Gazdaságunk az adósságunkkal fut versenyt

A tavaszi választásnak éppen a lényege maradt homályban, mert a választási propaganda műfaji sajátságai folytán az égető kérdések a meghatározó kérdések elé férkőztek. Vajon kezünkben tartjuk-e egyáltalán a jövőnket? Vajon mi az, ami valóban tőlünk függ? A kérdésekre kérdéssel válaszolhatunk: Ki lehet olyan együgyű, hogy azt higgye, ismeri a jövőt? A szükségszerűségben hívő társadalombúvárokat is jól megtréfálta az utóbbi időben a történelem, és egyre ritkábban hallani annak magabiztos állítását, hogy a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések értelmetlenek. A történelemben igenis vannak elágazási pontok, sorsfordulók, amelyektől kezdve a lehetséges utak szétválnak. A szétválás után az egyik ágról a másikra való átugrás csak kivételesen lehetséges, és ha sikerül is, az az út, ahová átléptünk, már nem ugyanaz az út, mint amelyet korábban elkerültünk.
Magyarország szerencsétlen történelmi véletlenek és hosszas tévelygés következtében az 1940-es évek második felében a szocializmus zsákutcájába lépett, és a zsákutcában veszteglést a rendszerváltozással sem lehetett meg nem történtté tenni. Egészen más lenne ma a sorsunk, ha a magánvagyonokat akkor nem kobozzák el, és a vezetésre legalkalmasabb embereket, legmozgékonyabb rétegeket nem szorítják ki a társadalomból. Az elvesztegetett évtizedek és elveszejtett emberek visszahozhatatlanok.
Ma a legfontosabb kérdés: olyan politikára szavaztunk-e, amely felkészít bennünket azoknak a szorító problémáknak az enyhítésére, amelyeket a lakosság létszáma és összetétele okoz a nem is oly távoli jövőben?
A szocializmus az országot az egyenletes nincstelenség, az elgémberedés, a fagyhalál irányába sodorta. A szocializmus valódi jelentése lemaradás volt, és ebből a helyzetből indulva kell ma versenyeznünk. Versenyben vagyunk az egész világgal, de önmagunkkal, önnön problémáinkkal is. Legsajátabb új versenypályánk az, amelyen gazdaságunk fut versenyt – négy éve egyre reménytelenebbül – az adósságunkkal.
Legnagyobb mértékben azonban a népesedésben és az aktív népesség arányában állunk vesztésre. Fekete Gyula legalább 35 éve fújt először riadót a születésszám csökkenése miatt, pedig az akkor megjósolt népesedési válság semmi ahhoz képest, ami most küszöbön áll. Ma már nem kell jóstehetség ahhoz, hogy rájöjjünk: 18 év múlva anynyi lesz a 18 évesek létszáma, mint ma a felsőoktatásba belépőké. A helyzetet súlyosbítja, hogy egyre nő azon gyermekek számaránya, akiket szüleik képtelenek a modern életre felkészíteni. Ki fogja néhány évtized múlva a munkájával fenntartani az egészségügyet, a nyugdíjrendszert? Hogyan állunk helyt majd akkor a versenyben, ha ma nem teszünk semmit a cigányság felemeléséért?
De a mezőgazdaság és a vidéki élet is leszakadóban van a lehetőségeinek megvalósításáért folytatott versenyben. Jó úton haladunk afelé, hogy újra a nagybirtokrendszer legyen uralkodó. A nagybirtokokon folytatott iparosított mezőgazdasági művelésben pedig csekély számú munkáskéz fogja apadó EU-támogatással termelni a piacon eladhatatlan gabonát és olajnövényeket, ráadásul esetleg a genetikusan módosított vetőmagokat előállító világcégeknek kiszolgáltatva. E zsákutca helyett a családi gazdaságok támogatásának útját is választhatnánk. A családi gazdaságokban több élőmunkával, tehát a rendelkezésre álló munkaerő jobb kihasználásával, változatos, jó minőségű, egészséges termékeket állíthatnának elő az EU bőséges támogatásával, a környezetet kímélve és a táj arculatát megőrizve. De nem erre tartunk. Az iparszerű mezőgazdaság miatt feleslegessé váló szegény, képzetlen emberek megindulnak majd a városokba megélhetést találni, mint a téeszesítés idején. Ehhez már csak az kell, hogy még a falusi iskolákat is bezárják. A banánköztársaságoktól veszünk példát: legyen nekünk is tömérdek elesett, elszegényedett emberünk, akik beletörődtek abba, hogy képtelenek veleszületett hátrányukat ledolgozni? Jelenleg e szorongató jövő felé rohanunk, ahelyett, hogy iszkolnánk előle.
Az Európai Unió strukturális és kohéziós alapjai segítséget adhatnak a versenyhez. Ezekből az alapokból 2007-től végre olyan beruházások is lehetnek Magyarországon, amelyeknek az árát nem kell feltétlenül utódainkra terhelni. Ezt csakis az EU-tagságunknak köszönhetjük, nem pedig jelenlegi kormányunknak. E keretek óriási esélyt adnak, de mellé kell tenni a hazai részt is, továbbá értelmes célokat és jó szervezeti kereteket kell találni az elköltésükre. Téved, aki azt hiszi, hogy ez semmiség. A 2004–06-ban rendelkezésünkre álló jóval kisebb összegeknek eddig csupán a 22 százalékát sikerült elköltenünk, s ez nagyrészt régi-új kormányunk „érdeme”.
A régi szocialista időkből tudhatjuk, hogy a beruházás alkalmasint a pénzfecsérlés legsikeresebb módja lehet. Az új szocialista beruházások (az autópálya-építés) példájából pedig azt tanultuk, hogy beruházás az, ami egyre arcátlanabbul drágul. Az EU felügyeli ugyan a pénzek felhasználását, de bürokratikus eszközei nem alkalmasak arra, hogy akár az ésszerűséget kikényszerítsék, akár a határokon is átívelő elvtársi-bűntársi összefonódásokat kiszűrjék – éppúgy nem alkalmasak, mint ahogy a közbeszerzési szabályok sem.
A neoliberális közgazdászok szeretnek egy gazdaságra úgy gondolni, mint valami pénzbedobós automatára. Felül bedobják a beruházási összeget, alul pedig kigördül belőle a gazdasági növekedés. Az országok fejletlenségéért a tőkehiányt okolják vagy valami strukturális hibát: a vállalkozóképesség hiányát, a rossz ár- és kereskedelempolitikát, a túl sok kormányzati beavatkozást, az emberi tőke hiányát. Ezek valóban mind súlyosan eshetnek latba, de meghatározó szerepük ellenpéldákkal cáfolható. Ezeknek különösen gazdag tárházát adták a szocialista országok, élen a nagy Szovjetunióval. Douglas C. North egyre elfogadottabbá váló elmélete szerint a gazdasági virágzásban az intézmények szerepe a meghatározó, mert ezek adják a gazdaság ösztönzőinek struktúráját. North elméletét a magyar olvasó Szakolczai György cikkéből ismerheti (Valóság, XLIX/3., 2006. március, 1–35. o.). Eszerint az emberi törekvéseket nem úgy kell elképzelni, mint valamiféle változatlan külső adottságok egyre tökéletesebb kiaknázását, hanem mint az életfeltételek változásából adódó, kiküszöbölhetetlen bizonytalanság elleni harcot. A bizonytalan világban hozott döntéseket leginkább a résztvevők tudása, ügyessége, tanulékonysága, alkalmazkodóképessége befolyásolja. Ezeket a tulajdonságokat viszont a szereplőket körülvevő világ intézményei határozzák meg. Az intézmények testesítik meg a társadalom kulturális hagyományait és a közfelfogást, és nagyban befolyásolják az alkotókészség kibontakozását. A XXI. század magyarságát fenyegető felsorolt veszélyek tehát nem idült borúlátásban fogant kimérák, hanem az ember, az emberiség létével mindig is együtt járó bizonytalanságok aktuális formái. A magyarság jövőjét, jövőbeli életének minőségét az határozza meg, hogy hogyan sikerül szembenéznie ezekkel a fenyegetésekkel. Ennek kell lennie minden távlatos politika középpontjában.
Voksunkat tehát arra a politikai erőre kell adnunk az önkormányzati választásokon is, amely több figyelmet fordít arra, hogy e kihívásra felkészítse a nemzetet. E mellett a szempont mellett elhanyagolható, hogy melyik társadalmi csoportnak ki mit ígért holnapra, hiszen holnapután úgyis az itt vázolt problémák fognak dörömbölni. Azt kell tehát számba vennünk, hogy melyik politikai csoport néz szembe jobban a veszélyekkel, és melyik látszik felkészültebbnek az elhárításukra. Melyik viseli jobban szívén a jó intézmények és a hozzájuk tartozó emberi közösségek sorsát, melyik próbál olyan otthonosságot kialakítani, amely az egyénnek megkönnyíti, hogy saját hazájában tudjon kibontakozni? Melyik építi a társadalmi szolidaritást, hogy fel tudjuk számolni magunkkal szembeni adósságainkat, és fel tudjunk készülni a jövő feltételei közötti életre?
Ezért minden magyarnak elemi érdeke a nemzeti közösség szolidaritása. Végre egyszer legyenek a komolyan gondolkodó magyarok többségben!

A szerző fizikus, akadémikus