Mi folyik a világban a kartonfalakon túl?

apjainkban szomorú tanúi vagyunk annak, hogy mind a kultúrák és a civilizációk közötti, mind pedig a társadalom rétegei közötti viszonyok legalább egy évszázadot estek vissza, ha nem jóval többet. Lokális háborúk és forradalmak mindig voltak, de a szövetségek és a szerződések szelleme ezeket nem normális, sőt kívánatos eseményeknek tartotta, hanem bajoknak, amelyeken úrrá kell lenni. A világ ma először néz szembe olyan permanens háborúkkal, amelyeket a vezető rétegek üzentek meg és vívnak mind más kultúrákkal és civilizációkkal, mind pedig a saját népükkel, sőt még önmagukon belül is, a saját soraikat ritkítva. E képtelen újbarbarizmus szolgálatába egyrészt magas szintű technikai tudományokat, másrészt a társadalomtudományok koronázatlan királyát, a közgazdaságtant állították.
Világunk valóságos állapotát azért nehéz megismerni, mert a legális színpadon látványos pártviadalok harca vonja magára a figyelmünket. A rendszer úgy tesz, mintha minden a kivitelezésen múlna. Ez pedig a pártok feladata. A másik ricsaj a bűnügyek irányából csap fel. Itt olyan meglepetések is érik a nézőt, mint a joghézagok csapdájába zuhant éltes banktisztviselők és naiv popénekesek kezén csattanó bilincs. Mintegy arra tanítva az embereket, hogy hovatovább mindenki megvádolható, nemcsak a privatizáló nagy halak, akiknek a bűne csak méreteiben üt el a kis gazemberétől. És az egyetlen, amit tehetsz a felmentésed érdekében, ha te is nagy hallá növöd ki magad, legalább a morális pimaszságban.
A híradó műsoraitól felálló ember azért lassan mégis felteszi a kérdést: hol és miért létezünk? Azaz szeretne túllátni a felforduláson, és a rendetlenség mögött észrevenni valami társadalmi struktúrát is, ami ezt a számtalan konfrontációt okozza és fenntartja.
Ehhez azonban túl kell lépnünk a nekünk naponta feltálalt híradók horizontján. Hol és mikor keletkezett az a probléma, amely a mához – mint önmaga „megoldásához” – vezetett? Nos, ez a probléma más volt nyugaton és más volt keleten. Nyugaton a gazdasági válságok, amelyeket az államhatalom növelésével oldottak meg (például az USA a New Deallel), keleten a világháborúk okozta szociális forradalmak egy radikális államiságot szültek, amelyet utóbb a privát szféra erősítésével próbáltak orvosolni (NEP Szovjet-Oroszországban, kádárizmus Magyarországon stb.). A két rendszer szükségszerűen közeledett egymáshoz, és feltámadt a remény egy egyszerre posztkapitalista és posztszocialista formáció létrehozására, amely tehát mind a két rendszert meghaladja. Ezek voltak a reménységek a viszonylagos szabadság évtizedeiben 1980 és 2000 között.
Az említett poszttársadalmak – mint régóta várt megoldások – több nevet is kaptak az idők során. Hívták őket szabadidős társadalmaknak, posztindusztriális társadalmaknak, a tudás társadalmainak és – végül – információs társadalmaknak. Azonban 2000 óta – amely esztendőt a történelem valószínűleg egyfajta fordulat évének fog tartani – tudjuk, hogy egyik név sem alkalmazható arra a világra, amely fellázadni látszik eddig összes saját meghirdetett célja ellen. Szabadidőnk nincs, de van napi 14–16 óra munka az egyik oldalon és munkanélküliség, hontalanság a másikon. Az ipart aligha haladtuk meg, hiszen manapság inkább szaporodik az iparfajták száma. Már van turisztikai ipar, kultúraipar, kreatívipar, oktatási nagyüzem stb. Mi volt ehhez képest a szocialista vendéglátóipar (a saját fénykorában is nevetséges kifejezés)? Tudás társadalma nincs, a tudást termelő iskolák, egyetemek és a kutatóintézetek pénzügyi elvonások áldozatai. A vezetőség sorai között pedig mind több az a típus, akire inkább illik a – leépítéseket készséggel végrehajtó – pénzügyi komisszár elnevezése, mint az egyetemi emberé. Másrészt a tudás, amelyet igazolt ismeretként határozunk meg, ma már egy lejáratott kifejezés, lévén a bérfilozófia – a valódi filozófusok nagy bánatára – tagadja az igazság fogalmát. Információs társadalom nincs, mert a társadalmat nem közlésekkel és programokkal – legyenek azok igazak vagy hamisak – irányítják, hanem pénzügyekre hivatkozó, megfellebbezhetetlen diktátumokkal. Aki járt nyugaton, és ismeri az ottani állapotokat, tudja, hogy az említettek oda is érvényesek. Cikkünk nem csak Magyarországról szól.
Ezek után felmerül a kérdés, hogy akkor mi van. Tényleg akkora a felfordulás, amilyennek látszik, vagy létezik valami logika is ebben a határtalan rendetlenségben (ahol nemcsak a hontalanokat, hanem az egyetemek nemzetközileg ismert munkatársait és tanárait ragadja el – úgyszólván kétheti rendszerességgel – a bizonytalanságból és a túlmunkából származó testi kórok okozta, idő előtti halál). Ha abból indulunk ki, hogy mekkora sebességgel és milyen intenzitással folyik az intézmények leépítése úgy, hogy nincs helyettük semmi velük összemérhető, aminek a nevében az említett folyamat zajlik, egy szimpla összeomlásról kell beszélnünk. Ne vezessenek félre bennünket az impozáns irodaházak, a rengeteg gépkocsi, a termőföldek utakká betonozása, az úgyszólván állandóan feltört – esetenként többször újrakészített – városi útburkolat stb.! Ezek mind pótcselekvéseken alapuló pótjelenségek. Úgy is mondhatnám, kartonból készült díszletek, amelyek között eltéved a jámbor, és azt hiszi, csodavilágot lát. Az egyetlen, ami kilátszik ebből a füstből, a lobbik üzletelése és háborúja minden szinten és minden formában.
Ez elméletileg sem lehet másképp. Ha a tevékenység célja a minél több pénz minél kevesebb befektetéssel, akkor egy határon túl a befektetés a zérus felé tart, a termék pedig puszta látványossággá válik. Így még a leggazdagabb ember is nemsokára csak a pénzét számolgathatja, mert hovatovább a pénzéért valódi ebéd helyett ő is csak műanyag kosztot kap, igazi ruha helyett pedig ócska szövetből készült maskarát. Ha bárki is kételkedne e tendenciákban, emlékezzék a 2005/2006 telén beomlott luxustetőkre Európa-szerte; az elvezető csatornák korszerűtlensége miatt tavakká változott nyugati és – legújabban magyar – városokra; a pénzen felfogadott vagyonőrök rablásaira; az iskolai és az egyetemi minőségbiztosítás többnyire adminisztratív cirkuszaira: a nevetséges túlszabályozásokra, nemzetközi szinten elismert professzorok teljesítményeit „mérő” pontozásos rendszerekre (amik a már napirenden lévő és lassan betegessé váló bizalmatlanságról szólnak) stb. Ez utóbbiakban többnyire azok tüsténkednek, akik tudatlanságuk folytán a tudományos eredményeket még a saját szakterületükön is képtelenek megítélni.
Mégis, mindezek ellenére, mi tartja e tévúton az emberiséget? A fennálló állapotok szemléleti gyökerét a pénz mai fogalmában, koncepciójában kell keresnünk. Ugyanis mind a nyugati közgazdászok zöme, mind az eredetileg marxistának tanult mai elit egyetért abban, hogy a pénz univerzális egyenérték, és általa minden más érték kifejezhető. Eszerint annyi értéked van, amennyi pénzed. Továbbá konszenzus van nemcsak e két elit, hanem köztük és a kis műveltségű embertömegek között is, de más alapokon. Miért fogadja el a pénz ekkora szerepét a kis műveltségű ember? Egyszerűen azért, mert a pénz megspórolja neki az absztrakt gondolkodás fáradalmait. Ugyanis a pénz egyszerre úgy konkrét és megfogható – amit egy kis műveltségű ember mindig nagyra becsült –, hogy közben jel is, amely túlmutat önmagán. Ha egy ilyen embernek a tudásról, a szépségről mint pénztől független értékről beszélünk, azt mondja rá: duma az egész.
Ha a szellemi műhelyek leépítése ebben az ütemben folytatódik, nem lesz mód felvilágosító munkára, és e hanyatlás megfordíthatatlanná válik. Eljutunk odáig, ahol reális termékek fedezete hiányában a pénz hatalma is megsemmisül, és az értékeit már előbb elveszített társadalom irányíthatatlanná válik. Jómagam egy olyan szemléleti és azt követő gyakorlati fordulatban látom a kiugrás lehetőségét ebből a lejtőből, amely a reális termékre és az elvont értékvilágra koncentrál, visszahelyezve a pénzt a maga szerényebb helyére. Ekkor megnyílik az út a szakmai tudás érvényesülése előtt, és korunk kérdései tárgyalhatókká – és ezen az úton megoldhatókká – válnak. Hiszen a háborút is a kreatív megoldásokra való képtelenség szüli. Amíg a szocializmus nehéz éveiben az ideológia béklyózta le a szaktudást, ma ugyanezt a pénz vulgáris felfogása teszi. A szaktudás által megismert valósággal való szembekerülés – okozza azt bármi is – maga az önfelszámolás felé vezető út. Kívánhatjuk ezt magunknak? Szomorú és nevetséges helyzet az emberiség több ezer éves fennállása után.

A szerző egyetemi oktató