyven százalékát, és alig ad érte valamit. Az agyonadóztatott hazai vállalkozások tömegestől mennek csődbe, ám a Gyurcsány-kabinet a piaci verseny alkotmányos elvét felrúgva adókedvezményt és infrastruktúrát biztosít külföldi mamutcégeknek, s a kedvükért alacsonyan tartja a minimálbéreket – eladja rabszolgának a magyar munkavállalókat. S ami mégis az államkasszában marad, abból törleszti a kormány az adósságot, amelyet a jövőre érzéketlen és korrupt gazdaságpolitikájával ő maga szabadított az országra. Egy ilyen országban a lakossági terheket tovább emelni a lehető legnagyobb aljasság és ostobaság.
A mai polgár szerződéses viszonyban van a hatalommal. Az alkotmány a közterhek ügyét a törvényhozásra bízza, de azzal a megkötéssel, hogy ne sérüljön a népfelség elve, azaz ne történjék önkényes, zsarnoki, egyoldalú szerződésszegés az állam részéről. Egy állam, amely a magántulajdont tiszteletben tartja, csak annyi adót szedhet be, amennyit közszolgáltatások formájában vissza is oszt a polgárainak. Javunkra gazdálkodik az adóforintjainkkal, s mi ebbe a gazdálkodásba beleszólhatunk. Mindez persze működhet másként is, csak akkor nem demokráciának kell nevezni a rendszert, hanem diktatúrának.
Itt valami eltört, elromlott. Cirkuszt csináltak az országból, Potemkin-demokráciát a rendszerváltozás örökségéből. Hazugságra épült a választás, tehát erkölcsileg érvénytelen. S addig tart egy kormány legitimitása, míg az alkotmány szabta keretek közt mozog. A jelenlegi alkotmány második paragrafusa szerint minden hatalom a népé, sőt arról is rendelkezik az alaptörvény, hogy az antidemokratikus törekvésekkel szemben „mindenki jogosult és köteles fellépni”.
A szemlőhegyi cézár most szigorú arcot vág, kihajol a bársonyszékből, kinyújtja a kezét, és belemarkol a családi perselybe. Jogosult és köteles lennék fellépni ellene több millió honfitársammal együtt. Sem égi, sem földi törvénybe nem ütközne, ha valaki azt mondaná: lehetetlen négy évet várni, mert négy év alatt tönkremegyünk, tehát zárjuk be gyorsan a Gyurcsány-rendszert a történelem fekete dobozába.
Ezt azonban most nem lehet. Nem tetszünk forradalmat csinálni. Várunk, imádkozunk, dolgozunk.
Egyelőre.