In memoriam Horváth Balázs

Tudtuk, hogy súlyos beteg, mégis mindannyian reménykedtünk. Három héttel ezelőtt telefonon beszéltem vele. „Kicsit jobban vagyok – mondta –, de ne látogass meg, mert nem szeretném, ha ilyen állapotban látnál.” Majd a torokszorító búcsú: „Ölellek, drága Pistám.” Vasárnap Balsai küldi az első sms-t, majd Font Sándor telefonál: „Meghalt Balázs.” Mire felérek 10 órakor Budapestre, már fekete zászló leng az Országház oromfalán. A hírügynökség közli a megváltoztathatatlant: Meghalt Horváth Balázs, az első szabadon választott kormányunk belügyminisztere, az önkormányzati törvény megalkotója, a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, Csengey Dénes barátja, a hazai vitorlásélet elmaradhatatlan résztvevője, a kiváló ügyvéd, a bohém és sármos férfi, a művelt veszprémi polgár. A másnapi újságok és híradások oly szépen és oly hosszasan taglalták Horváth Balázs képviselőtársunk és barátunk érdemeit, ahogyan egy posztkommunista országban szokták méltatni a halott konzervatív politikusokat.
Horváth Balázzsal az első igazán nagy élményem 1991-hez kötődik, amikor az MDF 5. országos gyűlésén vele együtt az elnökségben foglalhattam helyet. Az ezzel kapcsolatos címlapfotót ma is őrzöm. Heten álltunk a több száz küldöttel szemben, s énekeltük a Himnuszt: Antall József, Für Lajos, Csurka István, Lezsák Sándor, Szabó Tamás, Horváth Balázs és jómagam. (Ma már egyikünk sem tagja a Magyar Demokrata Fórumnak.) Ekkor december 16-át írtunk, s mindannyian jogosan bizakodtunk, hisz az 1991-es esztendő az Antall-kormány legsikeresebb éve volt. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy drága barátunk gondolataiban mindig ott motoszkált a taxisblokád, hisz 1990. október 25. és 28. között zajlott le az Antall-kormány és a rendszerváltozás nyomán létrejött magyar parlamentáris demokrácia legdrámaibb és mindmáig legsúlyosabb megrázkódtatása. A budapesti magánfuvarozók kezdeményezte megmozdulás következtében három teljes napra megbénult az ország közúti közlekedése. Az ország miniszterelnöke, Antall József súlyos műtét után kórházban fekszik, helyettese belügyminisztere, Horváth Balázs. E drámai napokban hol erélytelenséggel, hol a tömegbe lövetés vádjával illetik a miniszterelnök bizalmasát, ma bizton állíthatjuk, teljesen alaptalanul. A Magyar Köztársaság életét és jogrendjét megbénító blokád ellen nem lép fel a rendőrség, nem lép fel ellene a köztársasági elnök és nem lép fel ellene maga az akció elszenvedője, a társadalom túlnyomó többsége sem. Hiába írja alá a kormány döntése nyomán Horváth Balázs azt a határozatot, amely alkalmas lett volna a blokád megtörésére, Budapest akkori rendőrfőkapitánya és Göncz Árpád kijelentik: „A honvédség erői semmilyen rendfenntartó feladatra sem használhatók fel.” Ezzel a cselekedetével az alkotmányosság és a törvényesség legfőbb őre a törvénytelenség és a csőcselék mellé állt. Ezért ostoba, hazug és képmutató az az állítás, hogy a blokád a kormány és a belügyminiszter erélytelenségén alakult ki. A történelmi hűség kedvéért a mai, több mint 300 forintos üzemanyagárak mellett feltétlen rögzítenünk kell, hogy az 56 forintos benzinért akarták megbuktatni Antall József kormányát, emiatt emelkedtek torlaszok, milliók mozgási szabadságát korlátozták illetéktelen civilek. E drámai napokban Horváth Balázs belügyminiszterként is azt tette, amit tennie kellett, s nem rajta múlott, hogy az ország élete napokra megbénult.
Súlyos betegsége ellenére negyedszerre is csatába szállt a választásokon, és győzött, példát mutatva jobboldali politikustársainak, hogyan lehet és kell országgyűlési képviselői mandátumot szerezni.
Nem rajta múlott, hogy a polgári Magyarország megteremtésének nagy kísérlete egyelőre vereséget szenvedett.
Drága Barátom!
Márai Sándor szavaival búcsúzom tőled: „Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.” Te a kassai polgár parancsát maradéktalanul teljesítetted.
Varga István
(1994–2002 között országgyűlési képviselő)