Moldova György igazságos Kádár Jánosa

Újabb könyvvel jelentkezik Moldova György. Írói munkássága ismeretében nem igazán csodálkozhatunk mostani témaválasztásán. Prostituáltakról, bűnözőkről írott dolgozatai után ezúttal Kádár Jánost pécézte ki. Ami persze nem lenne gond, ha egyidejűleg nem sértené meg több millió magyar ember érzékenységét, és nem sárazná be az 1956-os szabadságharc emlékét.
Mert Moldova ezt teszi, ráadásul fennhangon hirdeti igéit. Az egyik bulvárlap címoldalán valósággal ránk ordít a szenzációnak álcázott könyvajánló. Kádár titkairól szól a beharangozó, arról, hogy a volt pártfőtitkár magyarok ezreinek az életét mentette volna meg. Moldova kifejti, hogy eleinte gyűlölte Kádárt, aztán megtanulta tisztelni, mert soha nem éltek olyan jól az emberek, mint az ő idejében. Klassz ember volt – teszi hozzá, sőt a tisztességes jelzőt is megkockáztatja, szerinte Kádár soha nem akart hasznot húzni semmiből. Moldova ma már bánja, hogy ’56-ban fegyvert fogott a rendszer ellen. Mindemellett szemelvényeket is olvashatunk az új könyvből, a részletektől most tekintsünk el.
Hallottunk már olyan emberekről, akik holtakról szóló üdvtörténetek gyártásával keresik a kenyerüket. Ha üzleti szempontok vezetik, akkor Moldova György a legrosszabb fajtája a legendacsinálóknak. Semmivel nem jobb a helyzet, ha őszintén hisz hőse makulátlan előéletében. Ebben az esetben vagy szembekötve élt ebben az országban fél évszázadon át, vagy megrekedt Kádár János erkölcsi színvonalán.
Érdekes, hogy a bulvárlapnak adott interjújában Moldova úgy véli, könyve miatt sokan megtámadják majd. Mint mondja, őt ez nem érdekli, soha nem félt senkitől. Az író megnyugtatására közöljük: a magunk részéről nem kívánjuk megtámadni, hiszen csak és kizárólag mint posztkommunista jelenség érdemes figyelmünkre. Szó sincs tehát személyeskedésről. A félelemről pedig csak annyit, hogy 1963-as első könyvétől kezdve valósággal a tenyerén hordozta a rendszer. Mondjon ma bármit, éppen olyan mesterségesen kinevelt, közkedvelt állázadója volt a kommunistáknak, mint Hofi Géza, a Parabola, Szilvási Lajos vagy éppen az ÁVH-s Berkesi András. Moldova Györgynek tehát minden oka megvan arra, hogy pártfogójának, Kádár elvtársnak emléket állítson.
Még ezzel sincs baj. A saját tévedéseihez mindenkinek joga van, és nincs visszataszítóbb, mint amikor pusztán azért osztunk igazságot, mert a saját véleményünket igazabbnak tartjuk. Ha Moldova rajong Kádárért, a szíve joga. Csakhogy szerelmes könyvét furcsa módon a forradalom ötvenedik évfordulóján jelenteti meg. Azt az időpontot választotta, amikor a Magyar Köztársaságban egymás mellett élő nemzet és sokaság egy pillanatra szembenéz a forradalommal. Amikor talán még a hóhérlegények, gyilkosok, vérbírók is illedelmesen távol maradnak az ünnepségektől, mert tudják, hogy október 23-a után ők a saját honfitársaik ellen fogtak fegyvert. Nem mintha sajnálnák a történteket, csak tudják, hogy semmi közük a lyukas zászlókhoz, a pesti srácokhoz, a nemzetőrökhöz, Pongrácz Gergelyékhez. Nos, Moldova György kíméletlenségét jól mutatja, hogy ő éppen ebben a szemérmes pillanatban ajánlgatja megvételre Kádár-könyvét. Alighanem az a szándék vezérli, hogy relativizálja a fél évszázaddal ezelőtt történteket, bemutassa Kádár János lelki tipródásait (ha voltak is, csak a félelem diktálhatta), párhuzamos történelmet fabrikáljon a gyilkosok meghamisított életrajzából.
Azt javaslom Moldova Györgynek, ha utolsó Kádár-életrajzát is értékesítette írással-olvasással hadilábon álló rajongóinak, folytassa a munkát. Szerkessze meg például Julius Haynau életrajzát, persze tabudöntögető szándékkal. Ha Kádárról sikerült kimutatnia, micsoda különleges szeretet fűzte a magyar nemzethez, alighanem sikerrel jár a táborszernagy esetében is. Aztán ott van Todor Zsivkov, Erich Honecker és a kelet-európai nagy csapat. Ők is érdemesek a figyelemre. Ha ezzel is végzett, igazán elénk varázsolhatna még egy-két cégéres gazfickót, Radovan Karadzsicsot vagy Ján Slotát például. A lényeg a bevétel. Hiszen – Bajor Imre halhatatlan mondását idézve – a színházban a büfé és a pénztár a legérdekesebb, ugye, Moldova György?
Ha én Moldova György lennék, fütyülnék mindenre. Az egész életem valamifajta vélt ellenkezés – valójában összeférhetetlenség – jegyében telt el, rá se rántanék mások véleményére. Az igazság a példányszámban rejlik, a lehetőségek pedig a kiterjedt baráti körben lelhetők fel. A magunkfajtának ugyebár mindig kell pártfogó: neki is jól jön, ha én kimondom azt, amit ő már nem tehet ebben az uniós, demokratikus világcirkuszban. Aztán szépen összekacsintunk, hiszen ismerjük mi a dörgést évtizedek óta, elvtársam. Párton kívül vagy belül, mindketten ugyanabból a tenyérből ettünk, nem szép dolog besározni az egykori jótevőt. Nagy szerencsénk, hogy ebben az országban a nosztalgikus hívó szó még mindig fontosabb egy-egy választás alkalmával, mint az emberek napi tapasztalata. Te a parlamentben, ő Brüsszelben, én a plebs gyér könyvtárában – a lényeg, hogy mindenütt ott legyünk.
Most pedig lássuk, kinek nem ajánljuk Moldova György új könyvét. Ne olvassák el azok, akik még karon ülők voltak a rendszerváltozáskor, még azt fogják hinni, hogy Kádár János történelmet formált ebben a szegény, megalázott országban. (Üzenjük az ifjú nemzedéknek, hogy nevezett csak szimpla hazaáruló volt.) Ne vegyék a kezükbe Moldova György új könyvét azok se, akiknek tetszett A Mester és Margarita, az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk. Nem fogják érteni. Végezetül semmiképpen ne olvassák el azok, akik rendületlenül hisznek abban, hogy a posztkommunista holdudvar írói immáron Európából művelődnek, informálódnak. Moldova György 2006-os könyve vissza fogja őket repíteni a valóságba. Megrázó erővel tárul fel a rosszkedvű, kisszerű, irigy, mindig másokra nyelvet öltögető Magyar Népköztársaság, amelyről pedig egyszer már azt hittük, hogy örökre átadtuk az enyészetnek.