Homelessek: egy égető társadalmi gondunk „nyelvi megoldása”

Valamelyik este a közszolgálatinak mondott televízió – talán jó érzékkel – egy érdekes amerikai filmdrámát vetített. Az 1929-es nagy gazdasági világválság utáni időkben játszódó Gyomok között két főszereplője, Meryl Streep és Jack Nicholson, két alkoholista hajléktalan remekül adták vissza a családból, a társadalomból való kivetettség, a megalázottság, a nyomor hangulatát, a kilátástalanságot. Ez volt az akkori Amerika. Az, hogy valaki az utcára sodródik, semmiképpen sem nevezhető véletlennek. Nem lehet mindent a családi konfliktusokra, tragédiákra, egyéni bajokra, esetleges jellemhibákra visszavezetni. Főként akkor, ha a hajléktalanság kezd tömegjelenséggé válni. Magyarországon a hajléktalanok száma szemmel láthatóan növekszik. Pontos számadatunk nincs, de vannak bizonyos szociológiai felmérések, regisztrációk a fedél nélkül élőkről, és az biztos, hogy Budapesten máris több tízezren bolyonganak az utcákon, tereken, a közlekedési csomópontoknál, az aluljárókban és a város zöldövezetében.
Ebben a létformában már nemcsak a szabadságvágy, a munkaundor, a mindenkitől való függetlenség vágya fogalmazódik meg, hanem a kényszer és az egyre nyilvánvalóbb gazdasági kényszer: a munkanélküliség. És akkor nem beszéltünk azokról, akiknek nincs lakásuk, a hajléktalanokról, és akiknek nincs otthonuk, az otthontalanokról. Most, hogy melegebb lett az idő, a kevésbé látható is a felszínre kerül. A hétvégén a Normafa erdőinek pihenőpadjai, asztalai egészen le Makkos Máriáig a kora reggeli órákban nagyrészt foglaltak voltak. Volt olyan hajléktalan nő, aki hason feküdt az erdei asztalon, társa a földön, egy bizonytalan színű kabáton hevert, és a parázsló tűz mellett bóbiskolt. Odébb két szakadt gúnyájú, idős férfi az asztalra borulva horkolt, és még öten, tetovált fiatalok csoportja, a hajnali hűsben a frissen rakott tűz mellett melegedett. Mellettük műanyag borosflakonok szétdobálva, Gondűző, Koccintó, szétnyomkodott Palma ragasztós tubus és szélfújta műanyag zacskók a bokrok alatt. A másik oldalon a Harangvölgy és a Hunyadorom erdős, bokros részeiben itt-ott kifeszített, rögtönzött műanyag sátorban, papírdobozok anyagán a belvárosból a zöldbe felhúzódott hajléktalanok. Vannak, akik a hegytető kiszuperált bunkerjában húzódtak meg. Kora hajnalban aztán rendszerint párosával elindulnak a fedél nélküliek lefelé a Moszkva tér irányába, ahol a Magyar Máltai Szeretetszolgálat emberei osztják a reggeli betevőt. De addig a jobb útvonalakat felosztva módszeresen átkutatják a kukákat, hátha találnak benne valami „kincset”.
A hajléktalanok lassan és észrevétlenül életünk részévé váltak. Úgyszólván mindenkinek megvan a maga hajléktalanja, akivel útja során naponta találkozik, s akinek, ha tud, olykor így vagy úgy segít: pénzzel, ruhával, élelemmel. Mert ott vannak ők a vasúti és buszpályaudvarokon, a metróaluljárókban, végállomásokon, a kapuk beugróiban, a kukatárolók fedett zugaiban, az elhagyott épületekben, a félbemaradt építkezéseknél, a játszóterek padjain, a hidak alatt és a nagy forgalmú bevásárlóközpontok, áruházak közvetlen környezetében, ahol ősztől tavaszig meleget adnak a szellőzőrácsok.
A számunkra már megszokott, ismerős arcú hajléktalan halk szavú, csendes, visszafogottan kéreget, szemérmesen koldul, és nem erőszakos. Leszegett fejjel megy, a szemedbe sohasem néz, többnyire érezni rajta az alkohol szagát, szégyelli mindazt, ami vele történt. Nekünk a környéken Robi van, aki még a harmincadig évét sem érte el, és minden este hat órakor óramű pontossággal megjelenik hátizsákjával a Kútvölgyi és a Galgóczy út sarkán található, üvegfallal és lemezfedéllel ellátott buszmegállóban, ahol a fémből készült három ülőalkalmatosságot birtokba veszi. Egy plédet terít a székekre, szakadt cipőjét a székek alá teszi, párnája a mindenfélével telitömött hátizsákja és egy függönyszerű takaró, amivel a lábától a feje búbjáig betakarózik. Robi hajnalban kell, akár esik a hó, akár nem, rendet csinál maga után, a közeli iskolánál található nyomós kútnál megmosakszik, megborotválkozik, és mint aki dolgozni megy, a buszszal távozik a Moszkva térre. S ez így meg két éve, télen és nyáron. Az idei nagy téli fagyban sokan drukkoltak reggelente az arra járók, hogy Robi felkel-e. Felkelt! Igaz, borosflaskát, féldekást vagy bármiféle alkoholt még nem látott nála senki. Inkább tűt és cérnát, ahogyan a nadrágját és egyetlen jó bőrkabátját varrja. No, meg a könyvek. Esténként, az utcai lámpa szórt fényénél olvas. Legutóbb Stendhal Vörös és fekete című regényét látták a kezében. Zárkózott, hallgatag, de nagyon jóképű fiatalembernek tartják a környékbeliek. Próbáltak az idősebb helyi lakosok segíteni rajta, sőt a zugligeti Erdei Iskola még állást is felajánlott számára. Nem fogadta el. Ki tudja, miért? Pontosan azt sem tudni, miből él. Azt rebesgették a buszon utazók, hogy Robit rendszeresen lehet látni a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, ahol könyveket olvas, vagy komolyzenét hallgat. Arra még senki sem tudta a fukar szavú fiút rávenni, hogy elmondja: honnan jött, hová tart, és miért?
Persze az összkép azért nem ilyen ideális. A hajléktalanok másik része nem csendes, nem hallgatag, nem toleráns, hanem részeges, egyre agresszívebb, kéregetés közben követelődző, mert úgy érzi, hogy azok, akik autóval járnak, akik dolgozni mennek buszon, villamoson, metróval, megveszik a bérletüket, és fizetésüket a megélhetésükre, a családjukra fordítják, nos, ők a megfogalmazhatatlan okozói az ő nyomorúságuknak. Ezek a fedél nélküliek nem turkálnak, hanem kiborogatják az utcára a kukákat, hogy találjanak benne valamit. Ezek a fedél nélküliek a környezetükben iszonyú koszt, szemetet hagynak maguk után, és ha a piros lámpánál behajolnak autód ablakán, a tömény leheletüktől majdnem felrobban a kocsi. És ez a helyzet megjósolhatóan nemhogy javulni fog, hanem tovább romlani.
Gyurcsány szocialista–szabad demokrata kormányányak az életszínvonalat csökkentő gazdasági megszorító intézkedései nemcsak további társadalmi-lakossági rétegeket csúsztat lefelé, de óhatatlan, hogy a növekvő munkanélküliséggel tovább szaporítja a hajléktalanok számát. Amihez természetesen hozzájárul a Demszky-féle SZDSZ– MSZP-s városvezetés, amely tizenhat éve alatt szinte semmit sem tett a hajléktalanná válás viszszaszorítására. Ha ez így megy tovább, szociális katasztrófával kell szembenéznie az országnak, aminek terheit megint nem a felelősség nélküli kormánykoalíció viseli, hanem mi, az itt élő polgárok. A mindenhol jelentkező pénzhiány már most riasztó előjeleket mutat. Az idei télen számos melegedőhelyet zárva tartottak a pénzszűke miatt. Például a budapesti Vöröskereszt Damjanich utcai ellátójának tavalyi bezárása miatt ötszáz hajléktalan csak olykor jutott meleg ételhez a fagyos időben. Csaknem ötvenen szenvedtek fagyhalált az idei télen. De nemcsak a fagy, hanem a rekkenő hőség is növeli a krízisveszélyt. A kánikulában a kiszáradás éppen olyan fenyegető veszély, mint télen a fagyhalál.
A tények önmagukért beszélnek. Tavaly Győri Péter munkacsoportja szociológiai felmérést készített. De ezek az adatok sem nevezhetők teljes biztonsággal pontosnak, véglegesnek a hajléktalanok vándorlása miatt. Mindenesetre a regisztráció szerint az effektív hajléktalanok száma – a hajléktalanszállókon lakók, a kórházakban, munkásszállókon összeírtak egy része – legalább huszonötezer fő. A magyarországi lakástalanok száma – akik vagy effektív hajléktalanok, vagy önálló lakással nem rendelkeznek – legalább 1,6 millió, ami ötszázezer háztartást jelent. Az otthontalanok száma – akik lakástalanok, vagy rendelkeznek ugyan önálló lakással, de a lakás fizikai színvonala, laksűrűsége miatt az nem alkalmas az elemi szükségletek kielégítésére – legalább hárommillió fő, egymillió háztartás.
Tehát így állunk, a megszorítócsomag után a szociálliberális koalíció által előrevetített, felvázolt jóléti társadalommal. Pedig egy alkotmánybírósági határozat szerint az állam köteles az emberi lét alapvető feltételeiről –így a hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegető vészhelyzet elhárítására szállásról – gondoskodni. Addig is „megoldásként” egyes kerületekben már úgy alakították át a köztéri padokat együléses padokká, hogy a hajléktalanok ne tudjanak lefeküdni. A hajléktalanügyben talán egyetlen dologban történt „előrelépés” a nemzetközi színvonal felé a földhözragadt magyar megközelítés felől: az otthontalanokat ma egyre gyakrabban nevezik a divatos – globális angol – kifejezéssel „homelessnek”.