Egy nem szakértői vélemény a tandíjról

A felsőoktatási tandíj bevezetésének indoklására a kormány három érvet hozott fel: igazságosság, egyensúlyteremtés és minőségjavítás. Nézzük tehát sorban ezeknek az érveknek a valóságtartalmát.
Társadalmi igazságosság. A közismert érvelés szerint a tandíj bevezetését mindenekelőtt az indokolja, hogy ne az adófizetőkre terheljék az egyes emberek képzésének költségét, hanem azok az érintettek fizessenek, akik élvezik ennek a hasznát. Hiszen a felsőfokú képesítés megszerzése jobb munkapiaci pozíciót, magasabb jövedelmet jelent, tehát a továbbtanulás nem más, mint egy beruházás a humántőkébe, magánvállalkozás és nem közügy. Ezen logika szerint tehát a fizetendő tandíj diszkontált összegének egyenlőnek kell lennie a magasabb képzettségből származó jövedelemnövekmény diszkontált összegével. Valójában azonban amíg a tandíjból a költségek egész jól megbecsülhetők, a haszon oldal csak nagy bizonytalanság mellett kalkulálható, hiszen erőteljesen függ attól, hogy milyen lesz az általános konjunkturális helyzet a jövőben, és ezen belül is milyen lesz az egyes szakmák piaci elismertsége. A nagymértékű bizonytalanság miatt tehát nem célszerű a teljes kockázatot az egyénre hárítani, hanem a társadalomnak is vállalnia kell belőle valamekkora részt. Ezért van a fejlett országok túlnyomó többségében vegyes finanszírozású oktatási rendszer. Ráadásul még ha azt is feltételezzük, hogy a képzésből és képzettségből eredő társadalmi haszon többnyire nagyobb, mint az egyének szintjén jelentkező haszon – erre a lehetőségre már Széchenyi is felhívta a figyelmet, amikor a kiművelt emberfőkről beszélt, de lehet hivatkozni ennél jóval frissebb közgazdasági tételekre pl. a humántőke növekedésben betöltött jelentős szerepére –, akkor ugyancsak igazságos megoldásnak tűnik, hogy a képzés költségeinek egy részét vállalja magára a társadalom, hiszen neki ebből többlethaszna keletkezik.
Az igazságosság másik vetülete a diákok közötti relatív teherviselés kapcsán vetődik fel. Az igazságosság értelmében nyilván minden felsőoktatásban részt vevő diáknak a saját képzési költségét kell megtérítenie. Ez azonban igen eltérő lehet a különböző szakok eltérő képzési költségei miatt. Az egyenlő teherviselés elve viszont az egységes tandíj bevezetését tenné kívánatossá, függetlenül a képzés jellegétől. Mindemellett egy újabb konfliktus merülhet fel igazságosság és a méltányosság tekintetében. Az igazságos tandíj ugyanis kizárja a kevésbé tehetős társadalmi csoportok tagjait a felsőoktatásból. S ezen az sem segít, hogy a legtehetségesebb öt-tíz százaléka számára tandíjmentességet ígér a program. Ez a konstrukció jó esetben csak a tehetséggondozáshoz lesz elegendő, de a társadalmi mobilitás növeléséhez semmiképpen. Azok a szegény családok ugyanis, amelyek gyermekei nem kiugróan tehetségesek, csak jó képességűek, a jelentős tehernövekedés miatt eleve nem is vállalkoznak majd a továbbtanulásra, miközben az ugyanolyan képességű tehetősebb társaik könnyen veszik az anyagi természetű akadályokat.
Egyensúlyteremtés. A tandíj bevezetése minden bizonnyal csökkenteni fogja a felsőoktatásban részt vevő diákok és diplomások számát. Ennek révén viszont javulhat mind a költségvetés, mind a munkapiac egyensúlya. A kétfajta egyensúly azonban nincs összekapcsolva, és az egyikből nem következik automatikusan a másik. Sőt ellenkezőleg: elképzelhető, hogy a költségvetés egyensúlyát megteremtő tandíj bevezetése a munkapiacon már hiányt generál, tehát nem lesz annyi diplomás, amennyit a gazdaság alkalmazni szeretne. De a fordított helyzet is előállhat, a tandíj bevezetése ugyan csökkenti a diplomások kínálatát, de még mindig jelentős túlkínálat marad fenn. A tandíj nagyságának módosítása azonban egyáltalán nem hatékony eszköz a munkapiaci egyensúly megteremtésére. Ráadásul ez még mindig csak a piaci egyensúly megteremtését célozná, holott valójában a társadalmi optimumot kellene megvalósítani. Míg a piaci egyensúly a kínálat (az egyéni határhasznok és határköltségek), illetve a kereslet (a reálbér és határtermék) összevetésén és kiegyenlítődésén alapul, addig az optimum a társadalmi határköltség és határhaszon kiegyenlítődése révén jön létre. S mint utaltunk rá, az egyéni és társadalmi költségek és hasznok ezen a területen jelentősen eltérnek egymástól.
A globális egyensúly mellett ugyanakkor a strukturális egyensúly megteremtésére is szükség lenne, vagyis az egyes elkülönült részpiacokon külön-külön is egyensúlyt kellene teremteni. Az egységes tandíjdirektíva és az egyetemek sanyarú anyagi helyzete azt eredményezheti, hogy egyes területeken jelentős hiány fog keletkezni a diplomásokban (pl. röntgenorvos, régész, szociológus), míg más területeken makacsul fennmarad a képzési többlet (pl. közgazdász, jogász).
Minőségjavulás. A tandíj bevezetésétől a döntéshozók azt várják, hogy javulni fog a felsőoktatás – minden kétséget kizáróan valóban alacsony és vészesen romló – színvonala. Egyfelől azért, mert a hallgatók a pénzükért majd megkövetelik a minőségi oktatást, másfelől pedig az egyetemek a verseny miatt rákényszerülnek a szolgáltatásaik javítására, illetve kedvezőbb anyagi helyzetük lehetővé teszi számukra az érdemi javulást. Nos, a jelenlegi helyzetben, amikor az egyetemi hallgatóknak fele már most is tandíjat fizet, egyáltalán nem igazolódnak vissza ezek a várakozások. Felelősséggel senki nem állíthatja azt, hogy az X. Y. főiskola fizetős távoktatási képzésén a színvonal magasabb lenne, mint például az egyik neves fővárosi egyetem hasonló profilú karán. Sőt, ennek éppen az ellenkezője állapítható meg: a fizetős képzésben a színvonal általában alacsonyabb, a diákok a pénzükért diplomát akarnak venni, és nem tudást, mégpedig a lehető leggyorsabb és legkényelmesebb módon.
De egy pillanatra most tételezzük fel, hogy a diákok többsége nem a könnyebb ellenállás útját választja, hanem valóban hasznos ismereteket akar szerezni. A helyzet ekkor sem javulna, ugyanis a diákok még ha akarnák, sem tudnák kikényszeríteni az oktatás színvonalának emelését, egyfelől mert nincs kellő kompetenciájuk annak megítélésére, másfelől pedig mert az egyetem erőfölényes (monopol-, oligopol) helyzetben van velük szemben. Csak a fenntartó, finanszírozó és felügyelő hatóság tudna nyomást gyakorolni rájuk, feltéve, ha valóban akarna. Azonban a tandíj bevezetése utáni időszakban sem fog várhatóan javulni az egyetemek anyagi helyzete, hiszen a tandíjak az állami támogatást (vagy annak egy részét) váltanák ki, tehát csak a költségvetés helyzete válna jobbá. Ilyen feltételek között viszont nem várható el az egyetemektől, hogy többletforrásokat fordítsanak az oktatás minőségének javítására.
Egy más típusú megoldás körvonalai. Az eddigiekből remélhetőleg elég nyilvánvalóvá vált, hogy azok az elvárások, amelyek a tandíj bevezetésével kapcsolatosak, nem megalapozottak. Mit lehet akkor tenni, hiszen valamit tenni kell, az mindenki számára evidencia. Ha nincs semmilyen új, kidolgozott elképzelés az ellenzék tarsolyában egy alternatív felsőoktatási rendszerre, akkor még úgyis jobban járnánk, ha a tandíj bevezetése helyett némiképpen visszatérnénk a régi irányítási metódusokhoz. A felsőoktatás megfelelő működtetését ugyanis nem lehet csak piaci eszközökre bízni, hanem komoly szerepet kell szánni a hosszú távú tervezési eszközöknek is. Az oktatás rendszer működése a gazdaságon túlnyúlóan, a társadalomba ágyazottan, hosszú távra szólóan fejti ki hatását és komoly externális (külső gazdasági) hatásokkal bír, tehát az állami beavatkozás itt mindenképpen indokolt. Csak néhány követelményt említek ízelítőként a nem tiszta piaci megoldás irányairól, amelyek most hirtelen eszembe jutottak nekem mint nem szakértőnek.
Mindenekelőtt szükséges lenne adminisztratív létszámkorlátok bevezetése az állami felsőfokú képzésben. Globálisan szükség lenne egy 20-30 százalékos hallgatói létszámcsökkentésre, amelyet két-három év alatt végre lehetne hajtani. Emellett a szerkezeti arányokat is meg kellene határozni, mégpedig a hosszú távú fejlesztési elképzelések alapján. Mindezek alapján egyetemekre és főiskolákra lebontva lehetne felső korlátokat kiadni, több évre előre. A keretszámokat természetesen évente felül kellene vizsgálni az új gazdasági információk alapján, és szükség esetén módosítani.
A létszámkorlátozás és a kvóták miatt vissza kellene állítani a felvételi vizsgák intézményét, ám ezeket teljes egészében egyetemi hatáskörbe kellene utalni. Így az egyetemek maguk dönthetnék el, hogy a számukra központilag adott (és finanszírozott) kvótákat kikkel töltsék fel. Meg kellene szigorítani az akkreditációs eljárást. Teljes felülvizsgálatra lenne szükség az egyetemi és főiskolai körben. Ki kellene kötni, hogy egy oktató csak egy intézménynél lehet tantárgyfelelős, és maximum két vagy három tárgya lehet. A szigorítások következtében várhatóan néhány állami felsőoktatási intézmény teljesen meg is szűnne, s így nyilván könnyebben lehetne teljesíteni az előírt csökkentést.
Ez a néhány hevenyészett javaslat csak jelzésszerűen próbálta érzékeltetni, hogy lehet találni hosszú távon fenntartható és a társadalmi célokkal összeegyeztethető megoldást a piac hatókörének kiszélesítése nélkül is. Csak el kellene már végre kezdeni az ez irányú reformmunkálatokat az illetékes szakembereknek.

A szerző a KSH volt elnöke